JR pov:

A tanár épp feleltet, én mégis halálos nyugalommal nézek ki az ablakon. Direkt ezért ültem ide év elején. Kint csak háztetőket, fákat, és a messzi dombokat látom. Sokszor múlatom így az időt az órákon.
Nem figyelek.
Már az ötödik felelőnél járunk. Eltelt az óra fele. Más körülmények között ez megnyugvással töltene el, de most nem önt el e az érzés......a dupla óra hátránya.
A számonkérés hamarosan befejeződik, de a második órán úgy is újra kezdődik.
Nem is értem. Nem tudnak valami izgalmasat kitalálni? Hogy nem unja magát halálra szegény diák?
Inkább visszafordulok  az ablakhoz, és az eső halk kopogását hallgatom.
Sokan tartanak antiszociálisnak, vagy bunkónak. Vagy mind kettőnek. Még ha tudnák is mit jelentenek ezek a szavak...chh...
Emiatt nem is közelednek hozzám. Csak két barátom van, de azok igaziak. Nem olyanok mint ami az osztálytársaim közt van, nem olyan látszat kapcsolatok.
Az egyetlen baj, hogy a barátaim nem az osztálytársaim, így egész nap egyedül vagyok.

A csengő szakítja félbe gondolataimat. Az osztály felmorajlik, és megindul az ajtó felé. Talán ha tízen maradunk a teremben.
A szünet csak zenehallgatással telik. Mint mindig.
A becsengetés is alig tűnik fel, a második óra pedig még kevésbé. Észre se veszem, úgy reppen el az a 45 perc.
Ma korán végeztem, sok időm van ebédelni. Nem mint máskor...mikor valamikor délután négykor sikerül ebédhez jutnom. De majd a koleszba...nem pazarlom az időm holmi menzára. Tudom, hogy förtelmes. Minek teszteljem le újra?

Lassan pakolom el a dolgaimat a táskámba. Nincs miért siessek. Én megyek ki utoljára a teremből. Elfordulok a folyosón, és már szinte kint is vagyok.
a kollégium nincs messze, csak egy utca. Pár perc alatt odaérek, ledobom a cuccom, és lemegyek a kisboltba valami kaját vadászni.
Kezd elegem lenni az instant tésztából.

