A kolesz előtt elköszönünk, és mindenki megy amerre kell. Most először érzem, hogy szívesebben maradtam volna a pályán mint, hogy visszajöjjek ide.

-JR! Hol voltál? - kiált rám Jaebum egyből mikor belépek a szobába. Igaz, hogy ritkán maradok ki délutánonként mert általában itt bent ülök, de azért ennyire nem meglepő. Szerintem.
-Csak lenn a pályán - dobom le a táskám az ágy mellé semleges arccal.
-De...velünk sosem jössz le.
-Mert sokan vannak.
-Szóval egyedül voltál? Vagy...Jacksonnal? - kúszik egy sunyi vigyor a képére.
-Hát... - sose tudtam Jaebum előtt semmi titkolni. Nem mond rá semmit, csak egy tipikus "tudtam én" vigyor a válasz.
Felkapja a törölközőjét és eltűnik a fürdőben. Vagy amúgy is fürdeni ment, vagy megérezte, hogy egyedül szeretnék lenni. Mégis csak...fel kell ezt dolgoznom. Egyetlen délután elég volt, hogy megkedveljem Jacksont, és feloldódjak mellette. Ezt általában az emberek egy év alatt sem érik el nálam. Ő meg...
Lassan Mark is hazaér, kivételesen együtt csinálunk vacsorát hárman. Most valahogy van kedvem egész este velük hülyülni.

Reggel majdnem minden a megszokott módon haladt, Korábban keltem mint a többiek, korábban is értem be az osztálya.
-Hát te? - kérdezem ahogy a padom mellé érek.
-Gondoltam nembaj ha ma is itt ülök - mosolyog rám.
-Ja, persze. Nem baj.
Kicsit zavar ez az egész. Most, hogy suliban ülünk és nincs ami elvonja kicsit a figyelmem, nem tudom, hogy viszonyuljak hozzá. Talán csak zavar, hogy kezdem megkedvelni pedig először még elüldöztem volna.
Leülök én is a helyemre és csendben várjuk, hogy elkezdődjön az óra.
Egész nap csendben ülünk csak néha szólunk egymáshoz pár szót, pedig azt hittem egész nap a nyakamba fog lógni és nem hagy majd békén. Talán még kicsit bánt is, hogy nem foglalkozik velem.
-Jössz enni? - zavar meg elmélkedésemben egy hang.
-Hova? miért?
-Oda ahova tegnap. És mert végeztünk. Mi van veled, egész nap meg se szólaltál. Még csak nem is sértegettél!
-Bocs. Elbambultam.
-Na jó, de reggel óta? Durva vagy. Na gyere - ragad kézen, hogy maga után húzzon a tegnapi étteremig.
Fura, hogy sose vetem észre ezt a helyet, pedig sokat jártam erre régebben.
Végül is nem ülünk le úgy mint múltkor csak elvitelre kérjük és elsétálunk a pályára.
-Nem tudtam, hogy lehet elvitelre is kérni - gondolkozok hangosan.
Leülünk a pálya közepére a cuccainkat magunk köré ledobálva, és kibontjuk a kajás dobozainkat.
-Jinyoung...
-Mi az? - kérdezek vissza, fel se nézve az ételről.
-Tudom, hogy csak pár napja próbálok barátkozni veled de...nem tudom van-e rá esélyem, hogy elviselj hosszabb időre, vagy annyira ne reménykedjek? Végül is lehet, hogy csak szerencsém volt és épp volt hozzám kedved. Vagy csak elviseltél.
Na most erre mit lehet mondani? Hallom a hangján, hogy reménykedik. Erre én sem tudnám azt mondai, hogy "Csak épp elviseltelek, ne is reménykedj!" , nem vagyok én se kőből. Ahogy ránézek, és látom a szemében a reménykedést, hogy a válaszom valami pozitív dolog lesz...
