Halkan, óvatosan közelítjük meg a ketrec helyét. Igazából nekem nem lenne szabad látnom a sárkányt a Próba napjáig, de ha már Joonmyun mondta, úgyse tudtam volna ellenállni, és ha nem ma, akkor holnap szöktem volna ki Jongdaevel, hogy megnézzük. A fák mögé bújva próbáljuk meglesni a sárkányt. Szerencsére sok a bokor és a kisebb-nagyobb fák, amik kellő takarást biztosítanak, de még így is vigyáznunk kell, nehogy meglássanak. Több nagyobb ketrec is áll a tisztáson, azonban az állat sehol sincs. Talán Joonmyun rosszul látta? Bár azért egy több tonnás szörnyeteget elég nehéz összekeverni valami mással, mondjuk egy….mosómedvével.
               - És hol van a sárkány? – kérdezi suttogva Jongdae a mellette guggoló alacsony srácot, de az csak a fejét rázza, aztán megdöbbenve egy széjjel marcangolt ketrec felé mutat. Még Yifan is tátott szájjal nézi, ez pedig elég ritka, ő szinte semmin nem szokott meglepődni, legalábbis ha sárkányokról van szó.
               - Te – bök oldalba legjobb barátom – nem úgy volt, hogy ez a szar megégeti őket? – suttogja kissé rémülten. Én is egyre jobban kezdek megijedni, elvégre…ha az a ketrec szét van szaggatva apró darabokra, akkor most egy nagyon-nagyon mérges sárkány ólálkodik a közelben, nálunk pedig nincs semmi fegyver. Bár ha lenne se hiszem, hogy bármi hasznát vennénk. Ha azok a rácsok nem állították meg, akkor mi, ezzel a pár kilónkkal meg a kardnak nevezett fogpiszkálóinkkal sem fogjuk.
               - Srácok – szakítja meg Yifan gondolataimat, amikben már a menekülést terveztem – ha ez a sárkány tényleg itt lenne valahol és a falura vadászna, akkor az őrök már szóltak volna. Vagy elrepült, vagy valahol itt kell lennie egy másik ketrecben. Vannak itt olyanok is, amik sima vasketrecek. Talán csak elcserélték és azért tudta szétszedni.
Logikusnak tűnik amit Yifan mondott, ettől kicsit megnyugszunk Jongdaevel. Ő tovább nézelődik, nekem viszont feltűnik ahogy Joonmyun Yifanhoz araszol, és halkan magyaráz neki valamit. Nem teljesen értem miről beszélnek, de a lényeget pont kihallottam. Az egyszerű vasketreceket két hete elvitték a falu másik felébe. Nagyszerű. Erről inkább nem szólok Jongdaenek. Inkább én is nézelődni kezdek. Legalább egy tucat ketrec van azon az egy megtépázotton kívül, de csak az első párat látom innen ahol állok, úgyhogy óvatosan egyre beljebb lopakodok. Egyre több ketrec tűnik fel, pár megperzselődött fa, kiégett foltok a fűben. Szegény erdő nem viseli túl jól a hagyományainkat. Errefelé őröknek kéne lennie, régen mikor kijöttünk Jongdaevel meglesi a sárkányokat, rengeteg őr nyüzsgött erre, nagy szerencsénk volt, hogy nem kaptak el, de most egy sincs sehol. Nem is figyelem, hogy a többiek merre vannak, csak egyre beljebb osonok a ketrecek felé. Minél tovább megyek, annál ritkásabban vannak elhelyezve, viszont meghallok egy halk hangot. Nem is tudom mire emlékeztet, talán morgásra. Eszembe jut, hogy nem biztos, hogy jó ötlet még beljebb menni az erdőben, főleg, hogy bármelyik pillanatban elkaphatnak, de megint felhangzik a morgás, amitől elfelejtem a kétségeim, és folytatom utam a hang irányába. Egyre közelebbről hallom, de még így is vagy három perc mire odaérek. A fák között hatalmas láncok vannak leverve, legalább két tucat ember kellhetett mire ezeket megcsinálták. Ismét meghallom a morgó hangot, de most már nagyon közelről, sőt, túl közelről. A láncok végén egy hatalmas sárkány van. Nem nagyobb azoknál, amiket eddig láttam, ami egy kicsit megnyugtat, de azért nem eléggé ahhoz, hogy ne rettegjek a Próbától. Fekete pikkelyei majdnem teljesen mattok, szinte szívják magukba a sötétséget amitől még nehezebb észrevenni az árnyékban, lábai hatalmas, hegyes és borotvaéles karmokban végződnek, a háta ívén végig hosszú, félelmetes tüskék helyezkednek el. Csak épphogy előbújok a vastagtörzsű fa mögül, hogy jobban szemügyre vehessem, mikor fekete szemeivel rám néz. Kivillantja hegyes, meglepően fehér fogait. Biztos vagyok benne, hogy eddig is teljes mértékben tisztában volt a jelenlétemmel, most mégis megrezzenek, de nem tudom levenni róla a szemem. Sosem láttam még ilyen közelről, ráadásul a ketrec rácsai nélkül. Talán erősebb mint a többi? Ő törte össze azt a ketrecet? De hisz annak voltak a legvastagabb rácsai, nem várhatják el tőlem, hogy megküzdjek vele! Egyetlen másodperc elég lenne neki, hogy kettéroppantsa a csontjaimat, és még csak fel se tűnne neki.
