Lassan már dél lesz, és még mindig sehol senki. Valamikor reggel hat körül keltem, legalábbis a nappaliban lógó óra szerint. Mondhatni az óra keltett. Midig is jó alvónak vallottam magam, de most mégis felkeltem az éjjel minden apróságra. Még olyanokra is, hogy kint egy mókus átugrott az egyik fáról a másikra, ami azért lég bizarr, főleg, hogy az ablak zárva volt, a függöny pedig elhúzva. Aztán meghallottam az óra ketyegését, ami megint csak nem normális dolog, csukott ajtó mellett legalábbis, és onnantól kezdve nem voltam képes másra koncentrálni, ami ismét nem hagyott aludni. Most mondhatnám, hogy ez a hely ellenem van, és nem akarok itt lenni, meg hasonlók, de valójában, nem olyan rossz itt. Hajnalban, mikor elhúztam a függönyöket, ott volt előttem az erdő, hallottam a madarakat, még egy őzet is láttam, ahogy a fák között futott. Otthon is láthattam ilyet, csak pár perc az erdő gyalog, de így, hogy reggel, tulajdonképpen még az ágyamból sem keltem ki, mégis ilyen kilátás fogadott, egészen új élmény.
Tegnap Sunbae, miután megbeszéltük, hogy nem fogja rám vetni magát, azt mondta, hogy az a bizonyos „Ő” ma beszélni akar velem, de eddig még nem jelent meg. Lassan eljutok oda, hogy már nem érdekel ki az, és mit akar. Azt nem mondom, hogy amint lehet megszökök innen, mert egyrészt nem igazán érzem magam fogolynak, másrészt egész kellemes ez a hely. A délelőttömet azzal töltöttem, hogy felfedeztem a házat. Az egésznek elég furcsa alakja van, mert vannak szobák, amiknek egy része – ahol nem kapcsolódik hozzá másik szoba – hatszög alakúak, vagy valami olyasmi, a nappali egy eldugott sarkában pedig egy csigalépcső van. Az emeleten négy szoba van, három háló és egy fürdő. Legalábbis gondolom, mert mind kulcsra van zárva. – Hova lett az a nagy bizalom, amiről tegnap Sunbae beszélt? – Középen, egy kávézóasztal, két fotellal, amolyan nappali szerű dolog, végül pedig egy terasz. Egy hatalmas terasz. Rálátni az egész falura fentről. Valamikor tíz óra körül mintha megpillantottam volna Sunbaet is, de ebben nem vagyok biztos. Ez az egyetlen ajtó az emeleten, ami nincs bezárva, ezt persze ki is használtam. Gondolom ezt nem féltették tőlem, mivel nem tudok repülni, nem valószínű, hogy ezen az úton lépnék meg innen.
Mivel kora reggel óta fent vagyok, és szinte még semmit nem ettem – a hűtő meg tele van minden finomsággal – összedobok magamnak valami ebédet, meg főzök egy kávét, – mert úgy érzem anélkül nem biztos, hogy ébren tudnék maradni amíg ideér a titokzatos „Ő” –  és felvonulok a teraszra. Van kint egy elég kényelmes, nagy fotel és egy asztal. Na meg persze szépen ki is van díszítve, pár virágcseréppel. Már csak azt az egyet nem tudom, hogy ki is lakik ebben a házban, mert mint kiderült, nem Sunbae. Ő valahol a főtér környékén lakik, ahol van egy kis rendelője is, bár az leginkább csak gyógyszerek tárolására van, mert általában a faluban sétál, besegít itt-ott. Vagyis ő ezt mondta tegnap. Ijesztő, hogy mennyit tudok róla már most, pedig még csak tegnap ismertem meg.
Lassan megeszem az ebédemet, és a kávémat kezdem kortyolgatni. Fura, de… egy dolog van csak, ami nem jutott eszembe azóta, mióta az a sárkány elrabolt. Vagyis inkább aki. Talán a sok ismeretlen dolog miatt, talán az izgalom miatt, vagy legyen bármi is az oka, de mióta elkerültem otthonról, egyszer sem jutott eszembe Chanyeol. Nem is hiányzik. Na jó, talán egy kicsit, de csak mert már annyira megszoktam a cseszegetését, hogy furcsa nélküle.
