- Jó napot! – lépek be az ajtón, hallom ahogy a kis csengettyű megszólal fölöttem, de nem látok sehol senkit, inkább nézelődni kezdek. Zöld festék…az kell nekem. De annyi féle van. Minek ennyi árnyalat, csak arra jó, hogy az ember ne tudjon választani közülük.
               - Jó napot, miben segíthetek? – szólal meg mögöttem egy hang kicsit messzebb. Nocsak, az eladó. Lassan fordulok meg, közben még mindig két árnyalat között variálva. A srác aki a pult mögött áll, talán egyidős lehet velem, de egy kicsit magasabb nálam, amit nem nézek jó szemmel. Igaz, nem vagyok kicsi én se, de – talán pont ezért – nehezen viselem ha valaki magasabb nálam. Még ha csak egy picit is.
               - Zöld festéket szeretnék. Valami világosat – fordulok vissza a polchoz, hogy tovább tanulmányozzam.
               - Esetleg megkérdezhetem mihez kell? Mármint milyen szobát akarsz vele festeni.
               - A nappalit. Most költöztem ide, és a lakásom erősen rászorul egy festésre – mosolyodok el. – De nem igazán tudok dönteni, hogy melyik legyen, túl sok szín van.
Halkan elneveti magát szenvedésemen, aztán az egyik színre mutat azok közül amik között vacilláltam. Fura, nem is mutattam neki, hogy miket néztem ki eddig. Rábólintok, ő leveszi a polcról és a pultra teszi, én pedig útközbe még választok ecsetet és egyéb kellékeket.
               - Lehet, hogy a napokban még jönni fogok. Sok dolgot kell még helyrehozni abban a lakásban – mondom a srácnak csak úgy mellékesen, miközben leteszem én is a cuccokat a pénztárgép mellé.
               - Mért vetted meg ha ennyi gond van vele?
               - Mert világos, és szép helyen van. Annyira nem rossz ám, csak sokat kell majd festenem – mosolygok rá.
               - Egyedül? Mért nem kérsz meg valakit, hogy segítsen? – kicsit mintha meglepődött volna, de nem mutatja nagyon, csak szép sorban beüti az árakat a gépbe.
               - Még csak pár napja költöztem ide. A városban is új vagyok, úgyhogy még nem igazán ismerek itt senkit. A barátaimat meg nem akarom arra kérni, hogy csak ezért utazzanak ide. Ha kész leszek úgyis meghívom őket, de így nem akarom ide rángatni egyiket se. Na meg…velük tovább tartana a festés – És még csak nem is hazudok. Ha valamelyik idiótát idehívnám, biztos, hogy kétszer annyi idő alatt lennénk kész, ráadásul kétszer annyi festék kéne.
               - Esetleg…. – kezd bele, de aztán elhallgat, hogy nagy figyelmet szentelhessen az egyik elkenődött számnak. Nem is tudom amúgy, miért beszélek neki ennyit, csak jó, hogy valakivel végre tudok kicsit beszélgetni.
               - Esetleg? – kérdezek vissza, mikor már pár perce nem folytatja. Csak megrázza a fejét, hogy mindegy, de nem hagyom annyiban, így végre kiböki, de csak mikor az összes árut beírta és fizettem is már.
               - Esetleg…én segíthetnék neked. Persze csak ha szeretnéd és nem zavarok. Vedd úgy, mint az első segítség annak örömére, hogy ezentúl te is ebbe a városba fogsz lakni. Vagy valami ilyesmi. Úgyis mindjárt vége a munkaidőmnek.
Kicsit meglepődök azon amit mond, de kis gondolkozás után rábólintok. Végül is…szimpatikus a srác, nem tűnik sorozatgyilkosnak, nem hiszem, hogy gond lenne ebből. Csak segíteni akar.
               - Akkor…megvársz? Most már lassan ide kell érnie Jinki-nek, és akkor mehetek.
