- Nyissa már ki valaki! – dörömböltem újra az ajtón, persze hiába. Már vagy fél órája próbálkoztam, de semmi.
               - Ülj már le, ez még egy ideig nem fog kinyílni. Ráadásul rossz nézni ahogy ott szenvedsz.
Morogva ugyan, de leültem vele szemben a földre, lábaimat felhúztam és átöleltem. Még szerencse, hogy nincs klausztrofóbiám.
               Épp a városházáról jöttünk ki, mikor csapdába estünk. Mit sem sejtve, naivan szálltunk be a liftbe a harmadikon, egész jó kedvvel, hiszen mindent sikerült elintéznünk, de mikor az első és a második emelet között megállt a lift, minden jókedvünk elszállt és helyét a pánik vette át. Sosem szorultam még be liftbe, ahogy Jongdae se, úgyhogy elégé megijedtünk, azonban míg ő hamar megnyugodott, és leült pihenni – legalábbis ő így mondta – addig én nem bírtam egyhelyben maradni. Tipikusan úgy viselkedtem mint a filmekben a félős, idegesítő szereplők, akik az ajtóban állnak, dörömbölnek, kiabálnak és a néző már fogna egy pisztolyt és lelőné végre, csak fogja már be. A horror filmekben jobb esetben hamar meghalnak ezek a szereplők, ezzel megszabadítva a szenvedéstől, nem csak magukat, de a nézőt is. Én viszont nem szerettem volna így végezni.
               - És ha lezuhanunk? – kérdeztem öt perc hallgatás után. Nem tehetek róla, nem bírtam tovább.
               - Minseok… - sóhajtott fel fájdalmasan Jongdae – nincs hova lezuhannunk. Legfeljebb másfél méter van alattunk, fölöttünk pedig fene tudja hány drótkötél, amik egyenként is elbírnak szerintem egy-két tonnát, nem hogy együtt.
               - Jól van, de…
               - Minseok. Nem tudunk itt meghalni, nemsokára kiszednek minket, aztán mehetünk haza. De ha mégis meghalunk, akkor együtt halunk meg – vont vállat, miközben elvigyorodott.
               - Nem vagy vicces – rúgta meg az egyik kinyújtott lábát, de ő csak tovább vigyorgott. Ezután nem is szóltam hozzá, eldöntöttem, hogy nem beszélek vele amég ki nem kerülünk onnan. Ha megszólalok arra úgyis csak valami visszavágást kapok, vagy viccelődik, így nem láttam értelmét, hogy bármit is mondjak, pedig nagyon szívesen beszélgettem volna vele, és nem csak azért mert mással nem tudtam volna elüti az időmet. Mondjuk játszhattam volna a telefonomon…ha nem merült volna le. Jongdae pedig otthon felejtette az övét, szóval nem voltunk vagyon kisegítve mobil ügybe.
Kicsit tovább ütünk csendben mint amennyit én kibírtam mikor leültem, szóval nagyjából tíz percet, mikor Jongdae megmozdult.
               - Na, ne duzzogj. – Felkelt,  átjött az én oldalamra és mellém ült. – Előbb vagy utóbb kijutunk innen, és akkor elmegyünk  kedvenc kávézódba, jó? Addig meg…nem tudom, játszunk valamit. Barchobázzunk!
               - Először is: nem duzzogok. Másodszor pedig: inkább utóbb, főleg ha azt nézem mennyien vannak ebben az épületben. Szerinted ez normális? Más városokba tuti mindig tömeg van a városházán, de itt meg szinte mindig üres. Egy-két alkalmazott, esetleg pár ember aki az ügyeit intézi. Ezt sose értettem ezt. De amúgy jó ötlet, ha kijutunk még ma, akkor mehetünk. Úgyis régen voltunk.
               - Négy napja.
               - Az régen volt. Amúgy hány óra? Végre egyszer hasznát vesszük a karórádnak – hajoltam felé, hogy leolvassam az időt. – Lassan három óra. Már majdnem egy órája itt vagyunk. Sose jutunk ki – sóhajtottam lemondón.