Kicsit megemeli a fejét, amitől a láncok megcsördülnek. Mind a négy lábán van egy-egy, és a nyakán is. Sosem láttam még, hogy így tartottak volna fogva egy sárkányt. Valahogy…minél tovább nézem, annál ártalmatlanabbnak tűnik. Aztán meghallom magam mögött távolabb egy ágreccsenést, majd halk lépteket. Hirtelen azt sem tudom, mit tegyek. Ha elfutok, az hallatszik és tudni fogják, hogy valaki volt itt, de ha elbújok a fa túloldalán…akkor semmi nem fog védeni az állattól. Szerencsére nem kell egyik lehetőséget sem választanom, mert Jongdae hangját hallom meg. Gyorsan elindulok felé, mielőtt túl közel jönne, és ő is elkövetné az én hibámat. Nem lett volna szabad ilyen közel mennem ehhez a bestiához…
               - Végre megvagy Baek! Hova tűntél? Azt hittem elkaptak és… - Halkan, de hadarva beszél, látszik, hogy megijedt, azonban mikor észreveszi a sárkányt, eláll a szava és csak mered az állatra. Pár másodpercig szemeznek, aztán a sárkány magasra emeli a fejét, és eltátja a száját, szinte érzem ahogy vesz egy nagy levegőt.
               - Futás! – kiáltok rá barátomra, amitől hirtelen észhez tér, és velem együtt rohanni kezd vissza a többiekhez. Érzem magam mögött a forróságot és hallom az üvöltést, de most csak arra koncentrálok, hogy ne essek el a sok gally és gyökér között.
Eddig tűnt ártatlannak…
               - Baekhyun! Hol voltál? – szegezi nekem egyből a kérdést Yifan amint visszaérünk – Mindegy, gyerünk vissza, már így is túl sokat voltunk itt. 
Meg se várja, hogy levegőhöz jussunk, máris a háza felé veszi az irányt. Ugyanolyan óvatosan osonunk vissza mint ahogy eljöttünk, mégis mintha rövidebb idő alatt tennénk meg ugyanazt a távot.
               - Na és akkor most mesélj – szegezi nekem a…nem épp kedves kérdést Mesterem. – Merre voltál? És Joonmyun, nem azt mondtad, hogy ott van az a sárkány? – fordul a srác felé, aki teljesen összezavarodva áll mellette.
               - De igen! Ott olt! Nem láttad a ketrecet? Nem magától esett szét!
               - De akkor mégis hova a fenébe lett? – Mérgesen járkál a konyhában Yifan fel-alá, közben én próbálok szóhoz jutni, de még mindig le vagyok döbbenve. De meg sem kell szólalnom, Jongdae megteszi helyettem.
               - Mi láttuk!
               - Hogy micsoda? – áll meg hirtelen a szőke, és barátom felé fordul.
               - Láttuk. Ott volt beljebb az erdőben, bár én nem láttam belőle sokat. Baeket kérdezd.
Nem kell túl sokat bíztatni, egyből leül velem szembe az asztalhoz.