Szeretem ezt a helyet, olyan kis barátságos. Annak ellenére, hogy néha ridegnek tűnök, szeretem az ilyen vidámabb, barátságosabb dolgokat. Azért én sem vagyok kőből.
Az üzletbe lépve, már egyből tudom mit akarok, otthonosan mozgok. Összeszedek pár dolgot, plusz egy csomag kekszet. Csak mert megérdemlem. A pénztárhoz lépve, beszélgetek kicsit az eladóval. Sokat járok ide, így már ismerjük egymást nagyjából.
Lassan azért fizetek, és elköszönünk egymástól.
Az üzletből kilépve egy alacsonyabb alakba ütközök.
-Hello! - vigyorog rám. - Már majdnem feladtam, hogy megtalállak erre tessék!
-És mért is kerestél? Pontosabban...ismerjük egymást? - nézek le rá kérdőn. Ismerős a feje de...nem ugrik be.
-Ezt nem kérdezheted komolyan. - tátja el a száját. - Egy osztályba járunk!
-Az nem jelent semmit.
-Több mint egy éve járunk egy osztályba!
-Mondtam. Nem jelent semmit.
-Hát jó. Ha nem ismersz... - mondja a betont fürkészve - majd most megismersz. - villant rám egy mosolyt.
Fura ez a srác.
Bólintok és elindulok vissza, hogy végre ehessek.
Követ.
Azt hittem majd legközelebb ha lát a suliba odajön, és ezzel el van intézve az ismerkedés. Ehelyett most kiskutyaként követ.
Mit akar tőlem?
Mert én tőle semmit. Nem véletlenül nem foglalkozok az osztálytársaimmal.
-Meddig követsz? - fordulok hátra mikor már majdnem a kolesz elé érünk.
-Majd kiderül.
Félelmetes mikor elmosolyodik. Vagyis csak mert látom, hogy valamit tervez. Amire nem biztos, hogy kíváncsi vagyok.
Egész a szobámig jön utánam.
-Na jó. Mit akarsz? - fordulok meg, miközben már lenyomtam a kilincset.
-Csak megismerni. - vonja meg a vállát.
-Szóval így hívod a zaklatást. - morgom.
Visszafordulok, és bemegyek az ajtón. Csak ekkor tűnik fel, hogy két szobatársam bent ül az egyik ágyon, és minket figyelnek.
-Csá srácok! - hajol el az idegen, hogy belásson mellettem a szobába. Barátaim egyből felkelnek, és nagy örömmel üdvözlik.
Mi a franc? Ki ez az alak?
Én is beljebb somfordálok. Lepakolom a boltban szerzett dolgaim, és nekiállok összedobni az ebédem.
-Hé JR! Jössz velünk? Lemegyünk a többiekkel. - szól oda Jaebom. Ő az egyik a két igaz barátom közül. Nem nehéz rájönni, hogy a másik, a másik szobatársam. Megvagyunk mi így szépen hárman szobatársakként.
-Most nem kösz. Majd máskor. - intem le.
-Mindig ezt mondod. Na de majd egyszer! - nevetnek, miközben kimennek, és becsukódik mögöttük az ajtó.
-Amúgy. - szólal meg a "vendég". Nem is vettem észre, hogy még itt van. - Még be se mutatkoztam. Jackson Wang. - hajol meg kicsit.
-Jackson?
Fura név egy koreainak. Bár ahogy nézem ő nem az.
Talán...
-Csak becenév. De ezt jobban szeretem. - szakítja félbe gondolatmenetemet.
-Értem.
-Te pedig Jinyoung. Igaz?
Hogy nem tud csendbe maradni....
-Igen.
A következő 10 perc csöndben telik. Csoda, hogy be tudja fogni.  Csak ül az ágyon....pontosabban az ÉN ágyamon és nyomkodja a telefonját.
-Te mindig ilyen csöndben vagy? - néz rám hirtelen.
Tudtam, hogy nem bírja sokáig...
-Általában igen.
-Akkor ezen változtatnunk kell. - mosolyodik el, olyan félelmetesen.
-Nunk? Nekünk? - húzom fel egyik szemöldököm.
Nem. Nem hinném.
-Nincs választásod.
Hogy tudja ezt ilyen halál komoly fejjel mondani? Úr isten!
-Dehogy nincs! Nem is ismersz! Én se téged! Mért akarsz hirtelen ismerkedni? Hm? - kicsit felidegesítettem magam azt hiszem mióta "megismerkedtünk".
-Azért ez így nem teljesen igaz. Én sok mindent tudok rólad. És nagyon szomorú, hogy te még a nevemet se tudtad. - szomorodik el látszólag. De a szemében látom, hogy jól szórakozik.
-Igen? És mi az a sok minden amit tudsz rólam? - már kezd elegem lenni belőle...nagyon.
-Visszahúzódó vagy, de ennek ellenére meleg szívű. Nem tartod sokra az osztálytársaidat, és azokat akik amúgy körbevesznek, de ha valaki közel kerül hozzád azért mindent megtennél. Kíváncsi lennék azért erre. Milyen vagy amikor nem fogod vissza magad, csak élvezed az életet. Mikor olyan vagy amilyen valójában. Nem olyan amit a külvilágnak mutatsz. - mire mondandója végére ér már egészen közel jön és az arcomba mászik.
-Te...te... - próbálom összeszedni a gondolataimat - te kicsit eltértél a témától nem gondolod? - húzódok hátrébb kicsit, hogy azért mégse csak 10 centi válassza el tőlem.
-Szerintem nem. Na mit mondasz? Hajlandó vagy megnyílni nekem, és lerombolni a rólad alkotott rossz véleményeket? - egyenesedik ki egy mosollyal.