Mért is kellett nekünk városházába menni? Ha elnapoltuk volna akkor ezt az egészet megúsztunk volna, de persze azt nem lehetett, mert Jongdaenek fontos, halaszthatatlan dolga volt…azt persze nem mondta meg mi az.
               - Nézd a jó oldalát. Legalább villanyunk még van, és nem kell teljes sötétségben ülünk itt.
               - Igaz – bólogattam – de ez a minimum amit elvárok ha már beszorultunk ide.
Nem mondom, hogy mint a filmekben, amint kimondtam az utolsó szót, kialudt a lámpa. Nem így volt. Igazából az utolsó szavam után tíz másodperccel aludt ki.
               - Jongdae!
               - Mi van? Nem én kapcsoltam le!
               - De ha nem emlegeted… Mindegy. Szóval akkor barchoba?
               - Legyen, te gondolsz.
               - Oké, szóval…nem látom tőle…az eget.
               - Lift? – Bólintottam válaszul, de mikor rájöttem, hogy nem láthatja, csak hümmögtem, hogy ő jön.
               - Hmm…elég…sötét.
               - Lift?
               - Igazából rád gondoltam, de ez is megteszi.
Egyszer még megölöm. Kezdetnek gondoltam elég lesz ha jól fejbe csapom, de rosszul emlékeztem…vagy arrébb ment, úgyhogy csak a lift fala kapott tőlem egy taslit, és sajnos nem neki fájt jobban. – Szerintem hagyjuk ezt a játékot – morogtam, és összébb húztam magam. Más esetben csak nevettem volna, és visszavágtam volna valamivel, de így egy óra liftbe zártság után, kezdtem elveszíteni a humorérzékem. Meg úgy minden másom is. Már én is éreztem magamon, hogy nyűgös vagyok, olyankor pedig nehéz elviselni, és mivel még ki tudja meddig lehetünk bezárva, nem akartam ennek Jongdaet kitenni. Bár máskor is el kellet már viselnie. Azonban nem tudtam sokáig csöndben üldögélni, mert Jongdae közvetlenül a fülem mellett szólalt meg, ezzel rendesen rám is hozta a frászt, és egyből felugrottam ijedtemben.
               - Ennyire azért nem vagyok ijesztő – sértődött meg egyből. – Na, gyere már, ülj vissza. – Kinyújtotta felém a kezét, hogy vissza húzzon, de csak a nadrágom szárát sikerült elkapnia. Ennek ellenére én megadtam magam és visszaültem mellé.
               - Álmos vagyok.
Nem mondott rá semmit, csak magához húzott és átölelt. Mikor ilyet csinált, mindig úgy éreztem mintha jobban szeretne mint egy barátot. Bár sosem gondoltam, hogy valóban így lenne. A vállára hajtottam a fejem, és kaptam egy puszit a fejem búbjára.

Óvatosan nyitottam ki a szemem, hogy a fény ne bántsa, aztán mikor felfogtam, hogy mindegy nyitva van-e a szemem vagy sem, így is-úgy is sötét van, kicsit megijedtem. Persze aztán szinte egyből rájöttem, hol vagyok és nem azért nem látok mert megvakultam. Így legalább Jongdaenek sem kellett átélnie egy kisebb pánikrohamomat.
               - Mennyit aludtam? – kérdeztem még mindig a vállára dőlve.
               - Nem sokat, tíz percet csak.
               - Honnan tudod? Nem is látod az órádat – húztam fel az orrom durcásan. Még mindig nyűgösnek éreztem magam.
               - Világít ha itt megnyomom. Nézd! – dugta elém az óráját, ami valóban halványan derengett, és fél négyet mutatott. Nem tudom ennek örülnöm kellett volna, vagy sem.
               - Sose jutunk ki – sóhajtottam fel, az elmúlt órában már nem is tudom hányadgyára.
               - És ez akkora baj lenne?
