Szokás szerint az ablakomban ülök és a neten nézelődök. A várost már meguntam kémlelni.
 Nemrég költöztünk Tromsø-ba, Norvégiába. Furcsán nézhet ki egy ázsiai srác a sok norvég között, de nem tudok mit tenni. Apám olyan egy éve megismerkedett egy nővel, pontosabban az új főnökével. Mondanom sem kell, összejöttek, aztán össze is házasodtak. Astryd norvég, és vissza szeretett volna jönni a szülőföldjére, amibe apám némi unszolás és egyeztetés után bele is egyezett. Igaz, én nem akartam először annyira, de végül beleegyeztem, remélve, hogy nem fagyok majd meg. Szinte mióta idejöttünk ki se tettem a lábam a házból, főként, hogy az északi részre költöztünk ahol még hidegebb van mint úgy amúgy. Még Astryd is úgy oson el vásárolni, rettentő vastag kabátban, pedig azt mondta ő már hozzá van szokva ehhez, nem fázik annyira mint mi. Ezt erősen kétlem. Ja és a lényeg….sötét van. Mióta megérkeztünk. És nem is fog hamar kivilágosodni, mert még legalább másfél hónapig sötét lesz. Valójában nekem egészen tetszik a dolog, legalábbis az első pár napban tetszett. Most már kezd unalmas lenni. Persze van mikor világosabb van, de a nap nem igazán kel fel, és ez elég fura.
Szóval ültök az ablakomban és egy filmet próbálok letölteni, de a legutóbbi hóviharban – mert itt olyan is van – kicsit megrongálódott a város internet ellátása. Működik ugyan, bár elég gyatrán és ez rám igen nyomasztóan hat.
- Daewon! – kiált fel nekem apám. Valószínűleg elkészült a vacsora, így összeszedem magam és lemegyek. A szobám az emeleten van, ezért többnyire csak felkiabálnak nekem, nem jönnek fel. Az egész emelet az enyém, el nem tudom mondani milyen boldog voltam mikor ezt közölték velem mikor költöztünk.
- Itt vagyok – vágódok le a helyemre az asztalhoz vigyorogva. Bár a sötétség megvisel kicsit, a jókedvemet nem tudta elrontani.
- Jó látni, hogy mindig ilyen kis vigyori vagy – teszi le az asztal közepére az edényt Astryd. Igazából nagyon megkedveltem őt, mindig kedves és vidám.
- Legalább valamiben hasonlítok hozzád – nézek rá, és figyeltem ahogy szed nekünk.
A vacsora szokás szerint beszélgetéssel telt, nem nagyon volt nálunk olyan, hogy csendben ettünk volna.
- Daewon, ugye nem felejtetted el, hogy holnap megyünk Noss-hoz? Tudod a barátnőm akiről már meséltem. Szeretne megismerni titeket, bár már képet látott rólatok, szerintem természetes, hogy meg akar ismerni. Téged különösen imádnivalónak talált – kuncog fel Astryd. Igen, ezt már említette, a barátnője tetszését igencsak elnyertem, még ha csak képet is látott.
- Igen, mondtad. Kicsit félek Noss-tól. Nem is fogom érteni mit mond…
- Tud angolul. Az neked is jól megy nem? – néz fel a tányérból.
- De, igen.
- Jut eszembe, lesz társaságod ha megunnál minket. Tudod, van egy testvére akit örökbe fogadtak.  Egy hónapja jöttek haza a családjával, és egy ideig itt is terveznek maradni. Mindegy is, a lényeg, hogy van egy fia. Nagyjából annyi idős lehet mint te – gondolkodik el. – De majd úgyis kiderül – legyint és inkább apához fordul.
Kíváncsi vagyok a srácra. Az elmúlt pár napban…hétben, nem nagyon tudtam senkivel beszélni apámékon kívül, ami persze nem baj, mert jól kijövök velük, csak jó lenne már hülyülni valakivel. Hiányoznak a barátaim. Persze, beszélünk neten, de az nem ugyanaz.

               - Daewon! Gyere már, elkésünk! – kiált fel nekem apa. Már így is késésben vagyunk, de nekem még feltétlenül meg kell találnom a telefonom, amit reggel valahová elhajítottam. Fene se gondolta, hogy később nem fogom megtalálni.
