Egy utolsó lépést teszek, majd a kéménybe megkapaszkodva, leülök a szokásos helyemre a tetőn. Éjjel van, sötét, így senki sem láthatott meg. Kaptam is volna apámtól ha észrevett volna! Egyszer megtudta, hogy fent üldögélek éjjelente a háztetőn, és nem éppen dicséretet kaptam érte, mégis felmásztam újra és újra. A szobám az emeleten van, az ablakom pedig a tetőcserepek között, így egyszerű felmásznom. Szeretem nézni éjszaka az eget, megnyugtat. Mindig is csodálatosnak tartottam, hiszen éjszaka láthattam a csillagokat, amiket napközben nem csodálhattam meg, láttam a holdat, ami nappal elhalványult a nap fénye mellet, és a tejutat, ami ketté szelte az eget. Mondanám, hogy bár kívülről keménynek tűnök, lágy szívem van, de kívülről sem tűnök keménynek, szóval mindegy is.
Egy hét. Ennyi időm van a Próbáig. A Próba, amitől mélyen, belül, minden fiatal srác retteg, a Próba, amit az idősebbek izgatottan várnak, a Próba, amin a lányok szurkolhatnak szerelmüknek, és végül, a Próba, amit a sárkányok a legkevésbé sem várnak.
Igen. Sárkányok.
               Egy kis faluban élek, Seongsanban. Az a bizonyos Próba, minden fiatal férfi életében eljön, nem máskor, mint a tizennyolcadik születésnapjukon. Vagyis nekem egy hét múlva. Ezen a napon, egy sárkánnyal kell megküzdenünk, amit teljesen véletlenszerűen választunk ki. Igaz, előtte csak messziről csodálhatjuk őket, nem mehetünk még a közelükbe se, de kiképzést azt természetesen kapunk. Nyolc éves korunkig megtanítanak az alapvető dolgokra, mint írás, olvasás, számolás, a népünk története, és az úgynevezett „Sárkányismeret”. Ez az egyik tantárgyunk. Igazából csak ennek jegyeztem meg a hivatalos nevét, mert egyedül ez érdekelt. Itt tanítottak meg az olyan fontos dolgokat, mint hogy a sárkányok tudnak repülni. Na jó, voltak valóban fontos és érdekes dogok, de az elején nagyrészt ilyen és hasonló hasznos információkat osztottak meg velünk.
Aztán mikor betöltjük a tízet, szüleink választanak mellénk egy mestert, aki foglalkozik velünk, és tanít, amíg el nem jön a Próba napja. Ezután leszünk teljes jogú lakosai a falunak. Legalábbis a férfiak. A lányoknak persze semmit sem kell tenni, csak szépnek lenni, hogy a legjobb, legnemesebb, legerősebb férfiak őket válasszák majd párjukul, hiszen ez nagyon nagy megtiszteltetés. A Próbán az számít győzelemnek, ha a résztvevő megöli az állatot, vagy elmenekül. Mármint a sárkány, nem a harcos. Az utóbbi nem akkora dicsőség, mint ha megölné az illető, de azért ez is jelentős dolog, hiszen akkor az állat megijedt a támadójától. Legalábbis így gondolják. Szerintem csak több esze van és élni akar, persze ez csak az én véleményem, amit nem sokan osztanak.
Igazából semmi kedvem ehhez az egészhez, eddig nem öltem sárkányt, és szeretném, ha ez így is maradna. Nagyon remélem, hogy az általam választott szerencsétlen állat elmenekül majd. Már azóta szeretnék elbújni ezelől a nap elől, amióta megtudtam, hogy létezik ilyen, és ez, ahogy közeledik a születésnapom, egyre csak fokozódik.
               Lassan ideje lenne visszamásznom szobámba, talán már éjfél is elmúlt, holnap pedig korán kell kelnem. Nyolcra ott kéne lennem Yifannál. Ő a mesterem. Igazából nem olyan sokkal idősebb nálam – legalábbis a viselkedésén nem látszik – nagyjából tíz éve csinálta meg a Próbát, és az ő sárkánya elmenekült. Ő az egyetlen aki megért, akivel önmagam lehetek és nem kell azt az álcát mutatnom felé amit mindenki más felé. Előtte nem kell, hogy én legyek a Nagy Byun fia, aki két sárkányt is megölt.