Bólintok és szólok, hogy kimegyek a bolt elé levegőzni, ott megvárom. Az üzlet előtt pont van egy pad, oda leülök és úgy várom a srácot. Még a nevét se tudom…fura. Fura az is hogy, ilyen közvetlen, de úgy tűnik ő ilyen. Mondjuk, már ránézésre is illik ez hozzá. Olyan kis vidám figurának tűnik, talán tényleg nem rossz, hogy segít nekem, talán még jól is fogunk szórakozni. Vagy lehet, hogy megtalálom benne az első barátomat ebben a városban. Azt hiszem jó lenne. De már megint túl előre gondolkozok…
               - Itt is vagyok. Mehetünk? – telepszik le mellém a padra, de én rögön fel is kelek, és húzom is magammal. Ha ő közvetlen, akkor én is.
               - Amúgy – kezdek bele a kérdésbe amit már az elején fel kellett volna tennem – hogy hívnak?
               - Jongin vagyok. És téged? Biztos valami aranyos neved van, valami olyan ami illik a… - két ujja közé fogja az egyik hajtincsem és jól láthatóan szemügyre veszi – szőkeségedhez. – A mondat végén furán néz rám, kicsit úgy, mintha csak most tűnt volna fel neki a hajszínem.
               - Most mond, hogy nem áll jól – hessegetem arrább a kezét vigyorogva. – Amúgy Taemin vagyok.
               - Na jó, bevallom, jól áll. De a neved az illik hozzád, olyan kis… - hirtelen elhallgat ahogy ránézek. Sejtem mit akart mondani, de jobb ha inkább szépen csendben marad.
               - Ott kellett volna hagyjalak az üzletben… - motyogom, csak úgy magamnak, de nem elég halkan.
               - Ezt úgy mondod mintha megvettél volna – bök oldalba nevetve.
               - Még megtehetem – nézek rá egy sunyi mosollyal, mire abbahagyja a nevetést, és megszeppenve néz rám. Többet nem is szólal meg, csak mikor a ház elé érünk, akkor mutat valami meglepettséget, amit nem tudok hová tenni, de inkább nem kérdezek rá. Annyira kíváncsi nem vagyok, ha akarja akkor meg úgyis elmondja majd. Felliftezünk a hatodikra, közben köszönünk néhány lakónak, és mikor végre beszenvedtem magunkat a lakásba – zárat is kell majd cserélni – egy elég…rumlis helyen találtuk magunkat. A padlóra már leterítettem a fal közelébe újságokat és egyebeket, mert ismerve magamat, biztos, hogy le fog csöpögni a festék és semmi kedvem utána a parkettáról vakarni. Abban viszont nem hazudtam, hogy világos és tágas hely. A nappali egybe van nyitva a konyhával, csak egy pult választja el a kettőt, mindenhol nagy, fehér keretes ablakok vannak. De ma csak a nappalit akarom festeni, úgyhogy a festékeket a szoba közepére pakolom, Jongin követi a példámat, és ő is leteszi az ecseteket.
               - Szép hely. Vagyis az lesz, ha már nem ilyen narancssárga falai lesznek… - Na ezért akarom átfesteni. – Hol kezdjük? – bontja ki az egyik festéket.
               - Én itt – mutatok a hozzám legközelebb eső falra – te pedig akkor ott, ha tényleg segíteni szeretnél – mutatok a hátam mögé, a szemben lévő falra. Biztosít róla, hogy természetesen segíteni akar, ezt azzal is bizonyítja, hogy felkap egy hengert és a nemrég kibontott festékbe mártja. Mielőtt még felemelné az ecsetet, gyorsan megkérdezem ne adjak-e egy pólót vagy valamit hogy ne magát festékezze össze. Több régi pólóm is van amiket már úgyse hordok, tökéletesek erre a feladatra. Vonakodva bár, de elfogadja. Gyorsa én is átöltözök, mert szerintem képes vagyok összefestékezni magam még úgy is ha hozzá se nyúlok a festékhez, így meg aztán végképp.
Az első pár percben csak csendben festegetünk egymásnak háttal. Szívesen beszélgetnék vele, de semmi használható nem jut eszembe, hogy mit mondhatnék, esetleg kérdezhetnék tőle, így inkább csak csöndben várom, hogy ő szólaljon meg elsőnek.
               - Nem haladsz valami gyorsan – szólal meg hirtelen a fülem mellett, cseppnyi gúnnyal a hangjában. Annak ellenére, hogy halkan mondta, és nem is vagyok egy ijedős alkat, most ijedtemben még az ecsetemet is eldobom. – És ecset nélkül még lassabb leszel.
