Már besüt a nap az ablakon mire felkelünk Jongdaevel. Elkéstünk, vagy ha még nem, akkor késésben vagyunk. Tegnap este sokáig beszélgettünk, aztán mikor túl voltunk a komoly dolgokon, egymást nyúztuk mindenféle hülyeségekkel. Valamikor hajnali kettő után sikerült végre lefeküdni aludni, de akkor meg mindenen röhögtünk, még azon is elkezdtem nevetni, ha Jongdae hangosabban vett levegőt.
               - Hé! Kelj fel! El kéne indulnunk – bökdösöm oldalba, még mindig alvó barátomat.
               - Mikor? – fel sem néz, csak még jobban a fejére húzza a takaróját, úgy kérdez vissza.
               - Úgy… – nézek hunyorogva az óra irányába – húsz perce.
               - Akkor még aludhatok – fordul át a másik oldalára.
Kissé megdöbbenve nézek rá, bár tény, hogy reggelente nem igazán működnek rendesen az agytekervényei – bár napközben sem – de hogy ennyire ne fogja fel amit mondok… Nem veszem a fáradtságot, hogy újra szóljak neki, inkább átmászok rajta, hogy lejuthassak az ágyról, közben valószínűleg sikerült jól oldalba rúgnom, mert elég fájdalmasnak hangzott az a nyögés ami feltört belőle.
               - Te állat – nyöszörgi, miközben a hátára fordul, és megkísérli kinyitni a szemeit.  Csak vigyorgok, közben kihalászok pár ruhát a szekrényemből és elszaladok fogat mosni. Csak reménykedni tudok, hogy ő közben jófiú módjára felkel, és felöltözik.
Csupán két percet töltök a fürdőben, a fésülködést szokás szerint kihagyva - mert hát minek azt – de mire visszaérek, Jongdae már félig felöltözve, és félig még alva ül az ágyamon. Elmosolyodva nézem, ahogy az egyik zokniját próbálja felrángatni a lábára, és mikor sikerül neki, megpróbálkozik végrehajtani ugyanazt a műveletet a másikkal is. Fel sem tűnik neki, hogy egy teljesen más színű zokni van a kezében, ami ráadásul az enyém.
               - Na jó, add ide – veszem el tőle, helyette a sajátját nyomom a kezébe, aztán egy pólót is. – Ezeket vedd fel, én lemegyek, csinálok neked egy kávét, aztán elindulunk Yifanhoz. Rendben? - Kapok válaszként egy nem túl határozott bólintást, de ennyivel nem elégszek meg. – Megnézzük útközben a falut, tudod, most díszítenek – próbálkozok be, hátha erre felfigyel, elvégre imádja ilyenkor a falut, bár nem csodálom, én is. Reményeimmel ellentétben, semmilyen reakciót nem vált ki belőle az ünnepség említése. – Tudod ki lesz még ott Yifannál? Ma is jön Joonmyun. Tudom, hogy minél előbb látni szeretnéd – mondom neki vigyorogva, miközben az arcába hajolok – viszont ha nem szeded össze magad, itt hagylak, bezárlak, és akkor nem találkozhatsz vele ma – vigyorodok el ördögien, és a konyha felé indulok.
               - Baekhyun, te pöcs! – hallom meg a hangját mielőtt elindulnék le a lépcsőn, de csak vigyorogva megyek tovább. Lent, az ígéretemhez híven, főzök neki egy bögre kávét, meg ha már ott vagyok magamnak is. Lehet előbb kellett volna kávét inni és utána fogat mosni? Lényegtelen…
Mikor lefő a kávé, kiöntöm két bögrébe, öntök bele tejet és cukrot – Jongdae poharába szó szerint – és vissza indulok velük a szobámba, azonban a konyhaajtóban összetalálkozunk. Meglepetten nézek rá, de ő csak kiveszi a kezemből az egyik bögrét és leül az asztalhoz. Követem őt, én is leülök vele szemben, így tökéletesen látom a fintort az arcán, ahogy beleiszik a kávéba. Az én kávémba.
               - Ez keserű – mondja fintorogva, és már indulna a cukorért, de gyorsan megállítom mielőtt az enyémbe tenné azt a rengeteg édesítőt.
               - Mert az az enyém. Ez a tiéd – nyújtom át neki a nálam maradt bögrét – ez nem lesz keserű. Komolyan nem értem hogy tudod olyan édesen inni. És hogy hogy nem híztál még el… - csóválom meg a fejem lemondón.
