Ahogy magunkra maradunk a házban, hirtelen nem is tudom mit kéne csinálnom. Már tudom, hogy Chanyeol nem a varázslattól ijedt meg, hanem a kígyótól, ami azért sokkal logikusabb, de belegondolva akkor is nagyon vicces. Bár valahogy még sincs nevethetnékem. Az után, ami Sunbaevel történt… nem mintha Chanyeolnak bármi köze is lenne hozzá, de nemrég azt mondta, hogy, na jó, igazából nem mondta ki szó szerint, de ez a „sosem leszek az övé” gondolom arra utalt, hogy ne kezdjek Sunbaevel. Bár nem tudom, miből gondolta, hogy akarnék.
               - Hé, jól vagy? – Chanyeol még mindig az ajtóból fürkész, és gondolom nem is fog beljebb jönni, amíg a kígyó itt van.
               - Persze. Na, akkor lefordítjuk azokat a könyveket, vagy mi lesz? – Kimegyek mellette a szobából, és ő halkan követ. Elhelyezkedik a kanapén, én pedig rövid gondolkodás után a fotelt választom.
               - Nem ülsz inkább ide? – elég bizonytalanul kérdezi. – Csak mert úgy látnám az eredeti könyvet is, ha rajz van, vagy valami, érted. Szeretném, amennyire csak lehet, ugyanolyanra megcsinálni. Persze ez csak egy ötlet, nem kell…
               - Chanyeol. Nyugi. – Olyan kétségbeesetten magyaráz, hogy szinte már viccesnek hat.. Fogalmam sincs, mi baja van, nekem lenne okom arra, hogy rosszul érezzem magam. Fogom a könyvet és átülök Chanyeol mellé, amit egy széles mosollyal díjaz. Úgy érzem, minél régebb óta lakok itt vele, annál kevésbé igazodok ki rajta.

Egészen estig fordítjuk a szövegeket, de még alig tíz oldallal vagyunk csak készen. Persze legtöbbször minden mással foglalkoztunk, csak a fordítással nem. Lassan már valami fényt is kéne varázsolnunk, de egyikünknek sincs kedve felkelni. Chanyeol a kanapé egyik felén terpeszkedik, lábait az előttünk lévő, időközben bögrével, papírokkal megtelt asztalra pakolta fel, én a kanapé másik felét foglaltam el, magam mögé felhalmoztam vagy négy párnát, és Chanyeol lábain pihentetem a sajátjaimat, mert az pont kényelmesen az asztal és a kanapé között van. Kinek lenne kedve felkelni?
               - Na, Baek, kelj fel, zsibbadok.
               - Dehogy kelek, így pont tökéletes.
               - De valami fény is kéne már, nem látok írni.
               - Használd a sárkány képességeidet.
               - Na jó, de te se látsz már olvasni.
               - Ami azt illeti, meglepő, de tökéletesen látok.
               - Ne használd itt sunyiba a varázserődet!
               - Chanyeol…
               - Baekhyun…
               - Oké! Renden. – Lassan összeszedem magam, a könyvet az asztalra teszem, persze csak miután bejelöltem, hogy hol tartunk, és végre letornázom a lábaimat Chanyeoléról. Olyan megkönnyebbülés látszik rajta, mintha most közöltem volna vele, hogy mégsem vágom le tőből a végtagjait.
               - Ha már így felkeltél, nem hozol nekem valamit inni? – néz rám, és érzem, hogy mindjárt előjön a szolgás dologgal.
               - Eltaláltad. Nem.
               - Hát, pedig muszáj lesz, tudod a fogadás… - Tudtam, hogy felhozza.
               - Legközelebb én győzök, és te leszel az én szolgám – mutogatok rá fenyegetően, miközben a konyha felé indulok.
               - Lesz legközelebb? – Hallom a hangján, hogy meglepődik, bár, igazából egy kicsit én is, sose terveztem visszavágót, csak úgy adta magát a helyzet, hogy ezt mondjam.
               - Talán. Majd ha teljesen meggyógyult a vállam.
               - Ugyan, egy sárkányt sosem győzhetsz le – legyint, aztán megtapogatja a lábait. – Baszki, teljesen elzsibbadtam. – Az orra alá nyomom, a vízzel teli poharat, és visszamegyek a konyhába, átnézni a kisebb dobozokat, meg a szekrényeket. – Mi a fenét keresel? – fordul felém, mikor már a fél konyhát átkutattam.