-Van rá esélyed - dőlök előrébb, és bátortalanul megszorítom a kezét. Nem tudom ezt mért csináltam. Gyorsan elengedem és a kajás dobozt kezdem tanulmányozni, mintha olyan érdekes lenne.
Ez így nem lesz jó.
Olyan dolgokat teszek mellette, ami amúgy eszembe se jutna. Rossz hatással van rám! Vagyis nem, de mégis. Ezt nem lehet elmagyarázni.

A nap további részében csak játszunk, és mutatok neki pár trükköt amiket szinte elsőre meg tud csinál. Ügyes srác, és bár kívülről csak az látszik, hogy egoistán ugrál azt hajtogatva "Látod milyen jó vagyok?" de most, hogy kezdem megismerni én látom rajta milyen valójában. Na jó...nem csak innen, el is mondta mit érez, és alig hiszi el, hogy ilyen ügyes. Egyáltalán nem olyan mint amilyennek elsőre gondoltam. Azt hittem csak egy újabb bunkó aki a bizalmamba akar férkőzni, hogy aztán pofára ejtsen.
-Amúgy... - lép mellém, hogy onnan dobja be a labdát - neked milyen csajok jönnek be?
Minek kérdez ez ilyeneket?
Sose néztem meg a csajokat nagyon. Jaebum mindig el akart rángatni bulizni, hogy felszedjek valakit,legalább egy menetre, de sose mozgatott meg a dolog. Bár volt, hogy utána fordultam egy-két lánynak, de ritkán. Talán valami baj van velem. De lehet csak a magányos farkas létem miatt van ez.
-Nem is tudom, nem igazán van ideálom.
-Nincs? Mi az, hogy nincs? Mindenkinek van olyan aki után titokban vágyakozik, pedig tudja, hogy sosem kaphatja meg! - akad ki. Komolyan...látom rajta, hogy komolyan gondolja. Pedig nekem tényleg nincs semmi ilyenem. Esetleg....nem. Nincs!
-Na és neked van ilyen...plátói szerelmed,
-Van - pirul el kicsit. Sose láttam még elpirulni.
-Na és ki az? - bököm oldalba vigyorogva.
-Az....az mindegy. Te jössz, dobj - nyomja kezembe a labdát témaváltásét. És most azt hiszi el is felejtem. A kis naiv. Erre még visszatérek, kíváncsivá tett.
Közben folytatjuk a játékot, bár nekem minden labda bemegy, még ha nem is csont nélkül, már kezdene unalmas lenni de Jackson kárpótol a hülyeségeivel. Annyit tudja tenni az agyát, hogy az hihetetlen. Nem is értem, hogy van ennyi energiája még így kosarazás közben is.

Már több órája játszunk, lassan én is elfáradok. Azért én sem bírom örökké.
-Nem bírom tovább - terülök el a betonon a labdával.
-És még te szóltál le engem, hogy kiterültem.
-Én megtehetem - vigyorgok rá.
-Én is.
-Te nem.
-És mért is nem?  - húzza fel egyik szemöldökét, és hozzám sétál.
-Mert te vagy a kisebb - jelentem ki egyszerűen.
-Akkor mutass be egy zsákolást, ha már úgy is te vagy a nagyobb.
Némi gúnyt felfedezni a hangjában, de betudom a viccelődésnek. Eddig is volt, hogy úgy mondtunk egymásnak valamit.
Eleget teszek a kérésének, feltápászkodok és egy gyönyörű zsákolást csinálok meg. De komolyan, sose ment ez nekem, most meg mintha szárnyaim nőttek volna.
-Te jössz Picur - dobom oda neki vigyorogva a labdát, de csak egy mérges nézést kapok.
Ennek meg mi baja?
Tudom előre, hogy nem fog menni neki, hiszen én magasabb vagyok - igaz nem sokkal - de nekem is most először sikerült. Pedig rengetegszer próbáltam már.