Mikor apám Próbája volt, akkor kiszabadult egy másik sárkány is a ketrecéből, mikor ő küzdött. Miután legyőzte azt amelyiket választotta, megölte a másik, elszabadult állatot is. Ő az egyetlen a faluban aki két sárkányt győzött le, ennek ellenére nem ő a főnök, viszont elég nagy tekintélynek örvend, ezért is nem viselkedhetek úgy ahogy szeretnék. Ezért kell nekem is a legjobbnak lennem majd, elvégre nem hozhatok rá szégyent.
Lassanként lemászok a tetőről, és visszalopakodok a szobámba. Az ablakot nyitva hagyom, hiszen nem félek, hogy bármi is bejön a friss levegőn kívül. Az utolsó gondolatom mielőtt elaludnék, hogy nagyon fáradt leszek holnap.

               - Jó reggelt Apám – ülök le az egyik székre a konyhában, egy bögre kávét kortyolgatva. Igaz, csak tejeskávé, nem olyan erős mit amit apám iszik minden reggel, de én nem is ébredés szempontjából iszom, nekem ez a reggelim. Enni mindig Yifannál szoktam, valamikor tíz körül, miután elvégeztem a reggeli teendőimet az udvarban, mert hogy ez is a tanítványok feladata. Lecsutakoljuk és megetetjük a lovakat, esetleg az istállót is kitakarítjuk, ez amolyan tisztelet kimutatás a Mestereink felé, és köszönet, amiért foglalkoznak velünk. Annak ellenére, hogy Yifant a barátomnak tekintem, és ő is engem – ezt ő maga mondta – rendesen megdolgoztat, hiszen akár akarom, akár nem, muszáj felkészülnöm a Próbára. Ha nem tenném, könnyedén megölne a sárkány, és ez nem csak azért lenne rossz, mert apámnak szégyent hoznék a fejére, hanem mert – értelem szerűen – meghalnék. És ki akar meghalni tizennyolc évesen, az egész faluja szemeláttára? Így van. Senki.
               - Nem kéne már elindulnod Yifanhoz? – néz fel a kávéjából apám. Sosem volt az a kedves, figyelmes ember, aki megkérdezi reggel, hogy aludtam. És ez csak rosszabb lett azóta mióta anya itt hagyott minket. Nem halt meg, inkább úgy mondanám, eltűnt. Persze apám váltig állítja, hogy meghalt, és lehet igaza is van, mindenesetre csak annyi biztos, hogy mikor kicsi voltam, egy éjszaka eltűnt és azóta senki sem látta. Én mindig azt mondom, nem bírta elviselni apámat.
               - Már indulok is – teszem le az üres bögrét. – Szép napot – intek, és már kint is vagyok az ajtón. Nem akarok megint vitát ilyen apróságokból, mint hogy három percel később indulok mint szoktam, így is odaérek fél nyolcra. Vagyis csak érnék, de mindig bele kell számolnom legjobb barátomat, mert mindig el akar rángatni valamerre. Neki csak kilencre kell menni a mesteréhez, de mindig is korán kelő típus volt.
Na jó, lehet nem mondtam igazat azzal kapcsolatban, hogy csak Yifan ért meg engem. A legjobb barátom Jongdae, ugyanazt vallja mint én, és ő sem szeretne sárkányt ölni. Bár neki egy hangyányit több ideje van még a saját Próbájáig. Még négy hónap amit végigizgulhat.
               - Baekhyun! – ugrik rám, nevemet a fülembe ordibálva, mire én a hirtelen jött súlytól, elterülök a poros úton. Megszokhattam volna már.
               - Jongdae! – dobom le magamról nevetve, miközben felállok, majd őt is felsegítem. – Örülnék ha ezentúl nem ugrálnál rám. Tudod, hogy nem bírlak el.