               - Nem vagy vicces – fordulok meg morogva, de majdnem meg is fejelem a srácot, mert közvetlenül mögöttem állt meg. Pár pillanatig szemezünk, aztán kikerülöm inkább és felveszem az ecsetet a fölről. – Talán még is vissza kéne vigyelek az üzletbe – mosolyodok el gonoszul, miközben elmegyek mellette és folytatom a festést.
               - De nem vettél meg!
               - Ha így folytatod, nem is foglak.
Erre nem tud mit mondani – legalábbis erre következtetek a hallgatásából – úgyhogy csak folytatom a festést, szép csendben, ahogy eddig is. Csend….túl nagy a csend.
               - Tudod – szólalok meg pár perc után – nem sok cuccom van még a lakásban, de hangfalam az van. Ha gondolod…
               - Csak nem felajánlottad, hogy válasszak zenét? Micsoda megtiszteltetés. Ez esetben, ha megengeded… - indul meg a hangfalak felé, amik még egyelőre csak egymásra vannak pakolva, és bekapcsolja az erősítőt. Nem mondom, hogy a szomszédok mindig szeretni fognak. Én nem érem be olyan kis szarral amit a telefonokhoz és egyebekhez árulnak, kicsi hangszórók. Ennek hangzása van. Annak…nincs. Kicsit szöszmötöl még, válogat a zenéi közül, de nemsokára felcsendül…az egyik kedvenc számom. Meglepetten nézek rá, miközben ő visszajön hozzám, és felvesz egy ecsetet.
               - Esetleg…rakjak be valami mást? – mutat bizonytalanul a telefonja felé, de én csak megrázom a fejem, és végre összeszedve magam, kicsit normálisabb ábrázatot öltök.
               - Nem gondoltam, hogy szereted ezt a bandát. Az egyik kedvencem.
Erre a kijelentésemre elmosolyodik, és kezében az ecsettel, visszamegy festeni, én pedig csak állok és bámulom. Annak ellenére, hogy úgy tűnik szereti rám hozni a frászt, egészen kezdem megkedvelni. Talán tényleg ő lesz az első barátom ebben a városban.
               - ha én festem ki a lakásod, akkor kénytelen leszek ám kérni valamit cserébe – kacsint rám, nekem pedig csak ekkor esik le, hogy még mindig őt bámulom, úgyhogy gyorsan össze is kapom magam, és vissza fordulok a fal felé.

Az elmúlt pár óra viccesen telt. Igaz, az elején kicsit fura volt ez az egész, elvégre mégiscsak egy idegen ajánlotta fel, hogy segít kifesteni a nappalimat. De miután harmadszor is rám hozta a frászt, és én reflexből fejbe csaptam…valahogy…feloldódott a hangulat. Talán ezzel kellett volna kezdenem.
               - Akkor holnap találkozunk. Majd átjövök, megnézem mennyit haladtál – vereget vállon, és elindul a lépcsőházban.
               - Nem kell ám eljönnöd idáig. Mármint, csak ezért. Nem mintha nem látnálak szívesen csak…. – mintha kezdenék belezavarodni a mondanivalómba.
               - Nyugi, nem kell messze mennem – neveti el magát, és elkezd a zsebeiben kotorászni. – Közelebb leszek mint gondolnád – húzza elő a zsebéből a kulcscsomóját, és kinyitja a…szomszéd ajtót…
Ez most komoly? Most tuti hülyének néz, ráadásul én is hülyének érzem magam. Ez nagyon gáz volt, mért nem tudta mondani eddig, hogy a szomszédom? Hát ezért volt az a meglepett fej mikor feljöttünk. És a szemét nem is szólt.
               - Te Jongin….te….te….
               - Igen? Én?
               - Mért nem mondtad, hogy szomszédok vagyunk?
Kicsit közelebb lépek hozzá, legszívesebben megint fejbe csapnám, de most nincs rá konkrét indokom, úgyhogy ezt most inkább hanyagolom.
               - Nem kérdezted. – Ez annyira tipikus válasz, hogy az már fáj. – Meg kíváncsi voltam milyen arcot vágsz mikor rájössz – vigyorog rám, és egy „Jó éjt” kíséretében belép az ajtón. Lassan én is vissza mászok a saját lakásomba, bár kicsit még le vagyok döbbenve. Jongin a szomszédom. Nem tudom ennek most örüljek, vagy inkább ne. Bár így közel van, aminek örülök, mert bírom, de…igazából nincs rá indokom, hogy miért ne örülhetnék neki.