               - Túl szexi vagyok ahhoz, hogy elhízzak.
Már meg sem lepődök. Ha mást mondott volna, elkezdtem volna kételkedni benne, hogy valóban Kim Jongdae ül-e velem szemben.
Azt hittem több időt vesz majd igénybe Jongdae összekaparása, de végül ébredés után negyed órával sikerül elindulnunk. Gyorsan bezárom az ajtót, és Yifan felé vesszük az irányt. A faluban már el is kezdték a díszítést, pedig még elég korán van. Felkerültek a girlandok a lámpákra, kihozták az asztalokat is, nemsokára nekiállnak feltenni a virágfüzéreket. Gyönyörű az egész, de túlságosan most nem tudom élvezni, pedig máskor biztos fel-alá rohangálnék, hogy mindent megnézzek. Jongdae viszont mintha kicsit felélénkült volna, nézelődik az utcán, még ha félig lecsukott szemmel is. Tudtam, hogy érdekelni fogja. Vajon mi lesz holnap? Ez az utolsó napom? Vagy még a holnap estét is megérem? Nem tudom. Nem gondoltam, hogy ha eljön a Próba előtti nap, akkor ennyire… hatalmába kerít majd a félelem. Holnap nem fogok félni, csak felkelek, felöltözök, és odamegyek az küzdőtérre. Ha sikerül, akkor utána fogok csak elkezdeni izgulni, de akkor remegni fog minden testrészem, ha viszont nem sikerül… akkor úgyis mindegy. Csak azt sajnálom, hogy ez alatt a pár év alatt, amíg lehetőségem volt rá, nem találtam senkit akit szerethetnék. Persze itt van Jongdae és Yifan, de az más. Ha holnap nem ölöm meg azt a sárkányt, vagy nem menekül el, bár ennek nem látom esélyét, akkor úgy fogok meghalni, hogy soha nem szeretett senki igazán. Nem úgy. Ráadásul itt kéne hagynom Jongdaet, mi lenne vele? Igaz, hogy a faluban mindenki szereti, de mégsem került hozzá közel senki, bár…most már itt van Joonmyun.
Sötét gondolataimból egy ijedt kiáltás, és a kemény föld hoz vissza. Először fel se fogom, mi történt, de hamar rájövök, hogy valaki bizony fellökött, és nem túl finoman.
               - Jól vagy? Annyira sajnálom, elbambultam és nem figyeltem ki jön szembe – szabadkozik, miközben felsegít.
               - Semmi baj Joonmyun, de hová indultál? – Fejemet fogva kelek fel a földről, de egyből meg is szédülök, csak Jongdae tart meg. Jól beütöttem a fejem.
               - Hozzád. Nem jöttetek, és Yifan aggódott merre lehettek. Meg persze én is – mosolyodik el. – De ahogy látom semmi bajotok, vagyis neked most már van. Tényleg nagyon sajnálom! Nem akartam… átgázolni rajtad.
Tény, hogy majdnem rám is esett.
               - Ó rajtam bármikor átgázolhatnál – motyogja Jongdae perverz vigyorral, de szerencsére olyan halkan, hogy csak én hallom. Jól oldalba is bököm, mire rám néz és halványan elpirul.
               - Bocs, mit mondtál? – kérdez vissza az idősebb. Valószínűleg hallotta, hogy Jongdae motyog valamit, csak nem értette.
               - Nem érdekes – vágom rá – menjünk Yifanhoz. Már így is jól elkéstünk.
Nem is kérdez vissza, csak elindulunk szépen egymás mellett. Joonmyun és Jongdae néha beszélgetnek, de többnyire csak jönnek mellettem csendben, és nézelődnek, mint én. Hamar odaérünk Yifanhoz, aki már az ajtóban vár minket. Meg kell mondjam, elég félelmetes ahogy kitölti az ajtókeretet hatalmas alakjával. Sosem zavart, hogy ilyen nagyon magas, de most elég félelmetesnek hat. Ráadásul meg sem szólal, csak karba tett kézzel figyeli ahogy közeledünk.
               - Öhm….szia – felemelem a kezem, és intek neki, bár elég bizonytalanul, és a köszönésem is inkább  kérdésnek érződött. Nem válaszol, de félreáll az ajtóból, hogy bemehessünk. Van egy olyan érzésem, hogy most nagyon le leszünk cseszve.
