Korábban ébredtem mint szoktam, ami meglepő, mert ha van rá lehetőségem, ki se lehet rángatni az ágyból, ráadásul este is későn aludtam el. Reméltem, hogy Chanyeol mentes álmom lesz, de ez nem sikerült. Álmomban újra lejátszódott a jelent, ami a szűk kis utcában, azonban most nem próbáltam meg megütni azt a barmot. Csak álltam, hallgattam a sértéseit, amiket a fejemhez vágott és nem tehettem ellene semmit, nem tudtam megmozdulni, visszaszólni, és még Jongdae is eltűnt mellőlem. Sosem éreztem magam még ennyire megalázva. És az egészből az lett, hogy hajnalban a padlón ébredtem. Szóval nem ez volt életem legjobb éjszakája, de még mindig elviselhető. Általában a Próbáról álmodok, ahol a sárkány amit kiválasztok, legalább hatszor nagyobb a többinél és mikor elé kerülök, egy egyszerű, ám kecses mozdulattal bekap. Hallom a csontjaim ropogását, ahogy mindenki sikítozik, valaki a nevemet kiáltja, aztán minden elsötétül, én pedig felébredek. Erről senki sem tud Jongdaen és Yifanon kívül és remélem ez így is marad. Nem tudom mit mondanék apámnak, ha egyszer megtudná.
Most már azért ideje lenne felkelnem, ha nem akarok kora reggel veszekedni. Morcosan bújok ki a takaróm alól, hogy aztán megfordulva egyből be is ágyazzak – mert én ilyen jó gyerek vagyok – majd a szekrényből találomra kiválasztott ruháimat felkapom, és már szaladok is le a konyhába, ahol apámat találom, szokásos reggeli kávéjával a kezében. Mikor észrevesz, csak összehúzza a szemöldökét, és alaposan végigmér. Már várom, hogy megszólaljon, hiszen csak akkor szokott ilyet csinálni, ha mondani akar valamit.
               - Már nincs sok idő a Próbáig. Remélem rendesen felkészültél, nem akarok szégyenben maradni miattad, bár Yifan azt mondta nem lesz gond, azért kicsit aggódok. Bárhogy is nézlek fiam, nem vagy egy erős, férfias alkat. Anyádra ütöttél.
               - Tényleg ezt mondta Yi….a Mester? – javítom ki magam gyorsan, mielőtt még észrevenné a nyelvbotlásom. Nem akarom tudni milyen hangulatba kerülne, ha megtudná, hogy összebarátkoztam a mesteremmel, és nem Mesternek hívom. Szerinte a barátkozás a gyengéknek való és csak hátráltat. Attól, hogy őt anno hátba szúrta a legjobb barátja, nem kéne mindenki felett ítélkeznie. Jongdaere sem néz jó szemmel, de elviseli.
               - Igen. De ne bízd el magad, attól még veszíthetsz. Viszont – néz az órára – el fogsz késni.
               - Megyek. Szép napot – köszönök, és kilépek az ajtón.
Már meg sem lepődök, hogy ilyeneket mondott, bár még mindig nem örülök neki. Vagyis annak igen, hogy Yifan ezt mondta rólam, de azért majd rákérdezek nála is. Hajlamos szépíteni a dolgokat apám előtt, mert tudja milyen a viszonyunk. Sose tér el nagyon a valóság attól, amit apámnak mond, de azért én kíváncsi vagyok az igazi véleményére.
Meglepő módon, Jongdae nem bukkan fel útközben, nem dönt le a lábamról, és nem kell végighallgatnom az egoista szövegét. Biztosra veszem, hogy már ott van Yifannál és a hűtőt fosztja ki. Hihetetlen néha mennyit tud enni, ki se nézné belőle az ember.