               - Ha engem nem bírsz el, akkor a kardodat hogyan? Ugyan már Baek, elbírsz te engem, csak teszed az ártatlan, gyenge kis báránykát, hogy megkönyörüljek rajtad. Pedig nem fogok ám! És tudod – közelebb hajol, hogy a fülembe suttoghasson – a báránykákat megeszik a sárkányok.
               - Te! – lendítem felé a kezem, hogy jól nyakon vágjam, de túl gyors. Egy szempillantás alatt kikerül, és arrább ugrik. Ha nem ebben a pillanatban ébredtem volna, simán nyakon vágom, de így ébredés után nem sokkal, még nem vagyok olyan gyors, mint amúgy. – Attól még, hogy te ilyen… ilyen… - mutogatok rá, de hirtelen semmi nem jut az eszembe, mit mondhatnék rá olyat, amivel nem növelem az egóját.
               - Ilyen gyors, ügyes, erős, elbűvölő, helyes? Tudom Baekhyun, nem kell mondanod – vigyorog rám, aztán elindul Yifan háza felé. Csak lemondóan sóhajtok, és utána sietek. Igazából nem ilyen nagyképű, de szereti megjátszani, hogy úgy tűnjön, végtelen az önbizalma.
Már elég jól ismeri ő is Yifant, annak ellenére, hogy neki nem ő a mestere. Majdnem minden reggel eljön velem, és ott reggelizik a Mesteremnél. Nem mintha ő ezt bánná, inkább örül neki, hiszen egyedül él, és engem is mindig nagy örömmel fogad. Na meg Jongdaet ki nem szereti?
               - Megjöttünk! – kiáltja el magát Jongdae már az ajtóban, és már fut is be a konyhába, mert legtöbbször ott találjuk reggelente Yifant. Bármilyen meglepő is ez…
               - Azt hallom – mosolyog ránk a szőke, miközben a reggeli teáját kortyolgatja. Sose értettem honnan jött neki az ötlet, hogy szőkére fesse a haját, de már megszoktam. Ez is egy olyan dolog, ami hozzá tartozik és fura lenne nélküle.
               - Hello Mester – lépek én is hozzá, és leülök a mellette lévő székre.
               - Ne Mesterezz már itt nekem! Nézz rám! Ősz vagyok, térdig élő szakállam van, ráncaim, és kampósbotom? Könyörgöm, Baekhyun, még csak huszonnyolc vagyok!
               - Tudom, tudom – intem le. Midig felháborodik ha mesternek hívom, de úgy szeretem vele idegesíteni. Az egyetlen alakalom mikor elviseli, ha valaki más is hallja Jongdaen kívül, ugyanis elvileg Mesternek kéne szólítani a Mesterünket. Bár ezt nekem Yifan már első nap megtiltotta. Talán ezért kezdtem megkedvelni. – Na és mit csinálunk ma?
               - Csak te Baek. Ma elmehetnénk az erdőbe gyakorolni. Még kint vannak a céltáblák amiket a múltkor feltettem, úgyhogy gyakorolhatod a lövést. Lóról. Csak, hogy ne legyen olyan unalmas – mosolyog rám.
Tudja, hogy utálok lóról lőni. Sose ment az nekem. Külön-külön mind a kettő tökéletesen megy, de együtt… na az katasztrófa. Nem tudok mind a kettőre teljesen odafigyelni, amiből az következik, hogy vagy a lóra koncentrálok és nem bírom rendesen megfogni az íjat, vagy a fegyverre koncentrálok és a sarkaimra nem, az egyikkel jobban megszorítom a lovam oldalát, aki persze ért a szóból, és megindul abba az irányba, amit szerinte én jeleztem neki. Mondjuk ez kívülről nézve elég vicces lehet.
De nem tehetek semmit, a Mester szólott, tehát az lesz amit mond. Alig várom…

               Legalább egy óra mire kitakarítom az istállót. Utálom ezt csinálni – ki nem – de sajnos muszáj. A legrosszabb, hogy mindig ilyenkor találnak meg az olyan személyek is, akiket a legnagyobb ívben kerülnék ha lehetne.
