A főnök fia

 Na gyerekek ezt úgy olvassátok, hogy hajnali 4 körül írtam mert nem tudtam aludni, szóval ne várjatok sokat, főleg, hogy alig 1000 szó, és el is gondolkoztam, hogy kitegyem-e mert hát na... de ha már megírtam, megosztom veletek :3

Remélem azért tetszik ^^

Sunggyu:
Nemrég kezdtem dolgozni egy kávézóban, azt gondoltam jó móka lesz, meg amúgy is valamivel kell pénzt keresni is. Van egy szimpatikus hely, nem messze a lakásomtól ahova én is szívesen járok néha, ha kellett egy kávé az ébren maradáshoz, vagy csak nem volt kedvem otthon ülni. Vagyis jártam. Szóval jól jött a pénz, és mivel valamiből élni is kell, gondoltam ez a hely pont jó lesz, hogy elfoglaljam magam, és pénzt keressek. Szerencsére a főnök kedves ember, meg amúgy is pont kellett neki egy pincér, így felvett. Tehát jelenleg, ahelyett, hogy itt ücsörögnék és a kávémat szürcsölgetném, a többi vendéget szolgálom ki. Kicsit furcsa, de tetszik a helyzet.

               - Üdv a CoCo Kávézóban, mit hozhatok? – mosolygok rá az egyik épp most betévedt lányra. Nem mondom, érdekes neve van a helynek, de valahogy illik hozzá. A lány csak motyog valamit, miközben teljesen elpirul, aztán kér egy jázminos teát. Meg sem lepődök már. A lányok többsége valami különös oknál fogva elpirul mikor odamegyek hozzájuk, ha többen vannak, akkor halkan sugdolóznak a hátam mögött. Nem mondom, hogy nem tudom miért, mert többen is mondták már, hogy helyes vagyok, de azért ennyire talán mégsem. Ha így folytatódik, a végén még elbízom magam.

               - Egy jázminos tea és egy cappuccino – adom le a rendeléseket a pult mögött álló Sanghun-nak. Többnyire csak ketten vagyunk, mivel a kávézó nem túl nagy. Ő az italokat készíti – igazán profi benne – én pedig ugyebár a pincér vagyok. De igazából van itt még valaki. És ez a főnök fia. Párszor már eszembe jutott, hogy lehetséges, hogy örökbe fogadták. Igaz, ezt cáfolja, hogy külsőre hasonlítanak, de ami a belsőt illeti… Woohyun – mert, hogy így hívják – teljes ellentéte apjának. Míg az öreg kedves, segítőkész és nyugodt, addig a fia szeleburdi,  bunkónak mondjuk nem mondanám, mert egész kedves szokott lenni, szóval ebben azért talán hasonlítanak, és az utolsó tulajdonságát hadd ne mondjam. Na jó, kimondom ...perverz.

               - Kész, viheted – kollégám zökkent ki gondolataimból, aminek felettébb örülök, mert sokszor volt már, hogy egy-egy ilyen elgondolkodásom alakalmával Woohyun talált meg, és nem helyénvaló módon hozott vissza gondolataim sűrűjéből.

Gyorsan kiviszem a kávét és a teát, aztán visszamegyek beszélgetni Sanghun-hoz, amég új vendég nem jön vagy szükség nem lesz rám. Szerencsére ez eddig egy nyugodt nap, nem tisztelt meg minket társaságával Woohyun sem, csak az apja jött be egyszer. Nem sűrűn jön, csak néha záráskor szokott. Megbízik bennünk, ami elég ritka munka terén, de nagyon jól esik.

A nap végén Sanghun zár be, úgyhogy én haza is mehetek. Szeretem az ilyen nyugodt napokat, ráadásul ilyenkor van időm munkatársammal beszélgetni, aminek nagyon örülök, mert hamar összebarátkoztunk, mikor kezdtem a munkát akkor is mindenben segített.

Nagyjából négy nap telt el úgy, hogy nem látogatott meg minket Woohyun, viszont ma bejött. Valahogy éreztem, hogy nem tud otthon – vagy bárhol is volt eddig – maradni, és előbb vagy utóbb bejön ide, bár reméltem, hogy még pár napig nem téved erre. Na jó, bevallom, túloztam. Annyira nem rossz a srác, csak egy ici-pici gond van vele.