               - Baekhyun… - fordul felém miután becsukja az ajtót – tudom, hogy holnap lesz a Próba, és egy nap alatt már semmi olyat nem tudok tanítani neked amit eddig ne tudtam volna, de attól még igazán ideérhetnél időben! Bőven elég lesz magam hülyére aggódni holnap, ne kelljen már ma is! Nem kéne—
Nem tudja befejezni a mondatot, mert Jongdae mellé állva meghúzkodja a pólóját – pont mint egy ötéves – hogy rá figyeljen, aztán lábujjhegyre állva a fülébe súg valamit, amitől Yifan előbb meglepődik, aztán elvigyorodik. De nem az a szimpla vigyor, hanem az a „tudom mit tettél az éjjel” vigyor. Nem biztos, hogy valaha is meg akarom tudni mit mondott neki Jongdae.
Nem is mond mást a szöszi, csak bemegy a konyhába, és int, hogy mi is menjünk.
               - Akarod tudni mit mondtam neki? – lép mellém barátom egy sunyi vigyorral.
               - Isten ments! A vigyorából ítélve, tudni se akarom. Biztos valami mocskos perverz dolog.
               - Egy kibaszott gondolatolvasó vagy! – Olyan döbbent fejet vág, hogy majdnem el is hiszem.
               - Jongdae! Hogy beszélsz? – szól rá Joonmyun, mire elröhögi magát, én meg csak tátogok. Komolyan emiatt rászólt? Biztos, hogy összeillenek ezek?
Inkább nem gondolkodok tovább ilyeneken, bemegyek Yifan után a konyhába, ahol ő már a tűzhely előtt áll és rántottát süt. Felülök mellé a pultra, és onnan figyelem mit csinál.
Vajon vele mi lesz, ha nem sikerül a Próbám? Le fogják nézni, és nem kap több munkát mint Mester? Hiszen ha én elbukok, akkor nem csak velem volt a gond, hanem a Mesteremmel is, mert nem készített fel rendesen. És rá, simán ráfoghatják ezt, hiszen én vagyok az első tanítványa.
               - Ne gondolkodj butaságokon – szólal meg hirtelen. – Látszik az arcodon mire gondolsz. Ne aggódj, sikerülni fog a holnap, aztán együtt fogunk ünnepelni Jongdaevel és Joonmyunnal – mosolyog rám. Kicsit megnyugtat, de egy dolog mégsem megy ki a fejemből.
               - És mi lesz Chanyeollal?
               - Nem gondoltam, hogy még mindig aggódsz érte – vonja föl egyik szemöldökét, miközben újra rám pillant. Nem tudom erre mit mondhatnék, inkább elfordulok, és a térdeimet bámulom. – Komolyan Baekhyun – elzárja a gázt, és most már teljesen rám figyel – jobban látszik rajtad az aggódás mint Joonmyunon, pedig ő a legjobb barátja, nem te. Minden rendben lesz. Letudjuk a holnapi napot, és holnapután utánajárunk Chanyeolnak. Ha kell, elmegyek veled a szomszéd faluba is, és megtaláljuk. De most az a legfontosabb, hogy lazíts egy kicsit, mert olyan merev vagy, hogy ha így folytatod, holnap ki fog esni a kezedből a kard. Értjük egymást? – Egy aprót bólintok, de nem nézek rá. Kedves tőle amiket mond, és igaza van, de nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek azt tenni amit tanácsol. – Jaj Baek… - egy sóhaj kíséretében közelebb lép hozzám, és magához ölel, én pedig a felsője hátuljába kapaszkodok, és a vállába fúrom a fejem. Nem sírok, közel sem járok a sírás határán, de el vagyok keseredve. Egész eddig azt hittem, hogy jön a Próba, megcsinálom, aztán megy tovább az élet, dolgozni kezdek, végre találok egy lányt akit szeretek, talán még kutyám is lesz. De most… most, hogy egy napom van vissza, már egyáltalán nem tudok így gondolni erre az egészre. És akkor még ott van Chanyeol is. Mért kellett eltűnnie? Mért most? Nem tudta volna megvárni legalább amíg túlleszek a Próbán? És mi volt az amikor elrohant tőlem? Ha megtaláljuk is, nem hiszem, hogy pont én leszek az akinek elmondja miért világított sárgán a szeme.