               - Daewon, gyere már! – kiabál fel most már Astryd is.
               - Megyek! – kiáltok vissza, pont abban a pillanatban, mikor a mobilom felkapom az asztal alól. Leviharzok a lépcsőn, kis híja, hogy nem úgy gurulok le…gyorsan felkapom a kabátomat meg a sapimat és már kint is vagyok az ajtón. – Na mi van, nem jöttök? – fordulok vissza, a még mindig öltözködő szüleimhez vigyorogva.
Az út olyan tíz perc lehet kocsival, úgyhogy jelenleg húsz perces késésben vagyunk. Természetesen nem az én hibámból. Egy hasonló ház előtt parkol le apa, mint a mi házunk, talán csak annyiban különbözik, hogy más a színe és az emeleten nagyobb az erkély….amit kicsit irigylek is.
               - Astryd! – hallok meg egy éles sikoltást, amitől nem nagyon tudok tovább a házra figyelni, helyette az ajtóból szaladó alacsony nő vonja magára a figyelmem. Alacsonyabb mint Astryd, pedig ő se valami magas. A haja szinte már lángol, olyan vörös és hatalmas mosolya van. Ezt már a kocsi mellett állva is meg tudom állapítani. A többit amit beszélnek nem igazán értem, csak pár szót, amit pótanyám otthon is sokat használ, úgyhogy már megtanultam a jelentésüket. Annyit azért ki tudok venni a beszélgetésből, hogy nagyon örülnek egymásnak. Nem mintha ehhez kéne nyelvtudás, hogy észrevegyem.
               - Gyere Daewon, talán ha lenyugszanak észrevesznek minket is – int magához apám. – Remélem téged lát meg először Noss. Akkor tuti elfoglalja magát veled, én meg kimaradhatok ebből a nagy ölelkezésből.
               - Tudtam, hogy számíthatok rád – ejtek meg egy gúnyos mosolyt ránézve, de utána egyből vissza is fordulok a két nőszemély felé. A legrosszabbra számítok…
És a gyanúm kezd is beigazolódni, rögtön miután Noss elengedi Astrydot és felénk fordul. Szinte látom ahogy felcsillan a szeme mikor meglát, és már indul is felém.
               - Menekülj – súgja apu miközben eloldalaz mellőlem szépen csendben. Igazán nagylelkű, az ő ölelését is én fogom így kapni…
Noss nagy lendülettel csapódik nekem, alig tudom megtartani magunkat, de azért még pont sikerül. Nagyon nagy hévvel és nagyon gyorsan kezd nekem magyarázni, de persze egy szót se értek belőle, bár nem úgy tűnik mintha ez zavarná. De aztán a nagy ölelgetésem közben feleszmél, és most már angolul szól hozzám.
               - Jaj bocsánat, gondolom egy szót se értettél ebből. Sajnálom, elfelejtettem. De Astryd azt mondta tudsz angolul, szóval remélem megértjük majd egymást – mosolyog rám nagy lelkesedéssel, amit én nem tudok nem viszonozni. Nagyon aranyos nő, habár fura a kiejtése és angolul is gyorsan beszél, így nagyon kell figyelnem, hogy értsem.
               - Semmi gond, beszélek angolul, biztos meg fogjuk egymást érteni – fogom meg a kezét barátságosan, aminek újra nagyon megörül és megint csak az ölelésébe von. – Öhm… - próbálok újra megszólalni szorításában – nem mehetnénk be? Kezdek megfagyni idekint.
               - Persze, persze, gyertek csak. El is felejtettem, hogy ti talán nem bírjátok annyira – neveti el magát zavartan Noss, és végre elenged, hogy aztán beterelgethessen minket a házba. Nem hiszem el, hogy ő nem fázott… mindössze egy vastagabbnak tűnő  pulcsi, farmer és egy vékony otthoni papucsba szaladt ki hozzánk.
A ház nem csak kívülről hasonlít a miénkhez, belülről is majdnem ugyanolyan, persze csak az alaprajza, amúgy teljesen más a berendezés, a bútorok elrendezése, de mit is vártam. Nagyon kellemes, barátságos hely, már az első pillantásra megtetszik. Szívesen jönnék máskor is azt hiszem.