               - Csak nem engem hiányolsz?
Döbbenetemben majdnem kiejtem a kezemből a kávésbögrét, de még időben észbe kapok, és rászorítom az ujjaimat. Kell egy kis idő, mire ráveszem magam, hogy az ajtó felé forduljak, ahol Chanyeol áll, teljes életnagyságban. Magabiztosan vigyorog le rám, ahogy mindig szokott, mintha fel se tűnt volna neki, hogy nem otthon vagyunk, hanem egy teljesen másik faluban, ami nem elég, hogy nem az otthonunk, de még furcsa is. Nagyon furcsa.
               - Tudom, hogy lélegzetelállító vagyok, de most már térj magadhoz – lép felém, és velem szemben a korlátnak támaszkodik. Percekig tudnék még így tátogni meglepettségemben, de ez túl magas labda.
               - Tényleg lélegzetelállító… úgyhogy most már lassan elmehetnél fürdeni – fintorodok el.
               - És visszatért a régi Baekhyun. Már azt hittem meg sem szólalsz többé. Bár – gondolkodik el egy rövid pillanatra – az se lett volna rossz, még ha hosszú távon unalmas is lett volna. Tudod…
               - Mit keresel itt? – vágok közbe, mielőtt még folytathatná az értelmetlen locsogást.
               - Én mit keresek itt? – lepődik meg. – Inkább te! Ráadásul az én helyemen ülsz. Eddig csak azért nem szóltam, mert olyan kedves vagyok. Ráadásul a bögréd is itt van a földön, bárki bármikor ráléphet, vagy véletlenül belerúghat. – És csak hogy szemléltesse, finoman belerúg a bögrémbe, ami hatalmas csörömpöléssel dől el a kövön.
Hirtelen ülök fel, kicsit meg is szédülök. Körülnézek, de Chanyeol nincs sehol. Csak álmodtam volna az egészet? Logikus lenne, elvégre mit keresne itt. Hülyeség. És én meg elhittem. Inkább felveszem a földről a bögrét, ami amúgy tényleg eldőlt, de valószínűleg én döntöttem fel véletlenül, és arra ébredtem fel. Felkapom még a tányéromat is, és lebaktatok az emeletről, le a konyhába, hogy elmosogassak. Nem akarok akkora bunkó lenni, hogy még a mosatlant is itt hagyom, főleg azok után, hogy valami idegen hűtőjét megdézsmáltam.
Épp végzek mindennel, mikor valaki kopog, aztán hallom ahogy nyílik az ajtó, és valaki bejön.
               - Csak én vagyok az Baekhyun! – hallom Sunbae hangját. Meglepő, de megnyugtat, hogy csak ő az. – Gondoltam örülnél, ha valaki olyan is lenne itt, akit már „ismersz” – húz idézőjelet a kezével a levegőbe – de persze ha nem szeretnéd, hogy itt legyek, azt is megértem.
Idő közben bejött a konyhába, én pedig épp megtörlöm a kezem egy konyharuhába.
               - Nem, semmi baj, igazad van. – Leteszem a ruhát a pultra, és felé fordulok. – Elvégre fogalmam sincs ki ez a bizonyos valaki. Legalább azt elmondhatnád, hogy honnan ismer engem.
               - Hamarosan úgyis megtudod. Elvileg pár perc és itt lesz.
Nem mondhatnám, hogy ezzel most megnyugtatott. Itt lesz valaki, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda, de ő valahonnan ismer engem, és óriási titkokat fog nekem elárulni. Vagy valami ilyesmi. Átmegyünk a nappaliba, Sunbae az egyik fotelba ül, én pedig az ablakhoz lépek, hogy lássam ki jön a ház felé. Nem telik el sok idő, valóban megjelenik valaki a házhoz vezető út végén. Egy magas férfi, sapkában, a fejét lehajtja, így semmi esélyem rá, hogy lássam az arcát.
