Fogalmam sincs, végül mért egyeztem bele, hogy kimenjünk a jó meleg házból. Talán csak agyamra ment a sok sorozat, az állandó zokniban való közlekedés, és semmittevés, ezért mentem bele.
               - Gyerünk Kyungsoo, élvezhetnéd kicsit jobban is a dolgot – lökött meg Jongin a vállával kissé, és közben jól láthatóan azt hitte, ettől most jobb lesz nekem. De nem lett. – Végre kirángattalak a lakásodból. Idekint vannak emberek, forralt bor, édességek, karácsonyi világítás! Nem értem mi nem tetszik neked ebben. – Értetlenül nézett rám, de hamar elvonta a figyelmét, egy bódé, amibe eladásra szánt gyertyák voltak kitéve.
Már vagy egy hete rágta a fülem, hogy menjek ki vele a karácsonyi vásárba, mer milyen jó lesz, és régen látott (majdnem minden nap oda pofátlankodott a lakásomba, és mindig az agyamra ment) meg amúgy is megígértem neki, hogy iszok vele forralt bort. Mondjuk, nem tudom mikor, de ő állította.
               - Jaj már, még az én kedvem is elveszed ettől az egésztől – nézett rám kissé kevesebb lelkesedéssel, mint mikor elindultunk.
               - Pedig azt elég nehéz… - morogtam vissza neki a sálam mögül, de rám se hederített.
               - Nézd, forralt bor. Gyere. – És minden egyéb szó nélkül megindult a bódé felé, én pedig nagyot sóhajtva követtem. Szerettem a forralt bort, de annyira nem, hogy kimenjek érte a házból a hidegbe.
Három perccel később (kisebb sor ált a pult előtt) már a forró itallal a kezünkben sétáltunk tovább az emberek között, akik jól láthatóan sokkal jobban élvezték a sétálgatást, mint én.
               - Legalább egyszer elmondhatnád, mi nem tetszik ennyire ebben az egészben. – Maga előtt rugdosott egy kavicsot, azt figyelte. – A karácsony a szeretet ünnepe, az emberek szép dolgokkal lepik meg egymást, a családok, barátok együtt vannak, mindenki boldog, kivéve téged. Miért?
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy tényleg… vajon miért? De aztán persze egyből eszembe jutott, hogy nálunk sose volt otthon nagy karácsonyi hangulat, még kiskoromban sem. Nem gyűlt össze minden rokon, nem volt nagy karácsonyi hangulat, és fát is csak azért állítottunk, mert ilyenkor szokás, nem azért mert annyira akartunk. Tulajdonképp, nem utáltam a karácsonyt, csak hidegen hagyott.
               - Semmi bajom vele. – Jelentettem ki, a papírpoharamat szorongatva, aminek már csak az alján volt egy kevés bor. – Egyszerűen csak nem hoz lázba. Nézd csak meg – mutattam fel, az épületek közé, ahol egy nagy, világító magas sarkú volt kirakva égősorokból. – Mi a fene köze van ennek a karácsonyhoz? Még engem is lelomboz. Ráadásul hó se esett még idén. Kinek van így karácsonyi hangulata? – vontam vállat, és arrébb sétáltam, ahol fából faragott dolgokat akartak rásózni a népre. Komolyan csak ilyeneket árulnak itt?
               - Jó, oké – szaladt utánam Jongin – de akkor legalább mond meg, hogy mitől lenne karácsonyi hangulatod.
               - Mért ilyen fontos ez neked? – fordultam felé gyanakvón.
               - Hát mert… csak. Na akkor most mondasz valamit, vagy nem?
               - Vagy nem. – Csináltam egy hátraarcot, és megindultam a tömegbe. Kedveltem Jongint… túlságosan is, de ehhez akkor sem volt kedvem. Szerettem otthon ülni, egy bögre kávéval, egy takaróval, a kisasztalon a laptopommal, és sorozatot nézni. Ott jó meleg volt, kint pedig rohadt hideg, és fáztam. Utáltam fázni, de hát mégis ki a fene szeret?
Azt hittem, leráztam, de még mielőtt hazafelé indulhattam volna, Jongin megjelent mellettem, belém karolt, és egy kávézó felé kezdett húzni. Ez az ötlet már kicsit jobban tetszett. Engem leültetett az egyik asztalhoz, amihez két nagy fotel volt, ő pedig elment kávéért. Ahogy a kezembe nyomta az egyiket, máris jobb kedvem lett. Bár ez lehet csak annak volt betudható, hogy kezdtem átmelegedni.