               - Morrigan sütijeit. Egy csomót adott, és tudom, hogy valahová ide tettem őket, de most nincsenek – Chanyeol egy megbánó tekintetet villant felém – sehol… Komolyan Chanyeol? Megetted? Mindent? Ez rohadtul nem fair, remélem tudod. Ezt hozzáírom a listához.
               - Listához? Milyen listához.
               - Amin gyűjtöm az indokokat, hogy miért foglak egyszer megverni.
               - Komolyan van ilyen listád? – Látom rajta a döbbenetet, még a szája is tátva marad.
               - Nem, igazából nincs.
               - Már azt hittem…
               - Jongdaenek van. Ő tartja számon – vigyorodok el, ahogy az a pillanatnyi nyugodtság elillan az arcáról.
               - Hát én eddig is tudtam, hogy nem normális, de hogy ennyire? Komolyan, hogy lehet ő a legjobb barátod? Az a gyerek kész őrült.
               - Bizony, de a te legjobb barátod jár vele, szóval szerintem majd tőle kérdezd meg, hogy viseli.

Másnap korán kelünk, még csak épphogy felkelt a nap, bár ez annyira nem zavar. Régen utáltam korán kelni, de mióta itt vagyok, szinte szeretem is. Igaz, hogy az ablakom csak az erdőre néz, de nincs is annál szebb, mikor a hajnali fényben, ami még csak épphogy besüt az ablakon, pár állat szalad el az erdő szélén, esetleg ott legelnek, és láthatom őket. Annyira… megnyugtató. Olyan érzés tölt el tőle, hogy minden rendben van, és ez csak egy egyszerű reggel. Bár az is. Egy egyszerű reggel egy mágusnak, aki épp a mágiáját készül gyakorolni.
Sunbae valószínűleg még nálunk is korábban kelt, mert mikor kimegyek a nappaliba, ő már ott ül, és a könyvet nézegeti, amibe Chanyeol írta a lefordított szövegeket.
               - Oh, jó reggelt Baekhyun – csak egy másodpercre pillant fel a könyvből – úgy látom nem sokat haladtatok, de ez pont elég lesz ahhoz, hogy ma gyakoroljunk. A legtöbb egyszerű varázslat a vízzel kapcsolatos, szóval lemegyünk a tóhoz. Meg hát jobb, ha nem gyújtod fel az erdőt véletlenül, szóval azt hiszem a tópartot ki is nevezhetjük gyakorlótérnek.
               - Persze, oké, csak reggelizek, jó?
               - Ahha, persze. – Totálisan fel van pörögve, szinte… sőt, biztosan jobban érdekli a varázserőm, mint engem. Vagy legalábbis izgatottabb miatta. Épp pirítóst csinálok, mikor Chan letámolyog az emeletről. Morog valamit, ami gondolom egy „Jó reggelt” akart lenni, aztán lerogy az egyik székre, és megkér, hogy neki is csináljak kaját. Hát nem egy korán kelő típus, az biztos.

Egy órával, egy kiöntött kávéval, egy odaégetett pirítóssal, és egy félig visszaaludt Chanyeollal később már a parton vagyunk, és várjuk, hogy Sunbae felvázolja a helyzetet. Chanyeol a parton marad, az egyik szikla tövébe ül le, Sunbae és én pedig felhajtjuk a nadrágunk szárát, és besétálunk a tóba. Fő a biztonság!
               - Nem lesz nehéz, a lényeg az, hogy azzal a varázsigével, amit az előbb elolvastál, és remélhetőleg meg is jegyeztél, eloltsd ezt a lángot – azzal az ujja hegyére varázsol egy apró lángot, egy csettintéssel, én pedig teljesen elképedek.
               - Mért nem mondtad eddig, hogy tudsz ilyet?!
               - Komolyan Baekhyun? Komolyan? Te üvegpohárból csinálsz ÉLŐ kígyót, és azon lepődsz meg, hogy nekem nem kell gyufa a gyertyagyújtáshoz?
               - Hát… igen… ? – Inkább nem kérdezek többet, a lángra koncentrálok, és magamban elmondom a varázsigét, amit a könyvben olvastam. Persze nem történik semmi. Aztán megpróbálom még egyszer… meg még tízszer… semmi. Ez nem olyan, mint a vívás, vagy a lovaglás, azok, még ha bénán is, de mennek mindenkinek, elsőre. Mármint, ott a kard, meg tudod fogni, tudsz vele hadonászni, de nekem nincs mivel hadonásznom. Nincs semmi kézzel fogható, amibe kapaszkodhatnék, ami miatt elhihetném, hogy egyszer menni fog. Újra elmondom a varázsigét, ezúttal hangosan, még a kezem is kinyújtom hozzá, de nem történik semmi. Eközben Chanyeol csak a parton ül, és szerintem félig már megint alszik. Bár nem is csodálom, felkelni is alig tudott, meglepő, hogy a konyhában nem aludt vissza teljesen a pultra dőlve.
