Baekhyun mindig is szerette a virágokat. És a kicsi, eldugott boltokat, amik barátságos hangulatot árasztottak magukból. Ezért szerette az egyik mellékutcában lévő teázót is, ahová gyakran járt. A teázó falait halványzöldre festették, a pult és a szekrények sötétbarna fából készültek, és a fák sajátos egyenetlensége tette őket még tökéletesebbé. A székek és asztalok is ugyanilyen anyagból készültek, az asztalok közepén apró díszek voltak, piros virágokkal, a székeken halvány, színes párnák, a helyiség végében pedig, egy nagy fehér keretes ablak mellett pedig egy krémszínű kanapé, az elmaradhatatlan párnákkal. Körbe a falakon fehér égősorok lógtak, köztük itt-ott fotók, szintén fehér keretekben. Bár volt emelet, ahová egy csigalépcső vezetett fel, Baekhyun már nem nagyon ment fel oda. Legalábbis mióta a szemben lévő virágosnál az idős bácsi, új eladót vett fel. Az emeletről nem lehetett semmit látni, hiszen a napellenző mindent eltakart. Régebben néha benézett, vett virágot a szüleinek, vagy csak magának otthonra. Néhányan furán néztek rá, mikor egy-két virágszálat szagolgatva ment hazafelé, de nem zavarta. A szülei mindig azt tanították neki, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, és ő nem volt rossz ember. Ahogy az új eladó sem. De ezt nem csak abból tudta, hogy a fiú nap mint nap krókuszokat és jácintokat dédelgetett a bolt előtt, vagy bent a boltban rendezgette a vízben álló tulipánokat. Abból i rájött, hogy a fiú mindenkire mosolygott, ha egy felnőtt kisgyerekkel ment be a boltba – főleg ha kislánnyal – a fiú mindig adott neki egy apró virágot.
Mióta ő ott dolgozott, Baekhyun nem vett egyszer sem virágot. Nem mert a közelébe menni, pedig tudta, hogy a fiú ugyanúgy fog mosolyogni rá is, mint mindenki másra. Talán pont ez zavarta. Nem akart egy lenni a sok közül.

Az idő gyorsan telt, és mire Baekhyun észbe kapott, már hónap is eltelt azóta, hogy virágot vett volna. Viszont lassan elmondhatta magáról, hogy jobban ismerte a fiú mozdulatait, mint a sajátjait. Ha akadt egy kis szabadideje, már ment is a teázóba, ahol elfoglalta szokásos helyét az ablak mellett, és egy gőzölgő bögre mellett bámult ki az ablakon. Idővel apróságokat fedezett fel a fiún, olyanokat, amiket mások, mondjuk egy arra tévedő vásárló, nem vett volna észre. Mikor felsöpört a bolt előtt, a végén mindig megállt, körbenézett, a hajába túrt, majd megrázta a fejét, hogy kissé hosszúra hagyott fekete tincsei újra a helyükre kerüljenek. Akik többször jártak oda vásárolni, hamar megjegyezte mit választottak, és a következő alkalmakkor már tudta mit szeretnének. Néha, mikor a fiú átsétált a teázóba, hogy meglepje magát, és az öreg tulajt egy forró itallal, mindenkire mosolygott, néha Baekhyun felfedezett egy gödröcskét is az arcán ilyenkor, de ehhez nagyon oda kellett figyelnie. Minden ilyen apró felfedezéssel egyre szimpatikusabbnak találta, és többet akart tudni róla, de nem volt bátorsága odamenni hozzá.

Lassan az idő nyárba fordult, és már két hónap telt el mióta a fiú dolgozni kezdett a teázóval szemben. Baekhyun kezdte úgy érezni, hogy már mindent tud a fiúról, kivéve a nevét, mégsem mert átmenni az utca túloldalára.
Egyik délután, mikor Baekhyun már épp indult volna haza, megrezdült a zsebében a mobilja. Nem meglepő módon édesanyja hívta. Mosolyogva vette fel, és szólt bele.
               - Kincsem! – csendült fel anyja hangja a vonal másik végéről. – Hogy vagy? Minden rendben van? Olyan régen jártál már nálunk. Igazán meglátogathatnál minket – dorgálta kedvesen.
               - Jól vagyok anya, ne aggódj – sóhajtott. Imádta az anyját, de néha nagyon ragaszkodónak találta. Mindig is az anyja kicsi fia volt, legalábbis szülője szerint. – Nemsokára meglátogatlak, rendben? – Kipillantott az ablakon. Még bőven világos volt, nem is volt túl késő, talán öt óra. A virágbolt hatkor szokott zárni, még kint volt minden, az öreg és a fiú a bolt előtt beszélgettek. Az idősebb felnevetett, megveregette a fiatalabb vállát, majd eltűnt valahol a bolt ajtaja mögött. Baekhyun pár pillanatig habozott, majd mielőtt elpárolgott volna az a hangyányi bátorsága is, elköszönt anyjától, és a telefonját a zsebébe csúsztatva indult el a teázó ajtaja felé. Elköszönt a pincértől, aki épp a pult mögött állt, és kilépett az ajtón, ami csilingelve jelezte távozását. Gyorsan átszaladt az úton, és megállt a fiútól a lehető legtávolabb. Az nem vette észre Baekhyunt, hiszen háttal állt neki, Baekhyun pedig nem akarta felhívni magára a figyelmet, inkább kicsit még örült is. Már így is gyorsabba vert a szíve a megszokottnál.