Az egyik kisebb utca mellet elsétálva meglátom Junmyunt és Chanyolt, ahogy az egyik ház falának támaszkodva halkan beszélgetnek, de nem törődök velük, inkább örülök, hogy a colos nem vett észre. Vagy csak szimplán nem érdeklem ma. Végül is nekem mindegy, a lényeg az, hogy hagyjon ma békén, mert nincs sok kedvem hozzá. Tudom, hülyeség… de kicsit tartok attól, hogy valóra válik az álmom. Mármint nem a sárkányos, hanem a Chanyeolos. Nem akarom olyan kiszolgáltatottnak érezni magam a közelében még egyszer, akkor sem, ha az nem volt valós.

               - Hello Yifan – lépek be a konyhába, ahol barátomat és mesteremet találom, amint egymás mellet ülve, halkan vitatnak meg valamit, mintha egy titkos haditerven ügyködnének. Jól láthatóan nem tűnt fel nekik érkezésem, annak ellenére sem, hogy köszöntem, de ez lehet, hogy nem is olyan nagy baj. Szerencsére háttal ülnek nekem, így észrevétlenül tudok közelebb osonni, majd mikor már elég közel vagyok, odahajolok és fejemet az övék közé dugom. - Miről beszéltek? – suttogom, mire mind a ketten ijedten megugranak, Yifan kezét a mellkasára szorítva kapkod levegő után, Jongdae viszont annyira megijed, hogy hatraesik a székével, amit én persze nem bírok ki röhögés nélkül.
               - Elpirultál – közlöm vigyorogva, miközben a kezem nyújtom felé, hogy segítsek neki felkelni. – Miről beszéltetek? Csak nem új szerelmet találtál magadnak? Ismerem?
Szinte levegőhöz sem hagyom jutni szegény barátomat, de nem tehetek róla. Az egyetlen érdekes dolog, ami a közelemben történik, az az, ha Jongdaenek megtetszik valaki. Nekem erre esélyem sincs, mivel reggeltől estig Yifannál vagyok, ha végeztem, akkor meg csak beesek az ágyamba. Jongdaenek kicsit több a szabadideje, mint nekem. Én legfeljebb Yifanba eshetnék bele… de azt inkább kihagyom. Inkább várok.
               - Túl kíváncsi vagy Baek, inkább elmondom mi ma a feladatod. Te meg menj – int barátom felé – mert el fogsz késni.
               - Ugyan, a Mester biztos elnéző lesz velem egy kicsit… a legjobb tanítványával – mosolyodik el ártatlanul, aztán gyorsan kislisszol az ajtón, mielőtt Yifan tenné ki.
               - Igazából – fordul felém a szőke mikor Jongdae már biztosan nem hall minket – ma a haverod velünk fog edzeni. Elkértem a mesterétől.
               - De akkor mért… - kezdek bele, de közbevág.
               - Mért küldtem el? Mert még a Mestere beszélni akar vele, na meg… nem árt neki egy kis séta – vigyorog, mire nekem is egy kisebb mosoly kúszik az arcomra. Nem hiszem el hogy direkt szivatja Jongdaet.

És valóban, egy óra múlva megérkezik drága barátom.
               - Yifan! – ordítja el magát egyből, velem mit sem törődve, és már rohan is a ház felé. Vagy látta, hogy az előbb ment be a szőke a konyhába, vagy van valami különleges Yifan-radarja amiről nekem eddig nem beszélt. – Yifan! Merre vagy?! – kiáltja el magát még egyszer, ám a következő pillanatban hirtelen elcsendesedik. Asszem megtalálta.
Egy ideig hallgatózok, de egyetlen apró neszt sem hallok az épület felől, úgyhogy inkább elindulok megnézni élnek-e még. Esküszöm az előbb úgy nézett ki Jongdae, mint aki menten megfojtja a mesteremet. Halkan közelebb osonok a házhoz, és belesek az egyik nyitott ablakon. Kezdem magam titkos ügynöknek érezni… A konyhában állnak a pult előtt és halkan beszélgetnek valamiről, bár talán kicsit túlzás hogy beszélgetnek. Jongdae idegesen magaráz valamiről, Yifan pedig enyhén megszeppent fejjel hallgatja, és szabadkozik. Sejtelmem sincs, miről beszélhetnek, viszont van egy olyan érzésem, hogy nem kéne belepofátlankondom úgy mint reggel, úgyhogy inkább csak ugyanolyan halkan mint idefelé, elosonok. Épp az egyik kardot veszem fel a földről, mikor kijönnek végre. Egy kicsit beszélgetünk még, aztán Yifan elmondja a mai feladatot. Hát igen, nem vagyunk túl szoros pórázon tartva.
