Szinte minden estémet egy bár előtt töltöttem. Vártam az áldozatot, aki majd kisétál a bárból, rám néz, odajön és utána már nem szabadul, majd mikor eljön a kora reggel, távozom. A pénzével együtt. Megszoktam, hogy aki rám néz az nem szabadul, van aki marasztalna, de sosem engedek nekik. Az üzlet, az üzlet. És ebből nem lenne szabad soha engednem. Nem szabadna emlékeznem se senkire, nehogy elbizonytalanodjak, hiszen annak következményei lennének. De aznap este ezt teljesen elfelejtettem, mintha sosem tettem volna esküt magamnak.
Ahogy kilépett a bárból, egyből felfigyeltem rá. Talán sietős lehetett neki, mert út közben vette fel a kabátját, szinte nem is figyelt maga körül az utcára. Úgy tűnt mintha minél előbb el akart volna tűnni. Nem figyeltem túl feltűnően. Nem szabad, mert a félősebbek megijednek tőle, bár ő nem tűnt túl félősnek, de…nem kockáztattam. Csak felpillantottam, párszor, amúgy a szobakulccsal játszottam, egy motelhez tartozott, ami az évek során a törzshelyemmé vált. De még így is láttam, hogy egyetlen egyszer sem pillantott rám. Esélyem sem volt, hogy bármit tegyek amivel magamhoz vonzom. Életemben először, akartam, hogy rám nézzen. Hogy észrevegyen. Hogy kelljen neki az a kulcs amit az ujjaim közt pörgetek nap mint nap. Az első gondolatom, mikor eltűnt az utca végén, az volt hogy megbolondultam. Később rájöttem, hogy nem őrültem meg, csupán elkövettem életem legnagyobb hibáját. Olyan volt, mint mikor az emberrel szembejön valaki a mozgólépcső túloldalán. Egy másodperc alatt beleszeret, és utána soha többé nem látja. De bár ez történt volna velem is. Az után a nap után minden nap láttam, minden este láttam kijönni a bárból, bár meglehetősen nyugodtabb tempóban mint első alkalommal. Addig nem hagytam ott a megszokott helyem amég ő nem jött. Minden este azt vártam, hogy végre megláthassam, vártam, hogy egyszer ő is észrevesz engem, rám néz, közelebb jön, esetleg még hozzám is szól, vagy netán ellopja tőlem azt a nyamvadt kulcsot egy éjszakára, egyetlen gyönyörű éjszakára. De ő akárhányszor jött ki azon a tetves ajtón, akárhányszor sétált végig azon az rohadt utcán, egyetlen egyszer sem nézett rám! Mintha nem is léteznék, pedig nagyon is létezek. Elég sokan tanúsíthatják…
               Aztán egy alkalommal, mikor már nem számítottam rá, hogy felbukkanhat, késő este megjelent. Megállt velem szemben és a falnak támaszkodva figyelt. Nézte ahogy egyik lábamról a másikra állok, ahogy a kulccsal játszok, ahogy fázósan összébb húzom magamon a vékony kabátomat. Azt hittem megőrülök ahogy ott állt velem szemben, hosszú-hosszú percekig és mégsem tett semmit. Akkor először nem mertem kezdeményezni, meg sem mertem mozdulni. És mégis…napokig nem tudtam kiverni a fejemből azt a pár percet. Két, talán három hétig játszotta ezt, aztán egy egész hétre eltűnt. Teljes letargiába estem. Miden nap vártam, hátha felbukkan, azzal is megelégedtem volna ha csak elsétál előttem rám sem nézve, de még ez sem történt meg. Még szerencsétlen visszatérő áldozataim is megemlítették, hogy megváltoztam.
               - Mi kellett hozzá, hogy ennyire belém ess?
 Egy hét, keserves szenvedés után csak ennyit kérdezett, miközben a hátam mögött ólálkodva a fülemhez hajolt. Egy hét szenvedés, kesergés…kínszenvedés után amit átéltem miatta, csak ennyit kérdezett. Ha tudná mit éltem át miatta… De sosem fogja megtudni, mert nem mondhatom el neki, nem árulhatom el milyen ostoba voltam, hogy még a saját magamnak tett fogadalmam is megszegtem miatta, hogy sosem szeretek bele senkibe. Sértéseket akartam a fejéhez vágni amiért megjelent, amiért nem vett észre, amiért nem szólt hozzám, amiért eltűnt, amiért beleszerettem. És mégis, mikor megfordultam és azokba a kíváncsian, kedvesen csillogó szemeibe néztem, mindent elfelejtettem, csak egyetlen mondat jutott eszembe.
               - Csak egyetlen pillantás.