A konyhába érve jövök csak rá, Jongin miért  úgy köszönt el, hogy „Jó éjt”. Már majdnem tizenegy óra van. Asszem jobb ha megyek aludni…

Három napja volt, hogy Jongin először átjött segíteni. Azóta befejeztük a festést – bár azt nem úsztam meg zöld foltok nélkül, mondjuk ő sem – és már a kanapém is megérkezett, úgyhogy tegnap azon csöveztünk. De tényleg. Ő rakott be zenét meg hozott valami sört, én meg rendeltem kaját. Beszélgettünk, hülyéskedtünk, ittunk, és tényleg úgy éreztem mintha már régóta barátok lennénk. Már egyáltalán nem zavar a közvetlensége, sőt, örülök neki. Azt hiszem megtaláltam az első barátom az új városban.
Éles hang vágja ketté hirtelen az eddigi csendet, amit úgy élveztem. A könyvet, amit eddig olvastam, csak úgy látatlanban hajítom magam mögé, remélve, hogy a kanapén landol és nem a földön. Bár ahogy hallom, szegény inkább a padlóval kötött szoros barátságot. Újabb hangos csengőszó hangzik fel, mire én mérgesen, nagy lendülettel nyitok ajtót.
               - Nem kell ráfeküdni a csengőmre – közlöm mogorván az ajtóban állóval, de nem vesz komolyan, csak nevetve arrébb lök, és a cipőit lerúgva, beengedi magát a nappaliba. Sóhajtva csukom be utána az ajtót. Ehhez még hozzá kell majd szoknom.
               - Nézd mit hoztam! – lóbálja meg az orrom előtt az üveget, ami ha jól látom, majdnem teljesen tele van. – Törődj bele, ma inni fogunk. És még mielőtt kérdeznéd, azért, mert kíváncsi vagyok milyen vagy részegen. És nem, nem elég ha elmeséled. Amúgy mi van azzal a könyvvel ott a kanapé mögött?
Nagyot sóhajtva sétálok a kanapé mögé, és felveszem a könyvem a földről. Nem gondoltam, hogy ennyire eldobtam. Ami meg a piát illeti... Mért kíváncsi rá, milyen vagyok részegen? Nem mintha ellene lennék, mert most még kedvem is van hozzá, csak néha nem értem mit-miért csinál.
               - Legyen – bólintok – igyunk.
               - Mi? Várj. Semmi tiltakozás? Kicsit nagyobb ellenállásra számítottam. De nekem így is jó, legalább nem kell, hogy győzködjelek.
Leteszi a dohányzóasztalra az üveget – merthogy közben már asztalom is lett – és kiszalad a konyhába két pohárért. Esküszöm, jobban tudja mi, hol van a lakásomban, mint én. Kezdem úgy érezni mintha nem egyedül laknék itt, és ezt vele is közlöm ahogy visszajön, és lehuppan mellém a kanapéra.
               - Ugyan már – legyint - csak hamar megjegyzem a dolgokat.
Na persze, én is ezt mondanám. Nem firtatom a dolgot, inkább az üvegért nyúlok, és kinyitom.

Talán egy óra telhetett el, de már csak félig van az üveg, pedig elég tömény cucc.
               - Taeminnie – karolja át a vállam Jongin – kérdezhetek valamit? Mondjuk akkor is megkérdezem ha nemet mondasz, csak gondoltam úriember leszek – emeli fel szabad kezét, a kisujját eltartva.
               - Úriember – nevetem el magam, és kis híján lecsúszok a kanapéról, de Jongin visszahúz, bár így szinte rajta fekszek. Nem mintha zavarna. Nem mintha most bármi is tudna zavarni a világon. Bárgyún mosolygok rá, és nem törődve vele, hogy neki esetleg nem kényelmes, teljesen ráfekszek.
               - Oké, de előbb – nyúl az asztalon lévő egyik pohárért, ami kitudja melyikünké volt eredetileg, de most félig van azzal a fura színű itallal, és az orrom alá tolja – előbb ezt idd meg.