               - Szóval…nem akarsz kevésbé ilyen vesébe látó tekintettel meredni rám? Jó, végül is mindegy… Ott beljebb az erdőben már alig voltak ketrecek, de hallottam valami morgást szóval azt követtem, és ott volt kiláncolva. Nagyon erős lehet. Nem tudom, hogy fogok vele elbírni, ráadásul nem is értem miért egy nappal előbb fogták be.
               - Kár, hogy nem láthattam – vág fancsali képet Yifan.
               - Holnapután úgyis láthatod.
               - Baek – szólal meg halkan Jongdae – tudom, megbeszéltük már a dolgot, de…milyen volt a szeme?
Először nem is értem minek kérdezi, de hamar rájövök. Akkor, ott, eszembe se jutott ez, és most nem tudom örülnöm kéne-e a ténynek, vagy sem.
               - Fekete – válaszolom halkan, mire csalódottan felsóhajt, Yifan meg finoman fejbe kólintja.
               - Nem azért kérdeztem! – kiált fel egyből dühösen – Csak tudni akartam. Ha sárga lett volna, most legalább tudnánk hol van Chanyeol – terül el az asztalon egy fáradt sóhaj kíséretében.
               - Sajnálom, csak…egyből az jutott eszembe, hogy nem tudsz leakadni a témáról. Bocsánat – vált egyből kedvesebb hangsúlyra Yifan, majd kinyúl, és megszorítja Jongdae kezét. Viszont mikor nem engedi el, látom ahogy Joonmyun szeme megvillan. Bármennyire is félek a Próbától, és aggódok Fülesért, az ilyenek valahogy nem tudják elkerülni a figyelmemet.

Lassan besötétedik, de mi nem mozdulunk. Én ugyan ott ülök ahol eddig, Jongdae az asztalon fekszik, Yifan pedig még mindig fogja a kezét. Joonmyun… nos, ő maga elé bámulva ül az asztal végében. Néha megmozdul, mintha fel akarna kelni, de végül mindig a helyén marad.
               - Azt hiszem ideje indulnom – áll fel végül – van még egy kis dolgom. Meg ha már arra járok, megkérdezem Chanyeol apját, hogy nem látta-e azóta a fiát.
Mi beleegyezően bólintunk, Joonmyun pedig egy utolsó pillantást vet Yifan és Jongdae kezére, aztán kilép az ajtón. Pár percig még ülünk csöndben, aztán lassan én is elkezdek felkelni, hogy indulni kéne. Igazából, nem szívesen aludnék otthon egyedül most. Nem azért mert félek, csak akkor megint hülyeségeken kezdenék el agyalni, és megint nem aludnék egy percet se. Jongdae viszont nem igazán érti mit is szeretnék, mert továbbra is az asztalon fetreng, Yifan kezét szorongatva.
               - Öhm… Jongdae… nem úgy volt, hogy nálam alszol? – vetek rá egy félreérthetetlen pillantást, ami nagyjából annyit jelent, hogy „Most azonnal kelj fel és vonszold ide a segged!” és általában be is szokott válni. – Jézusom Yifan! Te meg engedd már el a kezét, szerintem Joonmyun is emiatt menekült el…majd holnap este itt hagylak titeket, és akkor azt csináltok amit akartok, de most Jongdae velem jön. – Egy szemforgatás kíséretében otthagyom őket, és a cipőimért indulok. Halk beszédet hallok, aztán megjelenik mellettem barátom, és ő is a cipőjét kezdi húzni. Mielőtt kilépünk az ajtón, még visszakiáltok Yifannak elköszönésképp, aztán tényleg elindulunk haza. Pár perc csend után, Jongdae szólal meg először.
               - Azért igazán mondhattad volna előbb is, hogy nálad alszok. És mért nem maradhattunk még egy kicsit? – néz rám durcásan, amitől nevethetnékem támad, de inkább visszafogom magam.
               - Azért drága Jongdae, mert fáradt vagyok, és mert Joonmyun már elment, szóval nem volt kit féltékennyé tenni.
               - De… én…nem is…. – Csak tátog mellettem, nem tudom mérges-e, vagy inkább meg van döbbenve.
               - Jaj dehogynem. Tudom, hogy tudod hogyan nézett rátok Joonmyun. De most már tényleg eldönthetnéd ki tetszik neked. Vagy ha már eldöntötted, akkor igazán elmondhatnád. És ha már itt tartunk, lenne egy-két kérdésem is.
