Jön a vihar. Már hallom ahogy a szél süvít az ablak előtt, látom a beborult eget, ahogy a felhők egyre csak gyülekeznek. A messzi távolban már a villámokat is látom. De nem rémít meg, nem bújok be a csigaházamba ahogy a többi ember menekülőre fogja mikor jön a vihar. Én ugyanúgy kint ülök a ház előtt, a teraszon, várom, hogy közelebb érjen a szürkeség. Hogy csodálhassam. Teljesen elmerülök a tájban, csak néha zökkent ki kutyám egy-egy morranása, amivel jelzi, ő már szívesebben lenne védettebb helyen. De mégis itt ül velem, kint, nem úgy mint te, aki már sosem fog velem itt ülni. Pedig régen együtt néztük, együtt vártuk a vihart. Mindenki furcsán nézet ránk, mikor a szakadó esőben kézen fogva rohantunk az utcákon, hogy aztán a kedvenc helyünkre érve csak ugráljunk az esőben, és élvezzük, amég az első dörrenés ránk nem ijeszt, s haza nem szaladunk. Egy ilyen alkalommal történt az első csókunk is. Én már mentem volna haza, de te még maradni akartál. Bátorságot gyűjtöttél, azt láttam, de nem tudtam mihez. Aztán megmutattad…
Az volt a kedvenc esős napom veled. Aztán egyre több és több kedvenc esős napom lett veled, de azt semmi nem múlhatta felül. Az volt az a nap, amit soha nem lehet elfelejteni.
És már esik is az eső, pont mint akkor mikor itt voltál velem. Még pont nem ázom el a fal mellett ülve, de azt se bánnám ha csurom vizes lennék. Nem számít.
Dörög és villámlik, de én még mindig kint ülök. Sötétség telepszik a környékre, szinte érzem még ahogy itt vagy velem, együtt nézzük a vihart, de most nem tudok a válladra dőlni és úgy gyönyörködni. Sosem gondoltam, hogy lesz idő mikor már nem leszel itt velem.
Azon az esős napon…még akkor megígértem, hogy nem hagylak el, és be is tartottam. Te azonban nem. Te elhagytál, ki tudja mért. Olyan rég volt, már egy hónapja, de mindig eszembe jutsz. Ez a viharok hibája. Ilyenkor van a legtöbb.
Lassan felkelek, magamhoz veszem a bögrémet is magam mellől. A vihar tombol, az eső zuhog, egyik villám a másik után csap le, de most nem akarom tovább nézni. Túl sok az emlék…el kell felejtselek. Megfordulok és belépek az ajtón, de még mielőtt az becsapódna egy utolsó pillantást vetek a kinti világra. És ott állsz. A kapumban, az esőben, a villámok közt ott állsz.
Sungyeol...
- Myungsoo! – kiáltod – Bocsáss meg nekem!
Már a nyelvem hegyén van, hogy nem lehet, túl késő, de nem megy. Csak kiszaladok hozzád az esőbe, hogy a nyakadba vessem magam.
- Ez az utolsó esélyed. De csak mert vihar van.