Arra ébredek, hogy nem kapok levegőt. Valami nagy….és meleg van rajtam… Értem én, hogy nincs meleg odakint, meg ilyenek, de azért ez talán túlzás. Nagy erőfeszítések árán, de lehámozom magamról…Jongin-t? Mit keres ez…oh. Szóval nem bírt már hazamenni se. Nem mintha nagyon messze lakna. Na nem baj, nem haragszok rá amiért itt aludt, csak azért amiért rajtam aludt… Ezt majd az orra alá kell dörgölnöm ha felébred. Vajon mennyit ittunk? Arra emlékszek, hogy a kanapén ültünk, ittunk, röhögtünk egymáson, meg úgy mindenen, aztán valamit kérdezni akart tőlem, vagy valami hasonló, de innen teljes képszakadás. Most csak azért adok hálát, hogy nem vagyok az a másnapos fajta, különben itt fetrengenék valószínűleg a fölön. Viszont azt nem hiszem, hogy Jongin is ilyen szerencsés, úgyhogy asszem keresek neki egy fájdalomcsillapítót…
A bogyót, egy pohár víz kíséretében az éjjeliszekrényen hagyom neki, én pedig kiülök a nappaliba.
Talán fél óra telik el az ébredésem, és a zombiként a nappaliba vánszorgó Jongin között.
               - Iszonyatosan szarul festesz haver – szörnyedek el, ő pedig ijedten ugrik arrébb. Nem vett észre? Nem baj, legalább most visszakapja egy kicsit az eddigi ijesztgetéseit.
               - Haver? – kérdezi döbbenten, aztán csak kicsit megrázza a fejét, és tovább megy a fürdő felé. Nem értem mit lepődött meg ezen annyira, tegnap is mondtam neki, többször is. Emlékszek.
               - Nos…azt hiszem, én most megyek inkább – vigyorodik el, de látszik rajta, hogy nagyon erőltetett. Talán csak nagyon fáj a feje.
               - Mért nem maradsz? Jó, tudom, nem laksz valami messze, de mégis…
               - Inkább megyek. Szia – int, és eltűnik az előszobában. Legközelebb már csak a bejárati ajtó csukódását hallom. Mi ütött belé?

Az elmúlt pár napban végre megérkeztek a maradék bútoraim is, úgyhogy már semmiben sem szenvedek hiányt. Egyetlen egy dolgot leszámítva. Vagyis inkább személyt. Jongin-t nem láttam azóta, mióta reggel, durva fejfájással távozott tőlem. Felhívtam, átmentem hozzá, sőt, még a boltba is voltam ahol dolgozik, de semmi. Mintha felszívódott volna. Azóta sokat gondolkoztam rajta, min akadhatott ki, vagy mi történhetett, de semmire se emlékszek abból az estéből, szóval csak akkor lennék okosabb, ha ő elmesélné nekem mi volt. Már ha ő emlékszik. Kíváncsi vagyok egyáltalán mit csinálhat. Hova tudott így elbújni?
               - Megyek már! – üvöltök ki valakinek, aki ráfeküdt a csengőmre. De nem úgy mint múltkor Jongin, hanem egyszer rátenyerelt, és úgy is maradt. Ez valami szokás errefelé? Esküszöm, ha ezt a házból többen eljátsszák, egyszer fel fogok kelni hajnali ötkor, és mindenkihez becsöngetek. De így mint most ez a vadbarom, hogy ráfekszek a csengőre…és el is alszok rajta…
               - Mi van már? – tépem fel az ajtót idegesen, mire beesik rajta egy… - Jongin? Úristen mi van veled? – guggolok le hozzá gyorsan, de neki csak annyira telik, hogy rám vigyorogjon, majd felnyúlva, ujjait a hajamba túrja. Hát nem így képzeltem el a következő találkozásunkat. – Igazán segíthetnél egy kicsit te is – nyöszörgöm neki, miközben megpróbálom talpra állítani és a hálóba támogatni. Félek a kanapéról leesne… Hogy tudja valaki ennyire csont részegre inni magát? Nem mintha nekem nem sikerült volna már egyszer-kétszer, de…én is így néztem ki akkor?
               - Taeminnie – nyúl utánam ahogy sikerül végre ledobnom az ágyra – ne hagyj itt.