               - Csak nem? – hallok meg egy gúnyos kacajt a hátam mögül. – A Nagy Byun fia istállót takarít? Így készülsz a próbára, vagy beálltál istállófiúnak? – röhög fel újra, de most már egy másik hang is csatlakozik hozzá. – Ne aggódj, biztos lenyűgözi majd a sárkányt, hogy milyen gyorsan tisztává varázsolsz egy istállót. Talán még szobalánynak is felvesz ahelyett, hogy megölne.
A hangja sérti a fülemet, legszívesebben odaugranék, és behúznék neki egyet, de nem tehetem. Nem tehetem, mert ő is ugyanannyira megbecsült tagja a falunak, mint én.
               - Törődj a magad dolgával Chanyeol.
Visszafogom magam, nem akarom, hogy lássa, mennyire fel tud idegesíteni akár egyetlen szavával. Ráadásul ott van vele Junmyun, aki amúgy egész normális srác, ha nincs Chanyeollal. Nem is értem miért nem neveli meg azt a hülyét, hiszen idősebb nála.
               - Ugyan már. Had élvezzem ki ezt a pár napot még, utána már úgysem lesz kivel szórakoznom – néz rám szomorúan – hiszen már csak pár napig leszel itt velünk. Milyen kár – sóhajt lemondón. Mintha tényleg sajnálna. – Unalmas lesz nélküled. Viszont sajnos most mennem kell. Viszlát Baekhyun – integet, aztán hátat fordít, és eltűnik arra, amerről jött.
Meg tudnám fojtani! Esküszöm képes lennék rá, pedig nem vagyok egy erőszakos ember.
               - Nyugi Baekhyun – jelenik meg mellettem Yifan, és az egyik kezét a vállamra teszi nyugtatásképp. – Tudod, hogy csak idegesíteni akar, nem szabad rá odafigyelned. Nagyra van magával, mert tavaly megölte a sárkányát, ráadásul majdnem övé a legrövidebb idő.
Nem mondtam még? Ez az egész időre megy. De az már csak a versengés része. Minél rövidebb idő alatt győzi le valaki a sárkányát, annál nagyobb a dicsőség.
               - De néha – enged el Yifan, miközben hátrál egy lépést – esküszöm úgy néztek ki mint egy öreg házaspár – elneveti a mondat végét, és már el is siet vissza a ház felé, nehogy megüssem. Lehet, hogy kisebb vagyok nála, de attól még erős és gyors, ezt ő is elismeri, főleg mert tapasztalta már. Nem most először adta elő ezt az „öreg házaspár” szöveget. És az a baj, hogy nem is ő az egyetlen aki mondogatni szokta. Mióta Jongdae egyszer meghallotta tőle, azóta tőle is minden áldott nap megkapom.
Nem is értem, hogy tudom őket elviselni.

Délben megebédeltünk – mindig Yifannál ebédelek – és miután felnyergeltük a lovakat, kijöttünk az erdőbe, a céltáblákhoz. Már legalább egy órája itt vagyunk, de jó ha eddig öt táblát eltaláltam. Mármint nem a közepén, hanem úgy amúgy.
               - Tudod Baekhyun, kicsit féltelek. Igaz, nem lesz lovad a Próbán, nem azért, csak mégis. Bármi másban nagyon jó vagy, de ez az egy dolog, hogy is mondjam – gondolkozik el, miközben engem figyel – siralmas.
               - Kösz Yifan. Ezzel most megnyugtattál. Már nem is tartok annyira a Próbától – fordulok felé, a lehető leggúnyosabb hangszínemet elővéve. De komolyan. Magamtól is tudom, hogy ez nem megy, de ha már a mesterem szerint is siralmas akkor…
Nem válaszol, így visszafordítom a lovam, és nekiállok újra a gyakorlásnak. Ezúttal kicsit jobban sikerül, de még így is borzalmas. Nem tudom miért, de ha ideges vagyok, mindig jobban sikerülnek a dolgok, pedig olyankor úgy állok hozzá, hogy nem érdekel mi lesz, csak legyek túl rajta. Talán pont ezért. Lehet a Próba napján fel kéne keresnem Chanyeolt?