               - Baekhyun! Koncentrálj egy kicsit, kérlek! – Sunbae még mindig a tóban áll, vászonnadrágja alját a hullámok nyaldossák, a kezében pedig az apró lángot tartja. Az ember, ha ránéz, az jut eszébe, hogy azt az apró lángot a legkisebb szellő is elfújhatja, de valójában ez nem igaz. Az az apró lángocska valójában mindent túlél, még a víz sem tudja eloltani, csak ha Sunbae úgy akarja. Nekik ez apróságnak tűnik, egy csöppnyi varázserőnek, de valójában sokkal több annál. Sokkal több, mint amire az én falumban az emberek valaha is vágynának. Nem szabadna így alábecsülniük magukat.
               - Sose fog sikerülni – nyafogok, de azért újra próbálom. Az eredmény ugyan az, mint eddig. És még én beszélek arról, hogy nem kéne alulbecsülniük magukat…
               - Ugyan már, csak gyakorolnod kell – próbál nyugtatni Sunbae. – Mindenkinek kell a gyakorlás, semmi nem megy egyből.
               - Nektek kell gyakorolni az átváltozást?
               - Nos, nem, de…
               - Látod? Nektek nem kell gyakorolni.
               - De nekünk ez a lényünk része, ösztönös.
               - Na és nekem nem a részem a mágia? Nem kéne ösztönösnek lennie?
               - Azért ez nem ilyen egyszerű Baek, nekünk az átváltozás olyan, mint neked a légzés. Ösztönös, észre se veszed. A varázslás nekünk se megy elsőre.
               - KHM! - krákog közbe Chanyeol a partról.
               - Aki nem jön be a vízbe, csak döglik a parton, az csak ne pofázzon! – kiabál vissza neki Sunbae. Igazán aranyos.

               Az egész délelőtt a szerencsétlenkedésemmel telik el, persze eredmény nélkül. Mire Sunbae megengedi a szünetet, úgy érzem magam, mintha kifacsartak volna. Az idő dél körül járhat, éhes vagyok, fáradt, vizes, Chanyeol pedig szerintem napszúrást kapott azóta. Sunbae kisétál a partra, én meg eldőlök a vízben. Ahhoz ugyan itt még túl sekély, hogy ússzak, de lebegni a térdig érő vízben is lehet. Lehunyom a szemem, és élvezem, ahogy az apró hullámok ringatnak. Mindig is szerettem úszni, de a falunktól túl messze van a tó. Fojtottan hallom, ahogy valamelyikük nekem kiált, de még nincs kedvem felkelni. Egy kezet érzek meg a vállamon, kinyitom a szemeimet, és Sunbaet pillantom meg, ahogy kissé aggódó arccal fölém hajol.
               - Minden oké? – kérdezi, miután felülök, és már nem csak a víz zúgását hallom a fülemben.
               - Persze, csak ez most jólesett. Tőlünk messze van a víz, nem sok lehetőségem volt úszni.
               - Akkor jó. Ide bármikor kijöhetsz, én is sokat jártam ide régebben. Viszont most haza kéne vinni Chanyeolt. Nincs jó bőrben, szerintem vagy beteg lesz, vagy napszúrást kapott, de valami nincs rendben vele.
A partra érve kicsavarom a ruháimból a vizet, amennyire csak tudom, de azért jobb lenne, ha tudnék valami varázsigét, amitől egyből megszáradok. Chanyeol tényleg nem néz ki túl jól, a bőre sápadt, a szemeit alig tudja nyitva tartani. Hogy ezzel mindig történik valami… Sunbae úgy dönt, eljött az ideje az erőfitogtatásnak, szóval felkapja Chant és már megyünk is haza. Na jó, csak félig tartja ő, de akkor is. Azért Chanyeol nem egy nádszál, Sunbae meg nem egy kolosszus.

               - Oké, hová vigyük?
               - Én fel nem cipelem az emeletre…
               - Nem is neked kell, én hoztam idáig is.
               - Akkor sem. Vigyük a szobámba, én meg majd alszok ma máshol. – Sunbae bólint, és a szobám felé indulunk Chanyeollal. Én nyitom az ajtót, Sunbae pedig már dobja is le az ágyra Chanyeolt.
               - Vigyázz ott a… mindegy.