Este Sanghun kedvesen közli, hogy ma én zárok, és már le is lép. Igazán rendes tőle, hogy itt hagy a főnök fiával kettesben, de valahogy nem tudom értékelni ezt a kedvességet.

               - Meddig maradsz? – jön közelebb Woohyun, hogy megnézze mit csinálok. Épp a napi bevételt számolom össze, mint mindig, de ezt ő is tudja, csak ürügy kell neki, hogy idejöhessen mellém. – És meddig maradsz ma itt? – teszi fel az újabb kérdést, pedig az előzőre se kapott választ.

               - Még fel kell söpörnöm, meg letörölni az asztalokat. De ezt te is tudod – mordulok fel, és arrébb csúszok az asztalon a papírokkal. Megint túl közel van.

               - Igen, tudom. Csak szeretem hallani a hangod – vigyorog rám, és újra közel jön hozzám.

               - Woohyun – sóhajtok fel – ezt már megbeszéltük, nem?

Bár csak két évvel fiatalabb nálam, néha úgy viselkedik mint egy szerelmes kislány. Pedig se nem kislány, se nem szerelmes. Legalábbis szerintem nem az. Gyorsan befejezem a számolást, és inkább az asztalok letörölgetésével folytatom. Akkor legalább nem tud folyamatosan a közelemben lenni.

               - Tudod… - hallom meg hangját magam mögül, valahonnan a pult tájékáról – most szívesen nekilöknélek annak az asztalnak és…

               - Woohyun! – kiáltok fel. Nem hiszem el ezt a srácot. Hogy képes csak úgy ilyeneket mondani? – Hagyd már abba! Csak egy kicsit, könyörgöm. Mit csináljak, hogy ezt abbahagyd?

               - Szállj le Sanghun-ról.

               - Rajta se vagyok – lepődök meg. Tudom, nem ilyen választ kéne adni erre, de a megszokás…

               - Még szerencse – horkan fel, és otthagy. Elmegy hátra, és a következő amit hallok, az az öltözőajtó hangos csattanása. Nem kell sokat gondolkoznom, mi lelhette, elég nyilvánvalóvá tette viselkedése okát a második hetemen, mikor az öltözőben megcsókolt.

Befejezem a söprést is, és mivel nem sok választásom van, elindulok az öltöző felé. Muszáj átöltöznöm, na meg, a kabátom is ott van, ami nélkül nem szívesen indulnék el hazafelé, így november közepén.

               - Woohyun? – nyitok be óvatosan, de nem látom sehol, így bemegyek, hogy minél hamarabb elindulhassak haza. Gyorsan átveszem az inget és a kötényt, hogy pár percel később, már a saját pólómban léphessek ki az ajtón. Vagyis csak lépnék, de Woohyun megakadályoz ebben, visszatol a szobába és a falnak nyom.

               - Sunggyu, kérlek. Csak egyszer engedd meg. Még egyszer, és utána békén hagylak ha ezt szeretnéd.
Szinte látom a szemében a könyörgést, ami meghat, pedig nem szeretném. Nem válaszolok semmit, csak bólintok, lassan, alig észrevehetően. Még én is alig hiszem el, hogy megteszem. Pedig megfogadtam, hogy nem hagyom magam, hogy rá se hederítek, de úgy tűnik nem megy. Tétovázik, de nem sokat. Talán fél, hogy meggondolom magam és ellököm. Bár megértem. Nem viselkedtem vele szépen azóta az öltözős incidens óta, de féltem. Féltem, mi lesz ha kiderül, féltem mert ő a főnök fia, és féltem attól, hogy ő csak játszik. És most, ahogy ajkait óvatosan érinti az enyémekhez, mintha attól félne, hogy ellököm, most már nem félek, nem érdekel, hogy ő a főnök fia, nem érdekel ha kiderül, mert tudom, hogy nem csak játszik. Hogy komolyan gondolja minden mozdulatát. Végre nem kell szerepet játszanom, nem kell ellöknöm magamtól, hiszen mióta idejöttem, mióta először láttam…mikor az öltözőben megcsókolt…azóta szeretem. És már nem bánom ha kiderül.