Ahogy megjósoltam, valóban nem tudja megcsinálni.
-Ezt még gyakorolni kell - lépek mellé kuncogva. Csak mérgesen néz rám megint, amit nem értek. - Most mi az? Mi ez a gonosz tekintet?
-Mért kell neked is ezzel jönnöd? Annyian leszólnak a magasságom miatt, pedig nem vagyok olyan kicsi! Te se vagy m olyan magas, nehogy azt hidd!
-Bocsánat...én csak....
-Hogy én mennyiszer hallottam már ezt! Mindenki ezt mondja, hogy " ő csak"  - rajzol idézőjelet a levegőbe - de, hogy beszéd előtt gondolkodnának az már nem megy!
Most mi baja?! Honnan kellett volna tudnom, hogy érzékeny erre? Még csak pár napja ismerjük egymást!
-Mért kell engem szidnod? Honnan tudhattam volna? - förmedek rá én is.
-Talán ha nem csak én érdeklődnék felőled, hanem én is érdekelnélek akkor tudnád.
-Na jó. Min akadtál ki igazából? - lépek közelebb.
-Azon, hogy mindig leszólnak a magasságom miatt, hogy semmihez se vagyok elég jó, hogy csak én próbálok veled barátkozni, hogy beléd estem, hogy szinte már semmit nem tudok egyedül elérni, hogy....
-Ez nem igaz! Nem csak te akarsz velem barátkozni, és........mi van? - kerekedek el a szemeim ahogy eljut az agyamig mit mondott. Ezt tuti nagyon félrehallottam.
-Mi? - eszmél fel kicsit végre a szitkozódásból.
-Mit mondtál az előbb?
-Beszólnak a magasságomra?
-Utána.
-Csak én próbálok veled haverkodni?
-Az után.
-Öhm...nem tudok semmit egye...
-Jaj ne szórakozz már velem! A kettő között!
-Szerintem nem mondtam mást - gondolkozik el.
-Te.....te belém estél? - kérdezek rá végül halkan.
Elkerekedett szemekkel néz fel rám. Látszik rajta a megvilágosodás, ahogy eszébe jut mit is mondott az előbb ahogy nagy hévvel magyarázott.
-Én most inkább... - hajtja le a fejét, majd felkapja a labdát meg a táskáját és eltűnik.
Tehát...igaz? Igazat mondott? De hát mért?
Csak állok lefagyva ott ahol hagyott, és gondolkozok. Mi lesz ez után? Nem akarom, hogy ennyivel vége legyen. Túlságosan megkedveltem ahhoz, hogy emiatt ne beszéljünk többet. Igazából nem zavar, hogy....szóval nem zavar, hogy fiú. Mivel én nem érzek iránta semmit. És nem akarom egy ilyen hülyeség miatt elveszteni.
Beszélnem kéne vele...
De, hogy lehet az ilyet megbeszélni?

-Jaebum! - rontok be a szobába úgy félórával később.
-Mi az? Hú de riadt fejed van! Várjunk csak...jól látom? Mi van az arcodon? - közelít felém nagyra nyílt szemekkel.
-Mi? Hol? - emelem az arcomhoz jobb kezem.
-Csak nem valami....érzelmet látok rajtad?!
-Hülye! - csapom meg kicsit mikor már elég közel ér hozzá,. - Inkább segíts!
-Na jó, de miben?
-Nem tudom mit kéne tenne,. Valaki...akinek nem kellett volna, azt mondta belém esett. De én nem akarom, hogy emiatt megszakadjon a barátságunk. Nem tudom mit csináljak.
Csak állok ott mint egy rakás szerencsétlenség, és most kezdem igazán felfogni mi is történt az elmúlt egy órában.
-Hát..... - vakarja meg az állát, mint aki nagyon gondolkodik - szerintem ne erőltesd. Ha te nem akarsz tőle semmit, akkor ez így nem fog működni. Sajnálom.