Jackson pov:

Mikor megláttam a kisboltnál rettentően megörültem. Már régóta próbálok a közelébe férkőzni, és ma úgy keltem fel, hogy tudtam ez az a nap mikor sikerülni fog. És igazam lett. Legalábbis remélem.
Megálltam a bolt előtt, és vártam. Megvártam amég kijött, hogy majd elkapom. De arra azért nem számítottam, hogy azt se fogja tudni, hogy egy osztályba járunk. Tudom én, nem foglalkozik az emberekkel Jaebumot és Markot leszámítva, de akkor is.
Mikor kijött végre, mentem, hogy köszönjek - tehát elkezdjem a tervem - de nekem jött. Mintha láthatatlan lennék! Pedig szerintem azért elég feltűnő vagyok. Feltűnően jól nézek ki.
Gyorsan rögtönöztem valamit, hogy ne gondolja azt csak rá vártam ott. Nem kel mindent tudnia.
Ezután jött volna az a rész mikor visszaköszön, és szépen elbeszélgetünk miközben elkísérem a koleszba.
Persze egyből keresztbe tett azzal, hogy fel se ismert.... Milyen ember az aki még a saját osztálytársát se ismeri fel?! Másfél év után! Ismétlem másfél!
Na nembaj. Nem tántorított el ez engem semmitől. Ne az a  fajta vagyok.
Elkísértem a koleszig, följöttem vele, és most itt vagyok.
Félsiker.
A szobatársai a haverjaim amúgy, meg is örülnek nekem mikor meglátnak az ajtóba. Én is örülök nekik, régen találkoztunk már. Úgy.....tegnap.
Bemegyek, és leülök az egyik ágyra. Markék közben megindulnak le, gondolom megint a srácokkal kosaraznak.
Mikor becsukódik mögöttük az ajtó, megszólalok.
-Amúgy. Még be se mutatkoztam. Jackson Wang. - hajolok meg kicsit ültömbe.
Persze egyből furcsállja. Bár már megszoktam. Mindig kétkedve néznek rám mikor ezt a nevemet mondom. Jobban szeretem mint azt, hogy Wang Ka Yee. A Jackson sokkal menőbb. Jobban illik hozzám.
Hihetetlen milyen csöndben tud lenni. Nem zavarja, hogy itt ülök? Vagy csak zavarban van? Érdekesen mutatja ki...
Végül nem bírom tovább.
-Te mindig ilyen csöndben vagy? - nézek rá.
A válasz egyértelmű. Igen. Nem is számítottam másra.
De majd én ezen változtatok!
Persze ebbe is bele kell kötnie. Mibe nem? Nembaj. Nincs más választása.
Még azt is el kell mondanom mit gondolok róla? Most barátkozni jöttem vagy vallatásra?
-Na mit mondasz? Hajlandó vagy megnyílni nekem, és lerombolni a rólad alkotott rossz véleményeket? - mosolyodok el a végére. Erre nem mondhat nemet. Neki is van önbecsülése, és ez bizony alááshatja ha nemet mond. Na meg akkor nekem is nehezebb dolgom lesz.

JR pov:

-Nem. - jön a válasz reflexből.
Már mért akarnék én neki megnyílni? Majdnem bedőltem de nem. Nem fog ilyen könnyen csőbe húzni. Nem bízok benne, és ez nem fog változni.
-De mért? - szomorodik el.
-Mert nem is ismerlek. Már mért akarnék neked bármit is elmondani? - szerencsére gyorsan összeszedem magam, így magabiztosan válaszolok.
-Majd megismersz! Ez benne a lényeg!
-Még átgondolom. Most menj el. Pihenni szeretnék. - állok fel őt kikerülve.
-Ahogy akarod. Holnap találkozunk. Szia! - megy ki mosolyogva.
Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, lerogyok az ágyra. Most mit csináljak ezzel a gyerekkel? Nem fogom tudni lerázni.
Muszáj lesz belemennem.
Meg fogok őrülni...
Gyorsan még megcsinálok pár házit, ami épp eszembe jut, és kicsit úgy teszek mint aki tanul. Mit áltassam magam, sose volt az erősségem. Nem köt le.
Miután végzek eme fárasztó feladataimmal, ledőlök aludni. Igaz még alig van délután 3 óra, de álmos vagyok. Meg amúgy sincs kedvem semmihez. Majd éjszaka meg megint ébren leszek...már megszoktam.

Legközelebb mikor az órára nézek, hajnali kettőt mutat. Jól elaludtam megint.
Az éjszakám zenehallgatással telik nagyrészt. Szobatársaim nagyban alszanak, nem zavarja őket, már hozzászoktak, hogy fent vagyok éjszakánként. Mindig azzal ugratnak, ez miatt vagyok olyan morcos. Ki tudja...lehet igazuk van.
Csöndben hallgatom a zenét, és a plafont bámulom.
Mindjárt reggel....hogy fogok én szembenézni Jacksonnal?