               - Jobb? – mosolygott rám Jongin.
               - Határozottan. – Még engem is meglepett, de hetek óta, először viszonoztam a mosolyát. Beszélgetni kezdtünk, mindenről, ami csak eszünkbe jutott, még a tavalyi karácsony is szóba jött, mikor otthon (vagyis nálam) csináltunk forralt bort, mert nem voltam hajlandó kimenni a hidegbe. Csak az rántott minket vissza a valóságba a beszélgetésből, mikor gyerekvisongást hallottunk kintről. Bár az ablak mellett ültünk, fogalmam sem volt, mikor kezdett el havazni. A gyerekek a szüleik mellett ugráltak, és felfelé mutogattak. Páran megpróbáltak elkapni egy-egy hópelyhet is, de persze azok mindig elszöktek előlük. Igazán aranyosak voltak. Mármint a gyerekek. Nem a hópelyhek.
               - Kimenjünk kicsit? – vetette fel Jongin, miközben az arcomat fürkészte, egy halvány mosollyal. – Aztán haza is mehetünk, ha szeretnél.
               - Rendben – egyeztem bele – csak aztán otthon meg ne próbálj forralt bort csinálni, mert tavaly is szörnyű lett – borzongtam meg. Tényleg borzalmas lett, én nem tudom mit tett bele Jongin, mikor nem figyeltem, de konkrétan borsos íze volt. Nagyon borsos… némi chilivel…
               - Az csak azért volt, mert nem jöttél ki velem – vonta meg a vállát – de most nem kell félned – mosolygott rám szélesen, de valahogy az a mosoly nem ígért túl sok jót. Valami volt benne, ami azt súgta, a mai estét se úszom meg valami „meglepi” nélkül, és ez nagyon nem tetszett, de azért tovább sétáltam mellette. Valahogy a visszafelé úton sokkal jobb kedvem volt, mint mikor odafelé mentünk, de nem tudtam pontosan, hogy a kávézás, a hóesés, esetleg valami más okozta ezt. Bár a havazást valóban nagyon élveztem. Kezdtem úgy érezni tőle magam, hogy tényleg tél van, a vásár sokkal szebbnek tűnt, még az oda nem illő világító magas sarkú, és esernyő ellenére is. Lassan feltűntek az apróbb dolgok, amik széppé tették az egészet. Mikor kiértünk a szélére, és a lakásom felé indultunk, kicsit még sajnáltam is.
               - Ugye maradhatok? – kérdezett rá még az ajtó előtt Jongin, de persze csak udvariasságból. Tudtam, hogy maradni fog, talán még itt is alszik, mert késő este már nem akar majd hazamenni. Nem tudtam, ennek örülök-e vagy sem, mindenesetre nyitva hagytam neki az ajtót, hogy jöjjön utánam. Az előszobába ledobáltuk a kabátjainkat, meg a cipőinket, aztán feltettem a nagy kérdést.
               - És most?
               - Nézzünk valami filmet. Karácsonyi filmet!
               - Komolyan kínozni akarsz, igaz? – nevettem fel kínosan. – De ha Reszkessetek, betörőket akarsz velem nézetni, komolyan kitekerem a nyakad – vigyorogtam rá, és megindultam a konyha felé. Csak forró csokit akartam csinálni, de Jongin már az elején szabotálta a tervem, ugyanis beállt az ajtóba. Pontosabban boltívbe, mert egy boltíven át lehetett bejutni, amúgy egybe volt nyitva.
               - Arrébb mennél? – néztem rá morcosan, de ő csak vigyorgott. Utáltam mikor ezt csinálta, valamiben mindig mesterkedett ilyenkor, és ez többnyire nekem nem volt jó. – Ha nem mész arrébb, nem csinálok forró csokit. – Általában ha a mondatban szerepelt a forró csoki, egyből elértem a célom, de most csak annyit, hogy kissé szégyenlősebb lett a mosolya. – Mi van veled? – Erre a kérdésemre enyhén kipirult, és lehajtotta a fejét. Ha nem Jonginról lett volna szó, azt hittem volna, hogy zavarban van, de… Jonginról volt szó. Néha rájött ez a… valami, de sose értettem, mi baja van ilyenkor. Kezdett elszállni a jókedvem, és idegesen forgattam meg szemeim, mikor… megláttam valamit. A boltív tetejéről, egy kis csokor fagyöngy lógott le. Nem emlékeztem, hogy bármi ilyesmi tettem volna bárhová is a lakásba, nem hogy pont ide. Nálunk ez nem volt szokás, csak az amerikai filmekben láttam, hogy mindig kiakasztották, és pontosan tudtam mit jelent. Csak nem értettem.