               - Gyertek, akasszátok fel ide a kabátotokat, aztán menjünk üljünk le a nappaliban, Noss készít nekünk forró csokit – taszigál minket beljebb Astryd. Látszik rajta, hogy nagyon otthon van ebben a házban, bár nem is csodálom, és is úgy jártam régebben haverom házába mintha hazamennék.
Engedelmesen vesszük le apával a kabátunkat és akasztjuk a megadott helyre, aztán egy-egy papucsot felhúzva csoszogunk pótanyám után. Igaz, már az előszobából láttam a nappalit, de közelebbről még jobban tetszik. Kinézem magamnak ez egyik nagy barna, kényelmesnek tűnő fotelt és a lábaimat felhúzva – a papucsot természetesen előtte lerúgva magamról – ülök bele. Pár másodperc múlva Noss is megjelenik egy nagy tálcával, amin pontosan öt nagy bögre forró csoki gőzölög. Nem igazán értem a helyzetet, mert akárhogy is számolom, nagyon négyen vagyunk. És azt se igazán tudom, hogy hogyan fogunk beszélgetni, mert igaz, Astryd és Noss egy nyelvet beszélnek, Noss tud velem beszélni angolul, de apa nem nagyon tud angolul, csak ami az alap élethez kell, és Noss se jeleskedik az angolban. Szóval itt ülünk négyen, három különböző nyelven beszélve, amiben nincs egy olyan se amit mindannyian értenénk. Meg is említem ezt apának, de csak nevet rajta, aztán mikor rájön, hogy igazam van, kicsit ő is aggódni kezd.
               - Ó amúgy Daewon – fordul felém Noss, hogy a kezembe nyomjon egy bögrét – itthon vannak most a testvéremék, mármint most nem, mert mint látod csak én vagyok. Vagyis nem teljesen. Szóval nekik van egy fiúk aki most nálam lakik egy ideig, ő is itt van valahol… azt mondta majd lejön bemutatkozni, szerintem meg fogjátok érteni egymást – kacsint rám, amit nem értek nagyon, de elhiszem. De csak mert Noss-t már most kezdem megkedvelni.

Legalább fél órát beszélgetünk, nagyjából sikerül is megértenünk egymást, pontosabban apával sikerül megértetni a dolgokat. Ha Noss Astryd-nak mond valami akkor ő fordít, ha nekem, akkor én. Kicsit fura, de megoldjuk, úgyhogy nem törődök különösebben a dologgal.
               - Heojun! – kiált fel egyszer csak Noss, amin eléggé meglepődök, tekintve, hogy ez…koreai név… Vagy csak én vagyok tudatlan és itt is létezik ilyen név. De ahogy megfordulok megbizonyosodok róla, hogy nem tévedtem. Egy magas, nagyjából velem egykorú, koreai srác áll előttem. Pontosabban mögöttem. Annyira meglepődök, hogy köszönni is elfelejtek, de ahogy nézem nem veszi rossznéven, talán fel sem tűnt neki. Köszön apáméknak, aztán felkapja az utolsó bögrét, ami a tálcán maradt és leül velem szembe a másik nagy, kényelmes fotelba. Én csak tátott szájjal bámulok rá, és már épp azon vagyok, hogy becsukom a szám, mert hát azért mégsem kéne nagyon égetnem magam azzal, hogy így megbámulom, de ő pont ezt a pillanatot választja, hogy rám kacsintson, amitől ismét leesik az állam. Mért csinálta? Nem mintha olyan nagy dolog lenne, de én például nem szoktam minden jöttment srácra kacsintgatni. Nem mintha én az lennék csak…mindegy.
               - Nyugodtan felmehettek ám, nem kell itt ücsörögnötök. Biztos jól ellesztek ti – mosolyog rám Noss, mikor már úgy tíz perce szemezünk Heojunnal. A srác csak rám vigyorog, aztán mond valamit Astrydnak, majd jelentőségteljesen rám néz, mintha csak azt mondaná „Gyere már! Vagy itt akarsz ülni velük ahelyett, hogy velem jönnél?” Kicsit fura, de csak leteszem az üres bögrémet, megköszönöm, és Heojun után megyek fel a lépcsőn.