               - Azért kértem el Jongdaet a mesterétől, hogy ne csak velem edz – mondja felém fordulva – és hogy te se csak a szokásos partnerekkel küzdj – címezi a mondat végét barátomnak. – Szóval ajánlom, hogy jók legyetek! És ne baromkodjátok el, mert annak büntetés lesz a vége – vigyorodik el. Néha nagyon gonosz tud lenni. Bólintunk, Jongdae is magához vesz egy kardot és megállunk egymással szemben. Sosem harcoltam, mármint edzettem még a legjobb barátommal és nem is beszéltünk ilyenről soha, úgyhogy egyáltalán nem ismerem a harcmodorát. Ami neki nagyon jól jön, bár ő sem ismer az enyémet, az első kör mégsem az én javamra zárul. A kardom a földön landol, én pedig lefegyverezve állok előtte. Tud valamit ez a gyerek. Még Yifan is döbbenten nézi egy pillanatig, aztán összeszedi magát és szól, hogy kezdjük újra. Ezúttal tovább bírom, de megint Jongdae győz.
               - Ez így nem ér! – emelem fel a kardom a negyedik menet után. – Ő sokkal erősebb, mint én – panaszkodok, kiskutya szemeket meresztve Yifanra, hátha megkegyelmez és ad egy kis szünetet, hogy összekaparjam az a maradék önbizalmam.
               - Majd a Próbán is másik sárkányt kérsz, mert túl erős? – néz rám rosszallón. – Te meg gyors vagy, használd ki. Újra!
Bár jogos amit mond, valahol mégis rosszul esik, de tudom, hogy ő csak a legjobbat akarja nekem. Kicsit olyan mintha a második apám lenne, csak sokkal többet törődik velem, mint az igazi, pedig alig tíz évvel idősebb nálam… talán inkább olyan, mint egy báty.
Még gyakorlunk pár órát mielőtt Yifan megkegyelmez, és véget vet a kínlódásunknak. Mindketten fáradtan rogyunk le a földre, levegőért kapkodva.
               - Valld be Yifan – szólal meg Jongdae két levegővétel között – meg akarsz minket ölni.
               - Arra vannak hatásosabb módszereim – kacsint ránk. El kéne kezdenem félni? – Most csak kínozlak titeket. De még ne örüljetek, ebéd után még egyszer kell küzdenetek egymással, aztán velem. De most gyertek, kész a kaja.
Amint elhangzik a kaja szó, mintha puskából lőttek volna ki minket, úgy pattanunk fel a földről, és Yifant megelőzve érünk a konyhába, mikor belép, mi már egymással szemben ülünk az asztalnál, mint a jó gyerekek, és várjuk a jól megérdemelt ebédünket. A szőke csak mosolyog rajtunk, de azért gyorsan elénk rakja az ételt, mielőtt még kitör a háború. Ismer minket, tudja milyenek vagyunk ha nem kapunk enni…ő is jobban jár ha nem húzza sokáig a dolgot.
               - Kaptok egy kis pihenőt ebéd után – ül le ő is közénk enni. – De ez nem azt jelenti, hogy elfelejtem a délutáni gyakorlást! – teszi még hozzá gyorsan, mikor meglátja az arcunkat. Pedig már majdnem örültem.