               - Itt van – jelentem be, amit Sunbae egy hümmögéssel nyugtáz. Azt hittem, majd izgulni fogok, vagy átjár valami nyugtalanság, de semmi. Közömbösen bámulom az alakot, ahogy a házhoz közeledik. Fellépdel azon a kevéske lépcsőfokon, aztán mikor a kilincsre teszi a kezét, rám pillant, nekem pedig szinte a szívverésem is megáll egy pillanatra. Ez… nem…
               - Sziasztok – köszön vidáman, legalábbis a hangjából ítélve, becsukja az ajtót, és kicsit beljebb sétál. – Baekhyun, nem jönnél ide?
               - Eltaláltad. – Még csak egy légtérben sem akarok lenni vele, nem hogy odamenni.
               - Baekhyun – kezdi lágy hangon Sunbae – kérlek. Elég sok minden van amit… meg kéne beszélnünk.
               - Nem. – Kitartóan nézek a távolba, próbálok nem arra gondolni, ki áll tőlem alig pár lépésre. - Nekem vele semmi megbeszélnivalóm. Vagyis de – fordulok meg hirtelen. – Majdnem egy hete, szőrén-szálán eltűntél! Csak úgy! Tudod hogy aggódott érted Joonmyun? – támadok neki.
               - Csak Joonmyun? És tényleg csak ennyi mondanivalód van? – vigyorodik el fölényesen. Utálom. De igaza van. Nem csak ennyit akarok mondani. Annyi kérdés tolong a fejemben, hogy meg sem tudom számolni. Hogy került ide? Miért van itt? Miért viselkedik ilyen nyugodtan? Hogy lehet, hogy megjelent itt, közvetlen azután, hogy róla álmodtam? Egyáltalán mért álmodtam vele?
               - Nyugi Byun, mindent el fogok magyarázni.
Már épp nyitnám a számat, mikor Sunbae közbe szól.
               - Nem, ő sem gondolatolvasó. Nem mondták még neked, hogy nagyon kifejező az arcmimikád?
Hát ez… ha nem lennék már így is dühös, most felháborodnék. Ez azért kicsit már vicces, hogy ők ilyen nyugodtak, ráadásul Chanyeol, akiről lassan már azt hittem, hogy meghalt, vagy nem is tudom, egyszer csak előkerül, itt a semmi közepén, és elkezd itt pattogni nekem.
               - Mióta is ismeritek ti egymást? – Sikerül tulajdonképpen a legérdektelenebb kérdést feltennem, amit egy ilyen helyzetben csak lehet. Mégis mit számít az, hogy mióta ismerik egymást?
               - Nagyjából tíz éve – vágja rá a füles. – De most ülj le végre, mert ennek így sosem lesz vége. – Lenyom a másik fotelbe, ő pedig elterpeszkedik a kanapén. – Először a faluról fogok mesélni, jó? Vagyis nem, ezt nem lehet ennyire szétválasztani. Inkább csak mesélek, aztán a végén kérdezhetsz. Szóval. Ez a falu nagyjából egy három-négy órányira van Seongsantól, legalábbis repülve. Gyalog még sosem próbáltam, de gyanítom, hogy úgy több nap is lehet, ráadásul nem hiszem, hogy egyedül odatalálnál, szóval el se indulj. Itt sok olyan dolog lehet, amit otthon el sem tudnál képzelni.
               - Például szárnyas emberek?
               - Például azok, igen. Bár itt sárkányoknak hívják őket, de legyen ahogy akarod. Az a négy srác, akiket tegnap láttál, ők is sárkányok, de még nagyon fiatalok, szóval nem tudnak teljesen átváltozni. Talán majd egy fél év múlva. De ez embertől függ. Ne nézz ilyen ijedten, még sok mindent nem tudsz. Az itt lakók vegyesen vannak, sárkányok és emberek, persze a sárkányok többen vannak. Nem számít, hogy valakinek a szülei sárkányok, vagy csak az egyik sárkány, ő az lesz, bár vannak ritka esetek, mikor vegyes kapcsolatból olyan sárkány születik, akinek nincs meg minden képessége. Mondjuk van szárnya, és a karmait is elő tudja idézni, de nem tud teljesen átváltozni soha. De ez ritka. Én nagyjából nyolc éves korom óta ismerem ezt a helyet, akkor hozott el először apám, akkor ismertem meg Sunbaet.