Ez volt az a pont ahol nem bírtam tovább. Sosem sírtam, nem volt miért. De most valahogy mégis legördült egy-két könnycsepp az arcomon. Én nem akarom egy ilyen hülyeség miatt elveszíteni. Na jó...nem hülyeség de... Mégis miért szeretett belém? Mikor? Vagy ez volt z oka, hogy folyton a közelemben próbált lenni? De csak véletlenül találkoztunk össze aznap. Vagy....nem véletlenül volt a kisboltnál?
Mindenképp beszélnem kell vele!

Már vagy három napja próbálom elkapni, de nem megy. az órákon feltűnő lenne, szünetekben eltűnik, suli után pedig nagy ívben elkerül.
a viselkedése is megváltozott. Ritkán látom csak mosolyogni, ami nagyon zavar. A kosármérkőzésekre sem jár le, akkor se ha Markék játszanak.
-Hé! Hello! Bocs a zavarásárt...
-Te vagy JR? - vág közbe a hörcsögre hasonlító srác. BamBam. Jackson egyik barátja, vele szokott szünetben lelépni többek között. Neki se ez az eredeti neve természetesen, de azt nem tudom kimondani, úgyhogy nekem is marad csak BamBam.
-Igen én vagyok. Meg tudod nekem mondani merre van Jackson?
-Nem. Azt mondta ne mondjam el neked. Meg amúgy sem akar veled beszélni, szóval nyugodtan békén hagyhatnád - teszi karba a kezét.
-Ez nem ilyen egyszerű! - kiáltok rá. - Muszáj beszélnem vele! Nem akarom elveszíteni!
Sosem gondoltam, hogy egy emberért fogok egyszer így küzdeni. Azért, hogy ne taszítson el magától.
-Ez esetben - ereszti le lassan a kezét - sajnálom haver. De tényleg nem akar veled beszélni. Szerinted miért kerül téged? Nem tud a szemedbe nézni.
Ő nem tud az én szemembe nézni? Hiszen én mondtam, hogy...na pont ez a baj. Nem mondtam semmit, csak álltam mint egy szobor, pedig annyi mindent akartam neki mondani egészen odáig. Pont, hogy nekem kéne elbújnom szégyenemben amiért így hagytam elmenni.
-Azért, köszönöm - nézek újra BamBamre, majd elsétálok.
Az első ötletem a kollégiumi szobám, elvégre most fent vannak Jaebumék. Ők talán jobb kedvre tudnának deríteni, de nem vagyok biztos benne, hogy erre van szükségem.
Végül második ötletem mellett döntök, és a pályára megyek. Nem a koleszosra, hanem oda ahova Jacksonnal mentünk három napja.
Egyedül akarok lenni.
A úton minden apró kavicsot arrább rúgok, nem az ő hibájuk egy az egész, mégis őket bántom érte. Nekik úgysem fáj. De nekem akárhányszor csak rágondolok, egyre jobban és jobban.
Vagy egy órába telik mire meglátom a pályát.....és Jacksont. A beton közepén ül a labdával az ölében, és a palánkot nézi. Önmagamra emlékeztet egy kicsit, főleg ha az arcát nem nézem. Nem azért mert annyira hasonlítunk, - természetesen nem külsőre - de az ő arcán sincs semmilyen érzelem, csak üres szemekkel bámul előre.
Olyan rossz így látni. Olyan szívesen csalnék újra mosolyt az arcára, olyan szívesen...olyan szívesen maradnék vele, hogy ne lássam többé ilyennek.
Hangtalanul megyek hozzá közeleb, és mögötte állok meg. Sosem voltam az ölelés híve, nem szeretem ha valaki csak úgy megölel, vagy nekem kéne valakit, most mégis leguggolok és hátulról átkarolom. Ijedten ugrik egyet, de nem fordul hátra.
-Kérlek...hallgass meg - suttogom, arcomat a nyakába temetve.