               - Mi?
               - A… pohár… - Nem akartam kimondani, hogy kígyó, főleg nem így, hogy Chanyeol rajta fekszik. Képzelem mi lenne, ha meghallaná, hogy „Hé, vigyázz épp a kígyón fekszel” szép folytatása lenne a mai napnak.
               - Remélem nem tört el – kap oda ijedten Sunbae, de addigra a kígyó előszenvedi magát Chanyeol alól. – Oké, most megnyugodtam – szusszan egyet, amitől valahogy olyan aranyosnak hat. Bár kicsit vicces, hogy a kígyóért jobban aggódott, mint a legjobb barátjáért, de hát ez van, nem kéne Chanyeolnak a napon fetrengenie. – Na, akkor most hagyjuk kicsit pihenni. Leülünk kinn? – Kell egy pillanat, mire felfogom, hogy hozzám beszél. Talán, de csak talán, egy kicsit elbambultam miközben Chanyeolt néztem, de ahogy felfogom a kérdést gyorsan bólintok, a kígyóért nyúlok, hogy ez a szerencsétlen ne kapjon szívrohamot, ha felkel, és két kígyószem néz vissza rá.
Kint a kanapéra telepszünk, én az ölemben a kígyóval, Sunbae pedig a könyvet nézegeti, mármint az eredetit. Látszik, mennyire érdekli, néha rámutat dolgokra, és megkér, hogy fordítsam le, én pedig a legnagyobb örömmel teszem ezt. Egyrészt élvezem, hogy végre tudok valamit, amit senki más rajtam kívül, másrészt Sunbae olyan gyermeki lelkesedéssel lapozgatja az öreg könyvet, hogy azon még talán az apám is elmosolyodna. Kell vagy fél óra, mire a figyelme inkább a kígyóra terelődik.
               - Tudod Baekhyun, hihetetlen vagy. – Olyan rajongással néz rám, ahogy talán még soha senki. Vagy talán mégis. Az is ő volt, az első nap mikor felébredtem itt, és lementünk a főtérre süizni. Bár az kicsit furán sült el akkor.
               - Inkább fura. De azért köszi – mosolygok rá.
               - Nem, komolyan mondtam. Hihetetlen… - Kezd a helyzet egyre inkább hasonlítani a sütizős esetre. Félreteszi a könyvet, és közelebb csúszik hozzám. A kígyó az ölemen felszisszen, a fogait mutogatja, de mintha fel se tűnne neki. Az ujjai a nyakamra csúsznak és végigsimítanak rajta, de én csak enyhén tátott szájjal ülök; fogalmam sincs mit kéne reagálnom. A komolyság, az eltökéltség a tekintetében… olyan mintha egy tejesen más személy lenne. Még közelebb mászik, fél lábbal feltérdel a kanapéra, és egy erőteljes mozdulattal a vállamnál fogva hátradönt.
               - Sunbae… mit csinálsz? – A hangom nem ijedt, inkább gyanakvó. Már feltűnt, hogy néha mintha megváltozna. Néha egyszerűen kifordul magából. Nem figyel rám, csak bámul, azzal a féloldalas mosolyával, ami igazán jól áll neki, de most ez valahogy egyre kevésbé érdekel. Az egyik pillanatban még fölöttem támaszkodik, a következőben pedig már ajkait az enyémnek szorítja, fűszeres illata mélyen az orromba kúszik, ujjai egyre feljebb csúsznak, már a hajamba markolnak, nyelve a számba tör utat magának. Csak egy döbbent pillanatig maradunk így, aztán megpróbálom eltolni magamtól, de mintha egy kőtömböt próbálnék megmozdítani, teljesen esélytelen. Nem tudom mit vártam, elvégre ő egy sárkány. Minden erőmet összeszedve, egyik könyökömmel lendületből a gyomrát célzom. Nyekken egyet, pont annyi időt adva nekem, hogy lelökjem magamról, de nem hagyja magát olyan egyszerűen, összefogja a csuklóimat, és a lábaimra ül, szinte mozdulni se tudok. De csak szinte. Ahogy visszahajol hozzám, összeszorítom a fogaimat, és lefejelem. Nem épp barátságos módszer, de Sunbae se épp barátságos jelenleg. Nem tudom mi ütött belé, de az biztos, hogy még nem láttam ilyen erőszakosnak.