               - Na de Yifan! – kiált fel Jongdae megdöbbenten, ahogy a konyhába lép. – Mi lesz a szomszédoddal? És mi lesz Chanyeollal? Ejnye-bejnye! Na, ereszd el. Ha ezt a Kis Édes megtudja… - szinte látom magam előtt, ahogy a fejét ingatja, s lám, mikor felnézek, pont az a kép tárul elém, amit az előbb elképzeltem.
               - Miről beszélsz? – teszi fel az ominózus kérdést Joonmyun.
               - Semmiről, üljetek le, kész a kaja. Te is Baek – vágja rá Yifan, de persze Jongdae nem hagyja annyiban a dolgot.
               - Arról beszélek, hogy abba az üres házba ott szembe, beköltözött egy pasas. Most jött ide a faluba, valami nagy utazó, de most úgy döntött letelepedik itt. Bár igazából nem öreg, annyi lehet mint Yifan. Ééééés….Yifannak bejön. – A mondat végre, hatalmas, győztes mosoly terül el az arcán. Látom ahogy Mesterem lemondón sóhajt egyet, de egyszerűen muszáj megkérdeznem.
               - Mióta? És mikor akartad nekünk is elmondani?
               - Mióta beköltözött, és nem akarta elmondani, csak láttam ahogy a konyhaablakból bambulja a formás seggét. – Jongdae teljes beleéléssel magyaráz, szóhoz sem hagyja jutni szegény Yifant, bár nem hiszem, hogy nagyon meg akarna szólalni, inkább kezébe temeti az arcát, és megpróbál szép lassan lecsúszni az asztal alá, hogy eltűnhessen innen.
               - A formás seggét? – kérdez vissza Joonmyun felhúzott szemöldökkel, mire Jongdae a mai nap már másodszor – és még dél sincs – pirul el.
               - Na és milyen a srác? – kérdezek rá gyorsan, mielőtt jobban elmerülhetnének a formás seggének elemzésében.
               - Magas – válaszol Jongdae. – Mármint tudom, közülük mindenki magas…na jó, te nem Baek….meg Joonmyun se….talán még sem magas mindenki közülünk. A lényeg, hogy magas. Nem annyira mint Yifan, de magas.
Inkább meg se említem milyen pillantásokat lövell felé Joonmyun ebben a pillanatban. Nem tudom… ha nekem tetszene valaki, tuti nem így próbálnék bevágódni nála… de hát ő Jongdae.
               - Haladjunk – morogja a legalacsonyabb, mire barátom inkább Yifanra néz, ösztönözve ezzel, hogy ő folytassa. De ezzel nem megy sokra, Yifan elfordul tőle, és inkább előszedi a tányérokat, lepakolja az asztalra, és kiosztja az adagokat a rántottából. Isteni sonkás rántottát tud csinálni, és most Jongdae „véletlenül” pont nem kap egy sonka darabot sem, amit nem is hagy szó nélkül. Igaz, Yifant nem sikerül vele meghatnia, de Joonmyunt annál inkább, aki némi gondolkozás után átcsúsztat a tányérjára pár szeletke sonkát. Nem hiába mondják, hogy Joonmyunnak nagy a szíve, mer a lelke, meg a… ja nem, ilyet nem mondanak. Én biztos nem adtam volna semmit Jongdaenek ilyen beszólások után egy taslin kívül.
Mikor végzünk az evéssel, segítek elpakolni, a két jómadár meg kimegy levegőzni. Egy ideig csendben pakolászunk, mosogatunk, törölgetünk, de egyre inkább kíváncsi vagyok, hogy Yifan hogyan írná le a szembe szomszédot.
               - Yifan – szólalok meg halkan, hogy magamra vonjam a figyelmét.
Fáradtan felsóhajt, de aztán egy halvány mosollyal felém fordul. – Te is a szomszéd srácra vagy kíváncsi, igaz?
Aprót bólintok. Nem vagyok benne biztos, hogy válaszolni fog nekem, de mikor megszólal, figyelmesen hallgatom, nehogy egy szavát is ne értsem.