               Az egész délutánt az erdőben töltjük, csak akkor indulunk, vissza mikor már sötétedik. Mire a házhoz érünk már bőven sötét van, ha az utak nem lennének kivilágítva, talán még az orrunkig se látnánk. Már messziről látom, hogy a kapunál egy alak támaszkodik, és csak remélni tudom, hogy nem az a minden lében kanál, szívtelen, undok – és most nem sorolom fel az összes rossz tulajdonságot – langaléta manó az. Tudom, a langaléta meg a manó nem éppen illik össze, de tudok rá élő példát. Park Chanyeol a tökéletes példa példány erre a… lényre.
               - Jongdae! – kiáltja el magát Yifan ahogy közelebb érünk. – Mi a fenét keresel te itt ilyenkor? Már otthon kéne lenned. Nem fognak otthon megszólni, hogy lemaradsz a családi vacsoráról?
Basszus! Nem ismertem fel Jongdaet! De hülye vagyok, mit keresne itt egyáltalán Chanyeol? Na mindegy. De valóban, Jongdae le lesz otthon szidva. Náluk nagy hagyománya van a családi vacsorának, vagy hogy is mondjam, és nem szabad elkésni róla, vagy hiányozni, persze ez alól felmentést kaphat az illető, ha eltört a lába és nem tud lemenni az emeletről, ha negyven fokos lázzal fekszik, vagy ha meghalt. Ráadásul ha valaki nem jelenik meg, és az előbb említett dolgok közül egyik sem igaz rá, akkor bizony büntetést kap, amit Jongdae nagyon is jól tud, hiszen gyakran késik otthonról esténként. Többnyire miattam, de ezt a szülei – pontosabban az Édesanyja – nem tudja szerencsére, úgyhogy bármikor szívesen látnak engem.
               - Nem, ma kivételesen nem. Úgy volt, hogy sokáig kell a Mesternél maradni ma, de elengedett minket mert sürgős dolga akadt a… khm… szomszédasszonynál. Szóval otthon ma úgy tudják nem érek haza időben, sőt, van még egy órám. Szóval Baek, végeztél? – néz rám. Tipikus. Megint kitalált valamit.
               - Yifan? – nézek kérdőn a mellettem lovagló szőke felé. Ő csak bólint, hogy végeztem mára, és hozzá teszi, hogy menjek csak, ő elintézi a lovakat. – Köszönöm – ugrok le a nyeregből amint az istállóhoz érünk. Még intünk Yifannak, aztán elindulunk barátommal az egyik kisebb utca felé.
Beszélgetve, hülyéskedve vonulunk végig a szűk úton, elmeséltem neki a mai napomat, hogy mennyit bénáztam az erdőben, hogy meglátogatott Chanyeol, hogy még Yifan is félt kicsit a Próbától engem, habár nincs olyan része ahol lóra kéne ülnöm. Türelmesen hallgat végig, majd mikor kipanaszkodtam magam teljesen, vállon vereget, és közli, hogy bízik bennem.
               - Igazán kösz Jongdae, ettől most sokkal jobban érzem magam – grimaszolok, de valójában tényleg jobban érzem magam egy kicsit. De ezt neki nem kell tudni. Aztán ő is belekezd, elmeséli milyen profi volt ma az edzésén, mennyire lealázta a többieket.
Na igen, az ő családja nem olyan ismert – bár itt mindenki ismer mindenkit - a faluban, vagyis, nem tudom hogyan kéne ezt jól megfogalmazni, hiszen nálunk nincsenek rangok, kivéve a vezetőt, mégis vannak olyan családok akikre jobban felnéz a többi. Mint mi, apám miatt. Jongdae családja viszont egy teljesen normális, és mint egy normális család fiának, neki is olyan mestere van, akinek több a tanítványa. Normális esetben, egy mesternek olyan négy-öt tanítványa van egyszerre, olyanok, akik egy évben születtek, hogy ne legyen nagy az eltérés. Mindenki ugyanazt tanulja, aztán van akinek többet kell gyakorolni, van akinek meg… még többet. Az én esetem a ritkábbak közé tartozik, nekem – és még pár srácnak, köztük Chanyeolnak is – saját mesterünk van. Ő csak minket tanít, ránk figyel. Szerintem ez nem sportszerű, na meg egy kicsit nagyképűségnek is tartom, de ennek ellenére valahol örülök neki. Hiszen így egy jó barátra találtam, Yifan képében.