Óvatosan kimászok ernyedt teste alól, és a hátára fordítom. Fejelési képességem olyan jó mint a… nagyon. Egyenletesen lélegzik, de totál kiütöttem. Mégis mi volt ez? Először, mikor a cukrászdába voltunk, akkor is teljesen megváltozott pár percre, és utána teljesen elszégyellte magát. Tudta mit csinált, de mintha nem teljesen saját akaratából tette volna, hiszen Sunbae mióta csak ismerem egy kedves, segítőkész, aranyos srác, egyáltalán nem vall rá, hogy így nyomuljon valakire. Még akkor se, ha nagyon NAGYON tetszik neki. Aztán nemrég, mikor a kígyót mutattam neki, bár akkor tényleg inkább csak olyan volt, mint aki nagyon felpörgött. Tulajdonképp akkor egész aranyos volt… És most… Nem tudom mi volt ez, de azt hiszem eljött az ideje, hogy kivallassam pár dologról Chanyeolt. Ismét.

Legalább két óra eltelik, mire Chanyeol megjelenik a konyhában. Meglepően jól fest, ahhoz képest, hogy épp napszúrása kéne, hogy legyen. Sárkányok… Meg se lep az első kérdése.
               - Sunbae elaludt a kanapén? ÉS JÉZUS MÁRIA MÉRT VAN A NYAKADBA A KÍGYÓ??
               - Ja… olyasmi… És azért, mert szeret ott lenni.
               - És nem akarod letenni? Mondjuk a szobádba? Valahol jó messze innen?
               - Nem.
               - Umm… ahha, akkor én most… - mutat az ajtó felé, de megállítom, még mielőtt elindulhatna.
               - Chanyeol.
               - Igen?
               - Nem viselkedett Sunbae furán az utóbbi időben? – A pultnak támaszkodok, úgy figyelek rá, a kígyó pedig a lecsúszik a nyakamból, a könyököm mellé, és onnan figyel.
               - Furán? Ő mindig fura, mire gondolsz? – Leül a pulthoz velem szembe, de gyanúsan méregeti a kígyót közben. Szemmel tartja. Nem tudom mi baja vele, olyan aranyos.
               - Nem viselkedett szokatlanul? Úgy amit nem várnál tőle? Tudod, érzelmi kitörések meg ilyesmik – vonok vállat.
               - Csinált valamit? – Mintha hirtelen elvágták volna minden félelmét a kígyó iránt, komoly arccal hajol közelebb hozzám.
               - Szóval igazam van.
               - Baek… mit csinált? – Nem válaszolok neki, csak megrázom a fejem. Nem kell tudnia. – Válaszolj! Veled csinált valamit? – Vállat vonok, és félre nézek inkább. Ez felér egy igennel is. – Mit csinált?
               - Nem mindegy?
               - Nem! Nem az! Tudnom kell Baek.
               - Mért kell annyira tudnod? – A szemébe nézek, és végig simítok az asztalon tekergő kígyón. Hűvös, sima „bőrének” érintése megnyugtat. Bármennyire is tagadom, ideges vagyok, a szívem hevesen kapál, most hogy Chanyeol kivallat, most fogom csak fel, mi is történt.
               - Tudnom kell, mennyire rossz az állapota.
               - Szóval tudsz róla? Hogy ilyen? És nekem egy szót sem szóltál róla? – A hangom éles, vádló.
               - Igen… - félrenéz, miközben válaszol.
               - Mit nem mondtál még el? Mi az, amiről tudnom kéne? Sok ilyen van?
               - Ami azt illeti…
Mielőtt még befejezhetné, mocorgás szakítja félbe, ami a nappaliból jön. Egyből megkerülöm a pultot, és Sunbehez sietek. Nem néz ki túl jól, egy kicsit piros a nyoma, ahol lefejeltem.
               - Baekhyun… - elfúló hangon ejti ki a nevem, és olyan kétségbeesetten néz rám, ahogy talán még senkit sem láttam. – Én… Baekhyun, én annyira…
               - Semmi baj. – Magamhoz ölelem, egy pillanatig csak mereven áll, az izmai teljesen merevek, aztán szép lassan elengedi magát, és a nyakamba bújik. Karjait körém fonja, olyan, mint egy kisgyerek. Lehet úgy is érzi magát. – Hogy érzed magad? – kérdezem, miközben még mindig magamhoz szorítom.
               - Fáj a fejem – nevet fel erőltetetten, én pedig csak elmosolyodom rajta.
               - Sajnálom, az az én hibám. Majd kiengesztellek.
Még ha nem is látom, érzem, ahogy Chanyeol a hátam mögött áll a konyhában, és tejesen össze van zavarodva. Bár nem tudom, hogyan, de érzem a haragját, a félelmét, a tehetetlenségét… és a féltékenységét.