               - Tudod, valójában már nagyon régóta ismerem. Bár nem emlékszek rá, mert akkor még nagyon kicsi voltam, de anya sokat mesélt róla. Anya és az ő anyukája nagyon jó barátnők voltak, és meg kell hagyni, az életük elég klisésre sikerült. Vagyis addig, amíg el nem költöztek. Valamikor hat éves korukban összebarátkoztak, elválaszthatatlanok lettek. Két baráthoz mentek férjhez, egymás szomszédjai lettek, és majdnem egyszerre voltak terhesek is. Az a srác csupán pár hónappal fiatalabb nálam. Mikor elég idős lett, olyan egy éves, elköltöztek. Vagyis…inkább vándoroltak. – Miközben beszél, az ablakhoz lép, és kinéz rajta. Pont ekkor nyílik a szemközti bejárati ajtó, és egy magas, fekete hajú alak lép ki rajta, a postaládához megy, és egy apró csomagot halász ki belőle. Nem várja meg, amíg a házba ér, ott helyben elkezdi kibontani. Mesterem a falnak támaszkodik, úgy nézi a srácot. A tekintete teljesen ellágyul, pedig az eddig hallottakból ítélve, nem ismerheti személyesen pár napnál régebb óta. Sőt, valószínűleg a srác nem is tud Yifan létezéséről, mert egyszer sem pillant errefelé. – Szerintem még sosem látott sárkányt.
               - Akkor itt az ideje, hogy mutass neki egyet – vigyorgok fel a szöszire, miközben mellé lépek. A srác közben kihalász még egy levelet is a ládából, aztán becsukja az ajtaját, és visszamegy a házba. – Na meg… nemrég költözött be, nem? Régóta nem lakott abban a házban senki, biztos sok a felújítani való, és te olyan kedves és segítőkész vagy… Nincs igazam? – kicsit oldalba bököm a könyökömmel, és mikor rám néz, egy cinkos vigyort villantok rá.
               - Bolond vagy Baek. Azt se tudja, hogy létezem.
               - Ez igaz, de így megtudná.
               - És miből gondolod, hogy ő is…úgy gondolna rám? Ha csak egyszerű haverként kezelne, az rosszabb lenne, mintha nem is tudna rólam.
               - Akkor majd beveted azt a bizonyos természetes vonzerőd. Ha Jongdaen működik, akkor rajta is.
Elég látványosan elképed, de fogalmam sincs min. – Vonzerőm? És mi működik Jongdaen? Komolyan bejövök annak az idiótának? Ugye tudja, hogy olyankor csak szórakozok vele?
               - Persze hogy tudja, de attól még… A lényeg, hogy néha menj ki reggel az újságért az alvós cuccodba – vonom meg a vállam. – Ha egy kicsit is bejössz neki, akkor tuti beválik.
               - Elfelejted, hogy Jongdae melegebb mint egy kazánház tél közepén, az a srác meg egyáltalán nem biztos hogy az.
               - Ugyan Yifan. Eddig rólad se tudtam, hogy az vagy – legyintek vigyorogva. – Micsoda meleg egy társasággal vagyok körülvéve! Lehet, hogy új barátokat kéne találnom?
               - Azt próbáld meg! – legyint felém Yifan, de elhajolok, így nem talál el. Bár lehet nem is akart.

A nap további része hamar eltelt, nem csináltunk túl sok mindent. Yifan úgy gondolta, nem kéne ma már túlhajszolnom magam, fontosabb, hogy ne aggódjak és megnyugodjak, hogy holnap ne feszülten lépjek ki az ajtón. Sőt, még Jongdaet is haza akarta parancsolni, hogy nyugodtan pihenhessek az éjjel, de meggyőztük, hogy jobb ha ott van nálam, mintha egyedül vagyok, főleg, hogy apám sem került még elő. Késő délután, még mind ott voltunk nála, és épp a szomszéd srácot veséztük ki – legjobb barátok módjára, nem hagyhattuk, hogy Yifan bármit is elhallgasson előlünk, ami a kiválasztottjával kapcsolatos – a szomszéd nénike kopogott be, egy tálca sütivel, és külön kikötötte, hogy ezt direkt nekem sütötte, mintegy szurkolásképp. Nagyon aranyos volt tőle, be is invitáltuk, legalább egy teára, amit kedvesen megköszönt, és leült közénk a konyhaasztalhoz. Elmesélte, milyen volt mikor először látott sárkányt. Nem volt egy nagyon nagy sztori, de sokkal jobban éreztem magam tőle. Végül este, mikor már sötétedni kezdett, mindenki hazaindult.
Most pedig itt fekszek az ágyamban, a csillagokat bámulva az ablakomon keresztül, mellettem Jongdae már rég alszik, és tudom, hogy ez a nap csodálatos volt, még ha nem is minden pillanatában éreztem magam annyira jól. Egy dolog volt csak ami hiányzott belőle - amit sosem gondoltam, hogy hiányozni fog – Chanyeol piszkálódása.