               - Nem hagylak itt te barom, csak hozok egy vödröt… Ha valamit összehánysz… - inkább be se fejezem a mondatot, csak gyorsan szerzek egy vödröt. Egyáltalán miért hozzám jött? Mondjuk nem hiszem, hogy ilyen állapotban elbírna egy kulcslyukkal.
               - Taeminnie – mosolyodik el ahogy meglát az ajtóban – nem hagytál itt? – Annyira látszik rajta a megkönnyebbülés… Mi van vele? De most komolyan. És honnan szedte ezt a Taeminnie-t? Leteszem a vödröt az ágy mellé, én pedig odaülök Jongin mellé.
               - Taeminnie – nyúl felém újra, mint mikor beesett hozzám…szó szerint – elmondok egy titkot – suttogja. – Gyere ide – int közelebb, én meg mit tehetnék, közelebb hajolok hozzá. – Még – jön az utasítás, én pedig engedelmeskedek. – Tudod – kezdi, még mindig suttogva – az volt életem legjobb csókja.
Ez meg miről beszél? Milyen csók? És kivel?
               - De mikor…az rosszul esett… - motyogja, amiből én persze megint egy árva szót se értek.
               - Mi esett rosszul?
               - Hát az, hogy reggel…haver….mi? – neveti el magát, de nem keserűen, nincs benne semmi szomorúság mint eddig. Talán még röhögő görcsöt is kapott, vagy a fene tudja, de most már igazán abbahagyhatná a vihogást.  Mert ez már leginkább az.
               - Jongin! Nyugi már! – fogom meg a vállánál, és kicsit megrázom, hogy rám figyeljen. – Jézusom, mért ittál ennyit?  - sóhajtok lemondóan, és inkább csak tovább hallgatom az értelmetlen motyogását. Fogalmam sincs miről beszélhet, de folyton valami csókot emleget, meg felsorolja miket ivott ma – ha rágondolok már elkap a hányinger, ő meg még meg is itta – meg valami kanapéról is motyog még, de őszintén…egyre kevésbé értem miről van szó.
               - Taeminnie – nyúl újra az arcom felé, ma már harmadszor. – Te szeretsz engem, ugye? – Szinte kétségbeesett a hangja, miközben végigsimít az arcomon és kicsit közelebb húz magához. Nem tudom vele megtenni, hogy nemet mondok. Alig egy hete ismerem….na jó, több mint egy hete, de legalább olyan közel érzem magamhoz, mintha már évek óta ismerném.
               - Persze Jongin – bólintok egy aprót, mire ő végre elmosolyodik, viszont…még közelebb húz magához. Lassan már az orrunk is összeér, amitől kicsit zavarba jövök. De ez persze nem elég neki, egy kicsit feljebb tornássza magát, és mielőtt még észbe kaphatnék, már szorosan hozzám simul, és ajkait az enyémhez szorítja. Nem mondanám igazi csóknak, de ledermedek tőle. Csak pár pillanatig maradunk így, utána elenged és visszazuhan az ágyra, de a kezem nem engedi el. Egyáltalán mikor fogta meg? Valamit még motyog magában mielőtt becsukja a szemét, és elalszik, de nem meglepő módon, nem értem. Bár már nem is figyelek rá miket beszél, döbbenten kelek fel az ágyról, miközben a kezemet kiszabadítom a szorításából, és megindulok a nappali felé. Épphogy a kanapéig jutok el, ott lerogyok rá, és nem hiszem, hogy egyhamar felkelek. Lassan kezdem megérteni. A csók, a kanapé, a haver… Csókolóztunk volna azon az estén? Nem emlékszek rá… Most mérgesnek kéne lennem rá, nem? Mért nem érzek egy csepp haragot sem? És ő miért csinálta ezt? Bár ez elég egyértelmű, de akkor sem értem.
Eldőlök a kanapén, és csak a plafont fürkészem. Túl sokat gondolkodok…

Reggel arra kelek, hogy valaki becsapja az ajtómat, de nem kis erővel. A szememet dörzsölgetve kelek fel, hogy megnézzem Jongin-t, de mikor  szobámhoz érek, rá kell jönnöm, ő volt az aki olyan nagy hanggal távozott. Mondjuk ki más lett volna. Megpróbálok nem foglalkozni a dologgal, arra később is ráérek, egyelőre csak egy kávéra van szükségem. De arra nagyon.