               Yifan betartotta az ígéretét, megtartotta az edzést délután, aztán el is engedett minket. Már hozzászoktam ugyan, de még mindig lenyűgöz Yifan tehetsége, szerintem még apámat is legyőzné, pedig állítólag ő is nagyon jó harcos. Legalábbis mindenki ezt mondja, bár lehet, ez csak a Pórbája miatt van. Az meg azért elég régen volt már.
               - El se hiszem, hogy legyőzött! Yifan nagyon jó harcos, el se hiszem, hogy egy ilyen békés ember ilyen jó harcos legyen. Láttad, hogy földhöz vágott? Mondjuk még mindig fáj kicsit a hátam…de akkor is király volt! Bárcsak nekem is ő lenne a Mesterem. Egyszer se nyertem! Hihetetlen! Pedig nálunk mindenkit megverek, volt már, hogy a Mestert is földre vittem. De Yifan… fantasztikus!
Mióta elindultunk, csak a szőkéről áradozik. Le van nyűgözve attól, ahogy a kardot forgatja, bár meg kell mondanom, ha nem lennék hozzászokva már, hogy Yifan ilyen jó, valószínűleg én is együtt ömlengenél Jongdaevel.
               - Haver! Beleestél vagy mi? – nevetem el magam, de mikor felé fordulok ráfagy az arcomra a mosoly. – Elpirultál – jelentem ki döbbenten.
               - Mi? – kapja az arcához a kezét ijedten, de ekkor már tényleg elkezdek röhögni. – Anyád hogy van? – lendíti felém a kezét, hogy megkapjam a jól megérdemelt nyaklevesem, de elhajolok előle.
               - Nem tudom, de ha megkeresed, megkérdezheted tőle – röhögök tovább. Már rég megbeszéltük, hogy nem igazán zavar anyám hiánya, megszoktam, hogy így élek, így nem is veszem magamra az ilyeneket. Magában puffogva indul tovább, de utána szaladok és átkarolom a vállát. Tudom, hogy csak megjátssza, nem tud rám haragudni. Eddig a leghosszabb idő, amit egymásra haragudva töltöttünk, nagyjából három óra. Pedig akkor komolyan összevesztünk! Nem emlékszem, hogy min, csak arra, hogy pár óra múlva elindultam hozzá, hogy kibéküljünk és félúton találkoztunk.
               - Nocsak, a párocska – halljuk meg magunk mellől hirtelen azt az idegesítő mély hangot, amit már annyiszor hallottam. Még álmomban is…
               - Fogd be – szólok vissza, és húzni kezdem Jongdaet, hogy minél előbb otthagyhassuk. Már legalább két perce sétálunk teljes csöndben, mikor barátom végre megszólal.
               - Engedj már el, hallod? Megfojtasz lassanként. Nem halhatok meg ilyen fiatalon! Túl helyes vagyok a halálhoz – kezd siránkozni, amin nem tudok nem mosolyogni. Kicsit megszorongatom még, csak hogy érezze a szeretetet meg a törődést. – Amúgy hová megyünk? – kérdezi, mikor elengedem.
               - Én utánad.
               - Ja az jó. Akkor eljössz hozzánk? Anya már kezd hiányolni, de figyelmeztetlek, hogy...
               - Tudom Jongdae. Ismerem a családod, mintha a sajátom lenne.
Talán tudatosan, talán nem, de valahogy Jongdaék háza közelébe keveredtünk amúgy is, tehát nem telik sok időbe és már az ajtóban vesszük le a cipőinket. Először a konyhába megyünk, ahol egyből megtaláljuk Mrs. Kimet.
               - Baekhyun! – ugrik egyből a nyakamba a nő, és jó szorosan megölelget. – Rég láttalak, elveszi az idődet az edzés, igaz? Nem baj, legalább jól felkészülsz. Azt mondják Yifan az egyik legjobb Mester. És te fiam? Ilyen korán? – fordul mosolyogva barátomhoz. Lehetetlenül sokat tud beszélni ez a nő, de imádom. A vacsorát leszámítva, nagyon laza tud lenni, mindig kedves és mosolyog. Tudja, hogy a fia egy bajkeverő, mégse szidja le szinte soha, csak legyint és közli, hogy ő is ilyen volt. És az igazság az, hogy el tudom képzelni. Fiatal, magas, vékony nő, akin látszik, hogy nem épp gyenge. Szerintem, ha engedték volna neki, még a Próbán is részt vett volna.