A szobájában nincs olyan világos mint a ház többi részén, több kicsi lámpa világít, ami nagyon hangulatossá teszi az amúgy világoszöld szobát. Talán ezt én is bevezetem majd az én szobámba…nem szeretem a nagylámpát égetni.
               - Leülhetsz ha kinézelődted magad – szólal meg mögülem, legnagyobb meglepetésemre az anyanyelvemen. Mert ugye az egy dolog, hogy hogy néz ki, de az meg egy másik, hogy mégis csak itt él, itt a hidegben.
               - Persze – motyogom, ahogy körülnézek valami ülőalkalmatosságot keresve, de csak az ágyát látom meg egy forgós széket az asztala előtt. Általában nem zavartatom magam, csak levetem magam a legkényelmesebbnek ítélt helyre, de most valahogy mégis gondban vagyok ezzel. A székbe üljek, ami elég kényelmesnek tűnik, vagy az ágyra, Heojun mellé? Inkább a széket választom, de itt is egyik lábamat magam mellé húzom és a térdemre támasztom az állam, úgy nézek a srácra.
               - Szóval, hogy is kerülsz ide… Hogy is hívnak? – Még mindig egy nagy vigyorral méreget, ami kicsit zavaró, de azért válaszolok neki.
               - Daewon vagyok. És úgy kerülök ide, hogy Noss meghívott minket. Amúgy pedig Astryd miatt költöztünk ide. De most én jövök. Te, hogy kerülsz ide? Nem éppen vagy…hogy is mondjam…norvég – mérem most végig én.
               - Szép név – hümmög. – Én Astryd tesójának vagyok a fia. Vagyis a mostohafia…vagy nem is tudom hogy kéne ezt megfogalmaznom. Szóval ő elment külföldre dolgozni, pont mint Astryd, aztán mivel nem lehet gyereke, örökbefogadott engem mikor négy éves voltam. Olyan öt-hat éve jöttünk ide, de már kicsi koromban megtanította a nyelvet, szóval nekem ezzel nem volt gondom.
               - Jó neked. Én sose fogom megtanulni… - kezdek duzzogni. Ezen már azóta fenn vagyok akadva, mióta Astryd és apa összeházasodtak. Na meg mikor kiderült, hogy költözünk.
               - Pedig nem olyan nehéz. Talán…ha szeretnéd…. – gyanúsan elhallgat és úgy fest nem fogja folytatni, így kénytelen vagyok rákérdezni.
               - Mit szeretnék?
               - Esetleg segíthetnék neked megtanulni. – Olyan ijedt fejjel néz rám, mintha legalább a kezemet akarná megkérni. Gyorsan elvetem a gondolatot, mielőtt belepirulnék már magába abba, hogy egyáltalán ilyen eszembe jutott és inkább a válaszra koncentrálok.
               - Hát, ha komolyan gondolod…akkor elfogadom. Köszi – bólintok egyet csak úgy megerősítésképp, és elvigyorodok. Már az boldoggá tesz, hogy találtam – ez nem pontosan így van de mindegy – egy velem egy nyelvet beszélő srácot, ráadásul egykorúak is lehetünk. És még jó fej is, meg még a nyelvet is segít megtanulni. Azt hiszem nagyon mázlista vagyok.
A következő két-három órát elméletileg nyelvtanulással töltjük, gyakorlatilag a kiejtésemen röhög. Általában fejbe vágom érte, legalábbis ha nem dől el az ágyán is a nagy nevetésben.
               - Amúgy hány éves is vagy? – kérdezek rá egy újabb nyakleves után.
               - Húsz – ül fel kicsit, miközben a szemeit törölgeti. Értem én, hogy nem azt mondtam amit kellett volna, és amit én mondtam az faszt jelent nem azt amit eredetileg akartam…de azért ennyire nem volt vicces…
               - Akkor szólíthatsz hyung-nak – vigyorgok rá, és most rajtam a sor, hogy kiröhögjem.
               - Mi? – kel fel egyből. – Te idősebb vagy nálam? Mennyivel? Azt hittem fiatalabb vagy. – Látszik rajta, hogy teljesen le van döbbenve, de nem is csodálom. Én is azt hittem, hogy idősebb nálam.