               - Ez… - intettem a fagyöngy irányába értetlenül, mire Jongin csak megvonta a vállát, és még mindig nem igazán nézett a szemembe. Ahogy kezdtem felfogni a dolgot, kezdtem én is zavarba jönni. Nyilvánvaló volt, hogy más nem tehette oda, csak Jongin, bár fogalmam sem volt, hogy mikor. De sejtettem, hogy nem véletlenül állt alatta…
               - De ez itt nem… szokás…
               - Gondoltam… egy próbát megér… - Ismét vállat vont, és kicsit arrébb állt, hogy el tudjak menni mellette. Annyira szomorúnak tűnt… és ez jobban meglepett, mint bármi más aznap. – Akkor én… - bökött az ajtó felé, még mielőtt elindulhatott volna, elkaptam a karát, és mikor rám nézett, egy puszit nyomtam a szájára. Nem volt nagy dolog, nem egy olyan csók, amire már régóta vágytam, de csak ehhez volt bátorságom. Elkerekedett szemekkel nézett rám, és mielőtt bármit mondhatott volna, elslisszoltam mellette, be a konyhába. Remegő kézzel vettem elő két bögrét a szekrényből, bár nem voltam benne biztos, hogy mint a kettőre szükség lesz.
               - Kyungsoo! – Olyan boldogan kiáltott fel, ahogy szerintem még sosem hallottam. Egy pillanat alatt termett mellettem, kivette a kezemből a bögréket, a pultra rakta, aztán szorosan átölelt. Csak vigyorgott rám, nekem pedig fogalmam sem volt, mi történik. Féltem, hogy ez valójában meg sem történik, csak egy álom. Azóta nem mertem hozzá közeledni, hogy egyszer részegen szerelmet vallottam neki, ő pedig nevetve mesélte másnap. Mi változott most ahhoz képest?
               - Ha csak a fagyöngy alatt csókolsz meg, akkor visszaállhatunk oda. – Még mindig csak vigyorgott, és nagyon magabiztosnak tűnt. A következő pillanatban már csak puha, forró ajkait éreztem a sajátomon, a szívem hevesen vert, és valami olyat éreztem, amit még sosem, mégis pontosan tudtam, mi az. Karácsonyi hangulat. Ott a nappali lámpája adta félhomályba, a még meggyújtatlanul is fahéj illatot árasztó gyertyáktól nem messze, (amiket még Jongin pakolt oda, hogy karácsonyi hangulatot teremtsenek,) Jongin karjaival a derekam körül, úgy éreztem… ilyennek kell lennie a karácsonynak. Még egy utolsó, rövid puszit nyomott a számra, mielőtt elvált volna tőlem.
               - Na akkor… csinálunk forró csokit? – Bólintottam. Még fel kellett fognom, hogy ami történt, az nem álom. Hogy a karácsony valóban lehet olyan varázslatos, mint ahogy a filmek bemutatják, és hogy Jongin is lehet néha bizonytalan. Ez mind nagyon új volt nekem, de… tetszett.
Alig fél óra múlva, a kanapén ültünk, kezünkben a bögréinkkel, és azon vitatkoztunk, mit nézzünk.
               - Majd én, na, meglepi. Ne nézz ide!
               - De ha nekem valami közhelyes vackot akarsz berakni… - fenyegettem meg.
               - Minden karácsonyi film közhelyes. És… szerintem a közhelyek nem mindig rosszak. Van, ami egész jó ötletnek bizonyul. – Mikor ránéztem, csak a mosolyát láttam, és a lágy tekintetét. Végre megértettem, miért nézett rám így néha.
               - Na jó, talán nem mindig rosszak – pillantottam a konyha felé.
               - Akkor jó – dőlt hátra, és é megláttam a leg idegölőbb filmet elindulni.
               - Komolyan? – néztem rá megvetőn. – Reszkessetek, betörők? Jongin…
               - Ne bánts! Az előbb mondtad, hogy a közhelyek nem mindig rosszak! Vagy meggondoltad magad? – Olyan szomorú kiskutya fejet vágott, hogy kénytelen voltam ennyiben hagyni a dolgot. Annyira nem is volt rossz az a film, a puha takarómmal, forró csokival, és Jonginnal… na meg némi karácsonyi hangulattal. De ha jövőre is megnézeti velem…