               - Igen, Yifan elkért, úgyhogy ma velük edzettem – vigyorodik el büszkén. Pillanatokon belül az anyja is így tesz és a fia nyakába veti magát, ahogy pár percel ezelőtt velem tette.
               - Gratulálok kisfiam, ezek szerint valóban jó vagy, nem csak egoista. Na de gyertek csak, sütöttem sütit. A kedvencetek – kacsint ránk. – Egyetek csak, megyek megnézem mit művel az öcséd – szól még oda Jongdaenek, aztán eltűnik az emeleten. Összenézünk barátommal, és mintha csak megbeszéltük volna, egyszerre vetjük magunk a sütire. A forró sütire, amitől persze mint valami fogyatékos, tátott szájjal lihegünk, így próbálva elérni, hogy ne égjen le a nyelvünk.
Mikor végre összeszedjük magunkat, és az ajtó felé fordulunk, Jongdae öcsikéjét találjuk ott, aki unott fejjel áll, és minket néz. Nem is csoda, néha kiakasztjuk szegényt. Csak pár évvel fiatalabb nálunk, tizenhat éves és én nagyon bírom. Rettentően hasonlítanak a bátyjával, csak neki kisebb az egója. Bár ennyi idősen még Jongdaenek is kisebb volt.
               - Nem vagytok normálisak – sóhajt fel és kimegy a konyhából.
               - Elutasította egy csaj – súgja nekem oda barátom, miközben visszafordul a csokis sütihez. – Elég nehezen teszi túl magát rajta, azért ilyen. Nem is értem mi baja volt vele a csajnak, hiszen okos, ügyes, helyes srác. Pont, mint én.
               - Hülye vagy – közlöm vele vigyorogva a tényt, amivel mindenki egyetért a családjában, és kiveszek még egy sütit, ezúttal jóval óvatosabban. Szedünk ki magunknak külön egy tányérra is, és felvonulunk Jongdae birodalmába.
Az apja ugyan most nincs itthon, de őt is nagyon szeretem. Magas, megtermett ember, de a személyisége nagyon hasonlít a feleségéhez, csak persze nem ölelget minket.
Pár órácskát töltök ott, ami alatt hülyére röhögjük magunkat, és annyi sütit eszünk, hogy szerintem egyikünk sem fog vacsorázni már. Fél órás búcsúzkodás után el is indulok haza. Már kezd sötétedni, de talán hazaérek még mielőtt teljesen besötétedne. Amúgy tényleg nagyon szeretem a Kim családot, néha azt kívánom bár Jongdae testvére lehetnék, hogy én is oda tartozzak.

               - Megjöttem! – kiáltom el magam miközben lerúgom a cipőmet, a többi mellé. Túl sok cipő… vendégeink vannak? A konyhába megyek, és legnagyobb megdöbbenésemre, valóban vendégeink vannak. Ez ritka esemény, de általában nem tudok neki örülni. Mint ahogy most sem.
               - Fiam! Végre hazaértél.
Nem kedvesen mondja, mint aki aggódott, vagy legalább várt, egyszerűen csak kijelenti. De most ez érdekel a legkevésbé… a vendégek… mért történik ez velem?
               - Baekhyun – biccent felém az apám mellett ülő férfi.
               - Mr. Park – hajolok meg, majd arrébb téved a tekintettem, az asztal vége felé, ahol ki más is ülhetne, mint életem és álmaim elrontója. – Chanyeol – biccentek, hogy apám később ne róhassa fel az udvariatlanságom.