               - Segíthetek? – szólalt meg mögötte egy mély hang. Bár még sosem hallotta, egyből tudta kihez tartozik. Lassan fordult meg, hirtelen el is felejtette miért is jött. A fülében hallotta a szíve dübörgését, olyan hangosan, ha a fiú kérdez valamit, nem hallja majd meg. Egy apró bólintás telt csak tőle, mire jött is a következő kérdés.
               - Milyen virágot szeretnél?
Egy pillanatra elgondolkozott. Mindig nárciszt vitt édesanyjának, hisz az volt az egyik kedvence, de már régen nem volt otthon, ami miatt kicsit bűntudata volt.
               - Talán… talán sárgarózsát.
               - Talán? – kérdezte nevetve a fiú, amitől kicsit feloldódott Baekhyun gyomrában a görcs.  – Anyukádnak viszed? – kérdezte, miközben belépett az ajtón, és az üzlet bal oldalába lévő virágokhoz ment.
               - Igen. Miből gondolod?
               - Csak tippeltem. Én is ilyet vinnék.
Gyakorlott mozdulatokkal vett ki öt szálat a többi közül, aztán a pultnál szépen összerendezte, végül egy keskeny sárga szalaggal kötötte meg. Ez alatt a pár perc alatt egymáshoz se szóltak, aminek Baekhyun örült is, meg nem is. Szívesen hallgatta volna tovább a mélyen zengő hangot, viszont amint meghallotta, a szíve újra vadul verni kezdett.
               - Kész is – nyújtotta át a kis csokrot, amit Baekhyun remegő kézzel vett el, kifizette, és már ott sem volt. Útja egyből a szülei házához vezetett, ahol kitörő örömmel fogadták, ő azonban nem tudott őszintén mosolyogni. Még mindig dübörgött a szíve a mellkasában, és annak ellenére sem érte el a célját, hogy minden pillanatnyi bátorságát összeszedte. Még mindig nem tudta a fiú nevét, aki valószínűleg elkönyvelte magában, hogy Baekhyun milyen csöndes, fura ember.
Mikor este haza indult, eszébe jutott, hogy másnap ismét elmegy a virágboltba, és most tényleg összeszedi minden bátorságát, talán még kér kölcsönbe is valakitől, és kideríti a fiú nevét, talán még szóba is elegyedik vele. Ezt az ötletet viszont szinte azonnal el is vetette, hiszen mit mondana, miért ment be két egymást követő nap? Végül Baekhyun olyan kétségek között tért aludni, mint az elmúlt két hónapban minden este.

Egy újabb hét telt el, amit Baekhyun a teázóban ücsörögve töltött el. Legalábbis a délutánjait ott töltötte, és figyelte az utca túloldalát az ablakon át. Nem is mindig figyelt, volt, hogy elrévedt, miközben a fejében az első találkozást játszotta le újra és újra, különböző párbeszédekkel, amik akár meg is történhettek volna, ha nem fut el, mint egy gyáva kukac. Mire feleszmélt, már csak pár perc volt a virágbolt zárásáig, a fiú pedig épp kint volt, a cserepes virágokat kezdte el összerakosgatni, hogy éjszakára bevigye őket a boltba. Közben néha megállt, nyújtózkodott, beletúrt a hajába, hogy félresöpörjön pár tincset, vagy épp körülnézett.  Pont egy kis piros krókuszt tett arrébb, mikor másodszor körülnézett, majd megfordult. Egy pillanaton múlt, hogy Baekhyun le tudott bukni, és a fiú nem vette észre őt. Mit mondott volna később? Mit szokás mondani annak, akit titokban minden nap bámulunk, ha lebukunk? Baekhyun nem akart ilyen helyzetbe keveredni. Elszámolt magában lassan ötig, majd előbújt. A fiú már nem volt az utcán, és már pár cserép sem.  Baekhyun egy pillanat alatt döntött, felkapta az asztalról a pénztárcáját és a telefonját, és miközben a zsebébe csúsztatta őket, átsietett a helyiségen, ki az ajtón, át az utca túloldalára. Pont akkor lépett ki az utcára a fiú is, mikor ő megállt az ajtó mellett.
               - Oh – lepődött meg a másik – szia. Régen láttalak – mosolygott rá, és újra a cserepeket kezdte rendezgetni. Baekhyun csak állt, megdermedve, pont mint legutóbb, de végül nagy nehezen elsuttogott egy „sziá”-t.
               - Ugyan azt adhatom mint egy hete, vagy most valami mást szeretnél?
Természetesen Baekhyun nem a kérdés fontosabb részét jegyezte meg, hanem a számára érdekesebbet.