               - Nocsak, a párocska esti sétára indul? – szólal meg egy gúnyos, mély hang mögöttünk. Megállunk, de nem fordulunk a colos felé, csak hallgatjuk a halk, puha puffanásokat, amit a poros út elnyel. – Igazán romantikus, csak nehogy apád megtudja Byun. – Lassan elénk ér, és úgy néz le ránk sötét szemeivel. Sosem tudtam mi baja van velem Chanyeolnak, csak azt, hogy mióta ismerem, utál engem. Az elején azt hittem tettem ellene valamit, ártottam neki, de lassan rá kellett jönnöm, hogy valószínűleg azért utál, mert miért is ne. Kellett neki valaki, akit leszólhat, piszkálhat, felidegesíthet, amikor csak kedve tartja, és ez a személy én lettem.
Érzem ahogy Jongdae elkapja az ingem ujját, és kicsit megrántja, ezzel némán üzenve nekem, hogy menjünk innen, de elsőre ezt nem fogom fel. Csak állok a kihalt kis utca közepén, és azon gondolkozok, most törjem el az orrát, vagy ráér később is?
               - Nem velem kéne szemezned Baekhyun – töri meg a beálló csendet a colos – a végén még megsértődik szegény Jongdae – húzza gonosz vigyorra ajkait, amitől engem ismét elönt a düh, és kis híja, hogy be nem húzok neki egyet. Csak Jongdaenek köszönheti, hogy most nem vérzik az orra, aki az utolsó pillanatban hátra rántott, így a colos arca előtt suhant csak el az öklöm.
               - Ezt még egyszer megbánod Baekhyun – mászik az arcomba, amitől rám tör a kísértés, hogy újra megpróbáljam eltörni az orrát, azonban elvonja a figyelmem az aprócska ezüstlánc, mely az ingje alól bukkan elő. Medálként egy apró faragott fog van rajta, amiről mindig eszembe jut, milyen egy undorító személy Park Chanyeol. Az a fog, amit ő oly büszkén hord a nyakában, attól a sárkánytól a származik, amit megölt egy éve.
               - Baekhyun! Menjünk! – rángat meg Jongdae, de most már engedelmeskedek neki, és egy fintor kíséretében hátat fordítok Chanyeolnak. Szinte érzem a tekintetét a hátamban, ahogy Jongdaevel elsétálunk, egész addig, amíg a sarkon be nem fordulunk.
               - Legközelebb legyél már kicsit eszednél Baek! – suttogja barátom, de hallom a hangján mennyire feszült. – Tudod, hogy ha apád megtudja, hogy beverted valaki képét, akkor annak nem lesz jó vége. Főleg ha Chanyeol az a valaki.
               - Pedig akkor végre lehetne valaki. De el se tudod képzelni milyen nehéz megállni, hogy ne húzzak be neki egyet, amikor csak meglátom.
               - Hogy ne tudnám elképzelni? Tudod, hogy én se bírom. Hidd el, én is szívesen megnézném mennyi önbizalma van miután kapott párat, de nem lehet.
               - Sajnos. Na jó, most már irány haza. Elég volt a mai estéből. Holnap találkozunk – intek neki, és elindulok hazafelé.

               - Yifannál – kiált még utánam, amin csak mosolyogni tudok. Sose hagyná ki, hogy már kora reggel szegény Yifant fárassza. Na meg hogy kifoszthassa a hűtőjét. Gyorsan hazaérek, és amilyen gyorsan csak tudok, lefekszek. Az elalvással sose volt problémám, még a párnához se ér a fejem, mér alszok is.