               - Baekhyun, menjetek fel Chanyeollal – int az emelet felé apám a fejével, mintha csak tíz évesek lennénk, én pedig csak lesújtva meredek rá vissza. Nem, ezt nem várhatja el tőlem. Már épp visszakoznék, de a colos kitolja a székét és felkel. Enyhén meghajol apám felé, aztán mellém áll, várva hogy a megfelelő irányba vezessem. Én is meghajolok Mr. Park felé, és a lépcső felé veszem az irányt. Amilyen jó volt eddig ez a nap, most olyan borzalmassá vált hirtelen. Honnan kerültek ezek ide, vagy miért? Ennyire nem utálhat engem senki ott fent.
               - Nocsak Baekhyun – szólal meg azon az idegesítő hangján mikor végre felérünk, és kinyitom az ajtóm – egész elviselhető a szobád. Nem néztem ki belőled.
               - Ez most valami elcseszett bók akar lenni? – dobom le magam az ágyamra és egyből el is terülök. Elfáradtam ma.
               - Ugyan. Sose bókolnék neked Byun. De most legalább értem, mit keresel éjszakánként a tetőn – bár nem nézek rá, hallom a hangján a szokásos gúnyt, amit csak velem szemben használ. És hogy a szobámban mászkál, gondolom jobban körbenéz. Viszont mikor eljut az agyamig amit mondott, megdermedek. Tudja, hogy a tetőn szoktam üldögélni?
               - Honnan…?
               - Láttalak.
Látott? Mikor látott? Nem is errefelé laknak, mit keresett ő itt az éjszaka közepén? Nem hiszem, hogy csak erre sétálgatott, nem nézem ki belőle, hogy csak úgy elmegy sétálni az éjnek évadján.
               - Nem vagy kíváncsi mit kerestem itt az éjszaka közepén?
A hangja nagyon közelről jön. Túl közelről. Érzem magamon a meleg leheletét, és mikor kinyitom a szemem, alig húsz centiről néz a szemembe. Fura, de nem az az első gondolatom, hogy elmeneküljek, vagy ellökjem, inkább csak megnézem. Sosem néztem még meg Chanyeolt tüzetesebben, mindig lefoglalt, hogy utáljam. De most, hogy nem szitkozódik, nem ócsárol, és meglepő módon még csak undort sem látok az arcán, meg kell állapítanom, hogy valójában helyes srác. Nagyon szép a szeme, a szája és illenek hozzá azok nevetségesen elálló fülei, és bár most nem látom, de tudom, hogy magas, vékony, és izmos. Ugyan nekem nem jön be, de el tudom képzelni, mit esznek rajta a csajok.
               - Ha így nézel, a végén azt fogom hinni, hogy tetszek neked. Mit fog ehhez szólni szegény Jongdae? – Ahogy megszólal, egyből visszakúszik az arcára az a jól megszokott, gúnyos mosolya. – Csak meg ne tudja szegény, hogy titokban rólam álmodozol. Biztos féltékeny lenne.
               - Ha nem lenne itt apád, most behúznék neked, hogy a zsebedben vinnéd haza a fogaidat – sziszegem neki, mert félek, ha jobban kinyitom a szám, ordibálni kezdenék vele, ami nem lenne szerencsés. Lassan, vigyorogva felegyenesedik, és a szoba másik felében álló fotelembe telepszik.
Mért kell ekkora faroknak lennie? Amíg nem szólalt meg, szinte el is felejtettem, hogy mekkora barom, kár volt megtörnie ezt az idilli képet. Talán jobban járna, ha megnémulna.
Legalább fél órát ülünk a szobámban teljes csöndben, mire végre meghallom apám kiabálását, hogy menjünk le. Szerencsére már nem kell jópofiznom, csak elköszönök tőlük, megvárom amíg távoznak, majd egy „jó éjszakát” kíséretében visszavánszorgok a szobába. Mindennél jobban vágyok egy zuhanyra, de már ahhoz sincs erőm, csak eldőlök az ágyamon, és már alszok is. A zuhany megvár reggelig.