               - Emlékszel rám?
               - Persze. Nehéz lenne elfelejteni – fordult felé a fiú ismét, egy mosollyal az arcán. – Meg hát…szoktalak látni ott szemben – bökött a túloldal felé – a kávézóban. Sosem értettem mért egyedül üldögélsz, pedig biztos sokan szívesen lennének a társaságodban. Beviszem ezt a pár cserepet, addig ne szökj meg – kacsintott rá, aztán hátat fordított, és eltűnt valahol az épületben. Baekhyunnak csak most tűnt fel igazán, milyen magas is a másik, és milyen izmos, amitől ismét zavarba jött. Legszívesebben tényleg elszaladt volna, de most a kíváncsisága még a zavaránál is nagyobb volt.
               - Mondta a főnök, hogy régebben sokat jártál ide – lesett ki az ajtón a fiú, miközben még bent pakolt valamit. – Mért nem jössz mostanában?
               - Oh, hát én csak… - Azt se tudta mit válaszoljon. Azt mégse mondhatta, hogy miatta nem megy.
               - Itt is üldögélhetnél velem a kávézó helyett. A főnök ritkán van itt, nincs társaságom – olyan szomorúan nézett Baekhyunra, hogy az egyből megsajnálta, pedig minden nap látta, hogy a magasabb mindenkivel beszélgetett, szóval igazán nem lehetett oka panaszra.
               - Akkor – mosolyodott el halványan a kisebb – holnap átjöhetek, ha szeretnéd. – Nem is értette honnan vett ennyi bátorságot hirtelen, de nem is bánta.
               - Ez igazán kedves tőled – sétált közelebb a másik – de holnap szombat lesz. Nem leszünk nyitva – mosolygott rá, amitől Baekhyun elpirult. Hogy mehetett ez ki a fejéből? – De hogy betartsd az ígéreted, eljöhetnél velem valahová.
A fiú csak fiú csak kedvesen nézett rá, de Baekhyun annyira megdöbbent, hogy meg se tudott szólalni. Menjen el valahová ezzel a fiúval? De hisz nem is ismeri. Ennek ellenére, már hónapok óta várt egy ilyen lehetőségre, sőt, ez túlszárnyalta minden eddigi képzelgését.
               - Rendben – nyögte ki végül nagy nehezen – menjünk.
Úgy tűnt, mintha a magasabb megkönnyebbült volna a szavak hallatán, és hatalmasat sóhajtott, végül elmosolyodott.
               - Tudod – lépett az alacsonyabb elé - valamit el kell mondanom. – Baekhyun érdeklődve nézett fel rá. Talán van valami fontos, amiről nem tud? – Mindig láttalak ott szemben – mutatott a teázóra – mikor átmentem, de sosem mertem odamenni hozzád, mert úgy gondoltam, csak zavarnálak, és nem látnál szívesen. De ma… Engem néztél Baekhyun? – tette fel nyíltan a kérdést, de Baekhyun elsőre nem is értette, annyira elmerült a fiú arcának tanulmányozásában.
               - Nem, én nem – kezdett heves – talán túl heves – tiltakozásba, mikor végre eljutott hozzá a kérdés. – De várj. Honnan…? – Honnan tudja a nevét? Hiszen a múltkor nem mutatkozott be. Talán megkérdezte valakitől? Olyan valószínűtlennek tűnt.
               - Lényegtelen – nevette el magát a fekete, közben már az üzlet ajtaját zárta be. Vajon mikor vette le a kötényét, és kezdett el bezárni? Baekhyunnak fogalma sem volt róla. Mikor végzett, visszasétált az alacsonyabbhoz. – Akkor holnap találkozunk?
               - Persze – mosolygott fel rá boldogan, majd elköszöntek egymástól.
Baekhyun nem is lehetett volna boldogabb, de valami hiányzott. Nem tudta mi, de rosszérzéssel töltötte el. A fiú egyre jobban távolodott tőle, benne pedig egyre csak növekedett az a rossz érzés, végül az utolsó pillanatban, mielőtt még eltűnt volna a szeme elől, utána kiáltott. A fiú megállt, és hátrapillantott rá, azonban Baekhyun nem tudott megszólalni. Nem tudta mit akart kérdezni.
               - Chanyeol. Park Chanyeol – válaszolt a ki nem mondott kérdésre a magasabb, és egy pillanat múlva folytatta az útját, befordult az egyik sarkon, és eltűnt a házak között. Baekhyun továbbra is csak ott állt egy helyben, egy bárgyú vigyorral az arcán. Majdnem három hónapot várt erre a két szóra, de megérte. Teljesen megérte. Lassan ő is haza indult, de a mosolyát nem tudta levakarni az arcáról, bár nem is akarta. Még egyszer hátrapillantott, és mosolyogva motyogott valamit az orra alatt.
               - Holnap találkozunk…Chanyeol.

~Vége~
Amúgy ebből a fanartból jött az ötlet :D
Inkább a végére tettem, ez a rész úgysem az elején van :3
 Kicsit ilyen kis gagyi, de szerintem irtó cuki  ^^