               - Hát ha mondjuk pisilnem kéne akkor igen…
               - Ne is mond – nyögött fel - nekem kell… De nem így értettem. – Érezhette magán kérdő tekintetem, mert pár pillanat múlva folytatta. – Úgy értem…olyan rossz itt velem összezárva? Lehetett volna rosszabb is, ha például azzal a fura sráccal ragadsz itt, tudod aki ott szemben lakik, vagy egy félős csajjal. Bár, akkor együtt dörömbölhettetek volna az ajtón. Micsoda összhang – nevetett fel. Valószínűleg elképzelte a jelenetet.
               - Még mindig nem nagy vicces – ütöttem a lábára, mivel csak az esett kézre, aztán arrébb is ültem kicsit. Szép lassan abbahagyta a nevetést, és csak csendben ültünk egymás mellet, várva, hogy valami történjen. Már majdnem újra elaludtam, mikor mocorgást hallottam magam mellől, egyre közelebbről, aztán halk szuszogást, közvetlen a fülem mellett. Óvatosan fordítottam felé a fejem, de így is kellemetlenül ért, mikor az orrom beleütközött…valamibe. Nem mertem megmozdulni, még sosem volt hozzám ennyire közel Jongdae, legalábbis így nem, pedig már jó régóta ismertem, és szinte elválaszthatatlanok voltunk. Ő sem mozdult meg, csak ültünk a sötétben, egymás egyre gyorsuló lélegzetvételeit hallgatva. Végül én törtem meg a mozdulatlanságot, egyik kezemmel óvatosan kitapogattam az arcát, így sikerült megállapítanom, hogy az a „valami” amibe beleütköztem, az az orra. Nem mintha erre nem jöttem volna rá korábban, de mikor tudatosult bennem a dolog, hirtelen zavarba jöttem. Az egész olyan…furcsa volt. Nem kellett volna semmit éreznem, csak visszafordulni előre, és ment volna minden tovább, de képtelen voltam rá. Tetszett, hogy olyan közel volt hozzám, sőt, még közelebb akartam lenni, végül mégsem én voltam az aki megtette az utolsó lépést. Mikor puha ajka az enyémhez ért, minden kiment a fejemből amit mondani vagy tenni akartam, teljesen belefeledkeztem, csak akkor eszméltem fel, mikor már elengedett. Nem tudom, örülnöm kellett volna-e, hogy sötét volt és nem láthatta mennyire zavarban voltam, vagy sajnálnom, mert nem láthattam őt.
               - Ami a liftben történik…az maradjon is ott, vagy…? – törte meg a csendet pár pillanat múlva. Elsőre fel se fogtam a kérdését, csak mikor éreztem, hogy megmozdul, fel akar kelni mellőlem, akkor kaptam utána.
               - Inkább a… - Azonban nem tudtam befejezni, mert egy éles hang félbeszakított és egy keskeny rés nyílt az ajtón. Mindketten odakaptuk a fejünket. Kint tűzoltók feszítették szét a liftajtót, az első rés után már percek alatt megvoltak vele, mi pedig végre kiszabadultunk. Miután biztosítottunk róla mindenkit, hogy jól vagyunk, és egy kis ijedségen kívül semmi bajunk, szinte rohantunk ki a szabadba. Sosem gondoltam, hogy pár óra bezártság után ennyire fog hiányozni a napfény.
Miután összeszedtük magunkat, elindultunk a kávézó felé. Én a gondolataimba mélyedtem, szinte el is felejtettem, hogy a kiszabadításunk előtt pár perccel Jongdae mit kérdezett tőlem. Fél úton jártunk, mikor feltűnt milyen csend van. Fura volt úgy sétálni Jongdae mellett, hogy nem beszélt folyamatosan valami értelmetlen zagyvaságról. Szinte látszott rajta, ahogy vitatkozik magával valamiről, bár fogalmam sem volt miről. Kíváncsi voltam, de nem kérdeztem rá, helyette csak kicsit meglöktem, hogy rám figyeljen, majd óvatosan, kicsit félve az elutasítástól, összekulcsoltam az ujjainkat.
               - Szeretem a lifteket – mosolyogtam rá, mire kaptam egy igazi Jongdaes mosolyt, olyat…amibe anno beleszerettem. – Én is. 
vége