               - Na jó…de majd nálatok. Meg út közben ugorjunk be hozzánk, hogy szóljak anyának, mert kiakad ha nem tud rólam semmit.
Egy bólintással beleegyezek, és a házuk felé vesszük az irányt.  A család többi tagja kedvesen fogad – mint ahogy azt már megszoktam – megkérdezik miért jöttem, az öccse lelkes mesélésbe kezd, és az anyukája is előkerül a konyhából. Gyorsan előadom neki az ötletet, miszerint Jongdae a ma éjszakát nálunk töltené.
               - Biztos jó ötlet? Nem zavarna? Mindjárt itt a Próba, pihenned kéne – kezd egyből aggódni. Szeretem mikor ilyen, olyan mintha én is a fia lennék.
               - Dehogy, szeretném ha velem lenne. Nagyon izgulok, nem szeretnék most egyedül lenni. Kérem szépen! – Kiskutya szemeket meresztek rá, bár tudom, hogy nincs rá szükség. Anélkül sem tud nekem ellenállni.
               - Na jó, legyen – egyezik bele egy lemondó sóhaj kíséretében. – Jongdae! Pakolj magadnak ruhát holnapra! – kiabál fel az emeletre a fia után, aki szerintem már rég összekészült közben. – Te meg Baekhyun, vigyél egy kis sütit. Talán még annak a finnyás apádnak is mosolyt csal a képére.
               - Eléggé kétlem, de köszönöm – nevetek rá. Hihetetlen ez a nő.
Közben Jongdae is megérkezik, teljesen összepakolva, és mögötte ismét megjelenik az öccse. Jól megölelget engem, mielőtt elindulnánk. Tudom, hogy ezért még Jongdae meg fog szólni, sosem hagyja ki a lehetőséget, de már úgyis megszoktam, szóval én is jól megszorongatom a kissrácot, aztán elindulunk hozzánk.
               - Tuti beléd van esve – jegyzi meg egyből vigyorogva, ahogy kilépünk a kapun.
               - Ember…most nem a húgodról beszélsz, hanem az öcsédről. Már hogy lehetne belém esve?
               - Ki tudja. Elégre az én öcsém!
               - Ja…szerencsétlen kölyök – horkanok fel, de azért jót mosolygok rajta.
Amég hozzánk érünk, nem igazán szólalunk meg, csak néha piszkálódunk egy kicsit.

Már az utcáról látszik, hogy nem ég bent egyetlen villany se, szóval apám nincs otthon. Néha megesik, hogy nem jön haza, nem tudom hol lehet ilyenkor, de annyira nem is érdekel, így legalább enyém a ház.
Bent ledobáljuk a cuccainkat a konyhába, hogy aztán később majd felvihessük magunkkal a szobámba. Gyorsan összedobunk magunknak valami kaját, hiszen most kivételesen nem vacsoráztunk Yifannál. Túlságosan el volt foglalva Jongdae kezének szorongatásával.
               - Ne nézz így! – szól rám barátom, miközben két tálba szedem a vacsoránkat. – Tudom mire gondolsz, és nem tetszik – mutogat felém mutatóujjával, de én csak elütöm a kezét, aztán a lépcső felé indulok a tányérokkal, Jongdae pedig fogja a táskáját, és utánam jön.
               - Na akkor – ülök fel az ágyamra, a falnak támaszkodok, és felhúzom a lábaimat. – Most kezdhetsz… - Hirtelen elhallgatok, ahogy eszembe jut, mikor ültem itt ugyanígy legutóbb.
               - Baekhyun – lengeti meg az orrom előtt a kezét – jól vagy?
               - Mi? – nézek fel rá kissé kábán – Persze.
               - Akkor mi volt ez az előbb?
               - Csak…eszembe jutott mikor Chanyeol rosszul lett…
               - Tudod, egyre többet hívod a nevén. Feltűnt már? – vigyorog rám, de csak egy megvető pillantást kap. – Nem hiszem el, hogy ilyenekre figyelsz. Na mindegy is, szóval akkor lenne pár kérdésem. És tudod, hogy válaszolnod kell -  figyelmeztetem, mielőtt még visszakozna. Bólint, hogy megértette, és a tányérjával együtt leül velem szembe.