               - Csak két évvel….öcsi – nyújtom ki rá a nyelvem, ami nem épp azt bizonyítja, hogy én vagyok az idősebb, de jelenleg nem nagyon érdekel. Viszont az meglep, hogy Heojun elkapja a karom és kiránt a székből. Szinte rá esek, mivelhogy majdnem előtte ültem, de végül nagyrészt az ágyon terülök el hason fekve, amit ő egyből kihasznál és csikizni kezd. Nem tudom miből gondolta, hogy csikis vagyok, de nagyon eltalálta. Hangos nevetésben török ki, néhol tarkítva ezt egy nyikkanással és némi káromkodással.
               - Szállj már le rólam baszod! Nehéz vagy – próbálom letolni magamról, még mindig nevetve, de nem olyan egyszerű. Ha nem is sokkal, de mégiscsak kisebb vagyok nála. Ezt a pillanatot választja Noss, hogy bejöjjön.
               - Látom összebarátkoztatok fiúk – mosolyodik el az ajtóban állva, bár ezt inkább hallom mint látom. – Daewon, Astryd lassan indulna, pedig én mondtam neki, hogy nyugodtan maradhattok, elfértek. De nem akar zavarni minket - sóhajt lemondón. – Mindig ilyen volt, túl figyelmes. Néha igazán lehetne kicsit tolakodóbb. Na mindegy, majd gyere. – Azzal ki is megy, maga után behúzva az ajtót.
               - Hallottad. Mennem kell, úgyhogy engedj – fordítom hátra a fejem, de szinte egyből meg is ugrok. Nem számítottam rá, hogy Heojun arcár három centiről csodálhatom majd meg.
               - Kár. Akkor majd legközelebb folytatjuk a nyelvleckét. – Egy féloldalas mosoly kúszik az arcára és egy centivel közelebb jön, de csak pár pillanatig marad így, utána elenged és felkel az ágyról. Én pedig csak annyit tudok csinálni, hogy a hátamra fordulok és úgy próbálom összeszedni magam. Ezt most csak én értettem félre, vagy tényleg ilyen kétértelmű volt amit mondott…. és csinált. Gyorsan felpattanok az ágyáról és egy „Akkor majd legközelebb” kíséretében kirohanok az ajtón. Igazából nem értem én sem, hogy mi bajom, mitől jöttem zavarba. Pedig otthon is volt, hogy haverokkal ilyenekkel szívattuk egymást. Ráadásul egyik haverom meleg. Még attól se jöttem zavarba ha ő tett ilyen utalásokat. Aztán lehet, hogy Heojun csak viccelt. Sőt….biztosan.
               - Itt vagyok – lépek apám mellé, aki már a cipőjét próbálja felhúzni a nagyon vastag zoknijára. Astryd és Noss még búcsúzkodnak, mi addig öltözünk. Mire sikerül minden kabátot és egyebet magunkra aggatni, addigra a lányok is elbúcsúznak, aztán amég Astryd öltözik, addig mi is elbúcsúzunk Noss-tól.
               - Gyere nyugodtan bármikor, szívesen látlak – csipkedi meg az arcom, amit most tőle kivételesen nem veszek rossznéven, pedig amúgy utálom ha valaki ezt csinálja. – Mintha csak a második otthonod lenne, nyugodtan tekinthetsz rá úgy is. Astryd-nak  is mindig mondtam, de ő túl udvarias hozzá, hogy idetolakodjon. Vagy valami ilyesmit magyarázott még régen – neveti el magát.
               - Köszi, észben tartom. Én vagyok olyan pofátlan, hogy idetolakodjak – nevetem el magam én is. Igaz, nem sokat beszéltem vele amég lent voltam a nappaliban, de azalatt sikerült nagyon megkedvelnem. Nagy nehezen elenged és a kapuhoz kísér minket. Még egy rövid utolsó búcsúzkodás, aztán utunkra ereszt minket, de mikor visszanézek, meglátom Heojun-t a nyitott ajtóban ahogy engem figyel és mikor ránézek, rám kacsint. Zavartan fordulok el és inkább beszállok a kocsiba, de ott is érzem magamon a pillantását és egyre inkább az utolsó mondata jár a fejemben.
„Akkor majd legközelebb folytatjuk a nyelvleckét”