               - Mintha az öcsém lenne – vigyorodik el az említett, mire Chanyeol lepisszegi.
               - Fogd be, nem hagysz koncentrálni. Így se tudom igazán mit is kéne mondanom.
               - Akkor hagyd, hogy én beszéljek. – A colos elgondolkodik, aztán bólint. – Köszönöm. Gondolom kíváncsi vagy, hogy Chanyeollal mi a helyzet. Mármint sárkány ügyben. – Szinte bólintanom sem kell, már folytatja. – Ő is sárkány, mint én. És! Vele harcoltál.
               - Dehogy harcoltam vele! Meg sincs sérülve! – Dühösen pattanok fel a fotelból. Én ezt nem tudom egyhelyben ülve végighallgatni. Az még rendben van, hogy vannak sárkányok. Nagyjából azt is elhiszem, hogy vannak emberek akik sárkánnyá tudnak változni. Sőt! Még azt is el tudom fogadni valahogy, hogy Chanyeol is képes átváltozni, hiszen láttam mikor rosszul lett, mikor a szeme… - Már hogy lehetett volna ő? – mutatok a fülesre, de a kérdést a másik srácnak szegezem. – Láttam mikor rosszul lett, mielőtt eltűnt. Sárga volt a szeme! Annak a sárkánynak egy csepp sárga sem volt a szemében.
               - Elmagyarázhatom? – Felkel a kanapéról, és elkapja a vállam, amire aztán erősen rá is szorít, én a fájdalomtól eltorzult arccal felkiáltok. Kissé megrémülve enged el, aminek más esetben nagyon örülnék, de most jobb lenne ha inkább fogna, mert nem tudom megtartani magam, és térdre esek. Az elmúlt három nap édes kevés volt, hogy begyógyuljon a vállamban tátongó lyuk. Mert igen, konkrétan majdnem hogy egy lyuk van a vállamban. Megnéztem. Nem volt szép.
Sunbae gyorsan mellém ugrik, és elkap. Forog velem a világ, hallom ahogy Chanyeol kérdez valamit, de azt már nem értem mit, és nem is tud érdekelni.

Sötét van mikor kinyitom a szemem. Egy vékony fénycsík szeli csak át a szobát. Nem érzem, hogy bármim is fájna, szóval felkelek, és elhúzom a függönyt, így a holdfény elárasztja a szobát. Az éjjeliszekrényen megint ott találom a pohár vizet és a fájdalomcsillapítót, de nem ez az amin a legjobban meglepődök. Az ágyam mellett egy alak ül, félig a takaróra dőlve, és alszik. Már csak hajhosszból ítélve is meg tudom állapítani, hogy ez az ember nem Sunbae. Viszont így nem értem. Azt még megérteném ha Sunbae aludna itt, mert róla el tudom képzelni, hogy aggódik értem, hiszen… nem hiszem el, hogy ezt mondom… valószínűleg tetszek neki.
Halkan kiosonok a nappaliba, lehetőleg úgy, hogy Chanyeol ne ébredjen fel. Nem tudom mit mondanék neki ha felkelne. Vagy ő nekem. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem vagyok egyedül, mert a nappaliban pedig Sunbaet találom, elterülve a kanapén, egy könyvvel a mellkasán. Megmosolyogtat a látvány, kicsit olyan, mint mikor Jongdae elterül az ágyamon, pihenés címszó alatt, de pár percen belül elalszik, és utána lehetetlen arrébb lökdösni, hogy én is elférjek. Tovább osonok a konyhába, ahol a hűtőben kezdek kutakodni, valami ehető, de halk kaja után. Nem tudom hány óra lehet, nem néztem meg, de valamikor nagyon későn, és egyikőjüket sem akarom felkelteni.