               - Oké. Első kérdés: Pár napja, mikor mentem reggel Yifanhoz, te már ott voltál, és valamiről nagyon sugdolóztatok, úgyhogy engem nem vettetek észre. Mikor odamentem, akkor meg úgy megijedtél, hogy leestél a székről és elpirultál. Nagyon. Miről beszéltetek? Második kérdés: Szeretsz Yifannal edzeni, de aznap mikor elhívott, mérges voltál rá amikor visszaértél. Miért?
Látszik rajta, hogy nem akar válaszolni, de muszáj lesz neki.
               - Tudod…ez nem olyan egyszerű – néz félre. – Minden kérdésed ilyenekkel lesz kapcsolatos?
Határozottan bólintok, mire felsóhajt.
               - Ne haragudj meg rám, hogy nem mondtam el, jó? Tényleg sajnálom, de az elején még féltem elmondani bárkinek is, aztán meg valahogy... nem tudtam hogyan hozzam szóba, vagy nem is tudom. De esküszöm el akartam mondani! - Egyre gyanúsabb nekem, de nem szólok bele, csak érdeklődve figyelem, miközben a vacsorámat csipegetem. – Aznap Yifannal Joonmyunról beszéltünk. Szégyelltem magam, hogy ő tud róla. Igazából neki sem mondtam, el, csak valahogy…rájött. És mikor rákérdezett, nem tudtam tagadni. De te nem tudtad, azért ijedtem meg amikor hirtelen felbukkantál mellettünk. Nem tudtam mennyit hallottál, de ezek szerint semmit. – Kissé feszeng, de aztán folytatja. – Amikor pedig ideges lettem… Tényleg nagyon szeretek Yifannal edzeni, mert hihetetlen az a pasi, nagyon ügyes annak ellenére, hogy milyen fiatal és nagyon csodálom. De aznap úgy volt, hogy Joonmyun velünk edz, mármint az én Mesteremnél, mert hallotta, hogy Yifannak besegít, és elhívta. Én meg pont nem voltam ott aznap, és ez dühített. – A tányérját fixírozza, nem néz a szemembe. Bár már magamtól is rájöttem mi az amit nem mondott el nekem, tőle akarom hallani.
               - Szóval miért is dühített? – kérdezek rá vigyorogva, amit bár próbálok palástolni, de nem igazán megy. Még szerencse, hogy nem néz rám, így nem látja.
               - Én…már egy ideje… - felnéz rám, de aztán inkább újra elfordítja a fejét. Talán túl nehéz kimondani úgy, ha közben rám néz? – szeretem Joonmyunt – nyögi ki nagy nehezen, és közben teljesen elpirul. Továbbra is a takarót nézi maga előtt, így nem látja hatalmas mosolyomat.
               - Jongdae, nekem is el kell mondanom valamit.
               - Bejön Chanyeol? – kapja fel a fejét döbbenten.
               - Dehogy! Honnan szedsz ilyen marhaságokat? Azt akartam mondani, hogy mióta Joonmyun elkezdett velünk edzeni, azóta sejtem. Bár elég sokszor kételkedtem benne, mert sokszor voltatok Yifannal félreérthető helyzetben. Egyszer még el is vörösödtél mikor megkérdeztem beleestél-e.
               - Az esküszöm nem tudom miért volt! – emeli maga elé a kezeit egyből szabadkozásképp.
               - Oké, elhiszem. De valld be, hogy bejön – vigyorgok rá, és nem is kell semmit mondania, hogy tudjam, igazam van. Azt hiszem, ennyi titok elég egy estére, azt már nem hozom fel neki, hogy Joonmyun milyen megvető tekintettel méregette Yifant amíg a konyhában ültünk a „sárkány les” után. Ezek után már nem faggatom tovább, mindent elmondott, amit tudni akartam. Legalábbis egyenlőre. Miközben végre rendesen nekiállunk megenni a már félig elhűlt kajánkat, Jongdae a sárkányról kérdezget, mindent részletesen el kell mesélnem neki, hogy nézett ki, mit csinált, minden apró részletet amit megjegyeztem. Mindig is tudtam, hogy érdeklik ezek a hatalmas állatok, akár csak engem, de nem gondoltam, hogy az enyémet majd ennyire ki kell elemezni. Előre félek mi lesz ha az ő sárkánya kerül terítékre.