A kávémmal együtt sétálok vissza a kanapéhoz, elnyúlok rajta, és bekapcsolom a tévét. Vagy fél óráig bámulom, mire elfogy a kávém, de ahogy leteszem az asztalra, feltűnik egy teleírt papír. Hogy nem vettem ezt eddig észre? Gratulálok Taemin, ügyes vagy.
Felkapom a levelet – mert nyilvánvalóan az – és olvasni kezdek.
Jongin írta – mert ki más – mielőtt lelépett. Nagyjából, ha a lényeget nézem, annyi áll benne, hogy nem akart zavarni tovább, ezért hazament, sajnálja ami tegnap történt, reméli nem haragszok rá nagyon, de ha igen, azt is megérti. És, hogy van egy olyan rossz szokása, hogy ha részeg, nem esnek ki neki a dolgok, így… mindenre emlékszik.
Na szép! Én itt szenvedek, hogy „Vajon mi történt?” ő meg mindenre emlékszik. Kíváncsi vagyok….  Nagyon is, hogy mi történt akkor este, de akkor se fogok átmenni megkérdezni.

Már négy napja ülök itthon. Ezalatt az idő alatt, elég sok minden eszembe jutott, sok mindent megpróbáltam végig gondolni. Egy valamit azonban nem sikerült kiverni a fejemből, és az a csók. Négy napja, azon kattog az agyam, milyen volt mikor megcsókolt., és rá kellett jönnöm, hogy élveztem. Tetszett , hogy olyan közel volt hozzám, és érezni akarom még… legalább egyszer. Bár lehet ez hülyeség, hiszen azóta nem kerestem, és ő se engem. Lehet, hogy látni se akar. De ebben sajnos nincs választása, mert már itt állok az ajtaja előtt. Az egyetlen gond, hogy nem merek becsengetni. Mi van ha nincs itthon? Vagy ha itthon van? Vagy ha van valaki nála? Túl sok a vagy…
Végül egy nagy levegővétellel együtt elhatározom magam, és ráfekszek a csengőjére. Pont ahogy ő szokta. Kiabálás hallatszik bentről, miszerint már úton van, és igazán leszállhatok a csengőjéről. Az ajtó nagy lendülettel vágódik ki, és látszik, hogy már rontana is nekem, hogy mégis mért kell a csengőn lógnom, de ahogy felfogja ki is vagyok, megáll. Csak bámul rám, az ajtónak támaszkodva, és próbál valami értelmeset kinyögni, de nem megy neki. Igazából nekem se.  Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy mi lenne ha….de nem gondolkozok el rajta sokáig, csak közelebb lépek hozzá, és magamhoz húzom. Ő csak megdermedve áll előttem, szinte meg sem mozdul, de persze nem bírja sokáig így. Újra átjár az az érzés, ami legutóbb, csak akkor nem vettem figyelembe. Sose gondoltam, hogy ezt egyszer egy srác fogja kiváltani belőlem, de örülök, hogy így alakult. És, hogy ez a srác, Jongin. Kissé nehezen ugyan, de elszakadunk egymástól, és behúz maga után a nappaliba. Leül a kanapéra, én pedig szorosan mellé.
               - Mért jöttél? – teszi fel az első kérdését.
               - Szerintem egyértelmű. De…kérdezhetek valamit?
Igazából ez a kérdés már azóta a fejemben van, hogy együtt ébredtünk azután az este után.
               - Mit akartál akkor este kérdezni tőlem, hogy előtte innom kellett?
               - Hogy megcsókolhatlak-e…
               - És mit válaszoltam?
               - Szerinted? – néz rám huncut mosollyal.
Nos…nem így terveztem az első látogatásomat a szomszédomnál, de…. azt hiszem, így is jó.


--------------------------------------------
Üdv mindenki :d 
Nem szokásom ide írni így a fic végére, de most megteszem. 
Nos, aki az utóbbi időbe olvasta a történeteimet az bizonyára tudja, hogy általában ha vége van, azt oda is írom. Itt viszont nem írtam, mert lehet, hogy lesz folytatás, bár nem tudom mikor, és miképp. De valószínűleg lesz :D
Szóval akinek tetszett, és várja a folytatást annak köszönöm, és remélem nem okozok majd csalódást ^^
(és remélem türelmesek vagytok...magamat ismerve....>< xd)