Végül egy joghurtot veszek elő, és az emelet felé indulok. Még szerencse, hogy itt fent nincs senki akit zavarnék. Elfoglalom a tegnapi helyem, és megeszem a… fogjuk rá, hogy vacsorámat. Sokáig ülök a teraszon, próbálom feldolgozni amiket Chanyeol mondott. Még jó, hogy a sárkányok létezéséről mindig tudtam, hiszen mindig is az életem részei voltak… na de hogy valaki emberből átváltozzon sárkánnyá… elég abszurd. Pedig még láttam is, a két szép szememmel! Ráadásul itt van Chanyeol is. Tényleg vele küzdöttem volna? Akkor mért nincs rajta semmi sérülés? Pedig emlékszek, hogy az egyik vállába belevágtam a kardom. Talán erről is ki kéne vallatnom őket reggel.
Sokáig ülök még kint, csak nézem a tájat, és közben szépen lassan újra elalszok.

Most is a szobámban ébredek, most viszont egy halk ajtócsukódásra. Valaki lehozott a teraszról, de ki? Nem mintha sok választás lenne, és mivel szinte biztos vagyok benne, hogy nem Chanyeol volt, kizárásos alapon Sunbae. Nem tudom mennyit aludhattam, de lassan már világosodik. Nem érzem magam annyira álmosnak, hogy vissza tudjak aludni, úgyhogy felkelek, és halkan kiosonok a szobából. Nem tudom, ki alszik még valahol, nem akarok senkit felverni, legnagyobb meglepetésemre viszont Chanyeolt a konyhában találom. Épp kévét főz. Nem vesz észre elsőre, csak mikor a szekrényhez fordul, hogy kivegyen egy… vagyis két bögrét.
               - Hát te? Jól vagy? – Meglepő, de… kedvesen, szinte már aggódva kérdezi. Bólintok, hogy igen, és leülök az ablakhoz legközelebbi székre. Ez is a falu felé néz, mint a legtöbb ablak a házban, de ha most kinézek rajta, csak az üresen kongó utcákat látom. Nagyon korán lehet még, hiszen épphogy világos van. – Tessék – teszi le elém az egyik bögrét a colos, mire kissé furán nézek rá. Mi ez a nagy kedvesség? Elveszem a gőzölgő bögrét, és közelebbről is megszemlélem. – Nyugalom, nem mérgeztem meg – nevet fel halkan, mire rá kapom a tekintetem. Nagyon-nagyon régóta ismerem, de ilyennek még sosem láttam. – Csak gondoltam szólok. Úgy néztél rám, mintha azt várnád, mikor szúrlak le. – Megvonja a vállát, és beleiszik az italába. Az első kortynál kicsit elfintorodik, és tesz bele még egy kanál cukrot. – Amúgy mit kerestél a teraszon? Hideg van még éjszaka, főleg kint aludni. Nem kéne megfáznod, főleg addig, amíg be nem gyógyul a vállad. És… bocsánat. Elfelejtettem, hogy megsebesítettelek, azt meg végképp nem gondoltam, hogy ennyire. Sajnálom Baekhyun.
Mi? Sajnálja? Bocsánatot kért?! Az elmúlt tizennyolc évben még nem tapasztaltam ilyet. Biztos, hogy ez ugyan az a Park Chanyeol, akit én ismerek? Ő nem mondana ilyeneket, nem csinálna kávét nekem – legalábbis méreg nélkül – és nem magyarázná el, hogy mi folyik körülöttem. Egyre gyanúsabb ez az egész nekem.
               - Csak kimentem levegőzni – vonom meg a vállam, és az ujjaimat a jó meleg bögre köré fonom.
               - Hát, nem csodálom. Nekem is szükségem lenne rá, miután átaludtam egy egész napot – vigyorog.
               - Mit csináltam?
               - Tegnap, miután… szóval… - vonakodva ugyan, de kiböki végül – miután elájultál, lefektettünk. Aztán pár órára rá felment a lázad is, Sunbae teljesen bepánikolt, csak egy órája tudtam hazazavarni. 
               - És te meg virrasztottál mellettem? – Felnevetek a gondolatra, pedig láttam, hogy ott aludt az ágyam mellett. Mégis abszurdnak tűnik a dolog.
               - Igen, de elaludtam és mire felkeltem, nem voltál sehol. – Ezt olyan komolyan mondja, hogy egyből elmegy a kedvem a nevetéstől. – Tudod Baekhyun, nem mindenki olyan, mint amilyennek mutatja magát.