Fél óra telt el Chanyeol kijelentése óta, miszerint nem mindenki olyan amilyennek mutatja magát. Azóta ülök a konyhában, még mindig a bögrémet szorongatva, egy kevés kávéval az alján, ami már teljesen elhűlt, és ez a mondat ismétlődik az agyamban. Lehet, hogy minden hazugság volt? Ha nem hangzana túl igaznak, nem hinném el, és ehhez elég lenne az az indok, hogy azért, mert ő mondta. Hiszen semmit sem kéne neki elhinnem… Ráadásul aggódott értem, mikor elájultam, sőt, úgy nézett ki, hogy valóban bánja a dolgot. De egy ember nem tud ennyire megváltozni, főleg nem ennyi idő alatt. Sosem láttam még ilyennek, nem tudom eldönteni, hogy megjátssza, vagy ez a valóság. Miután megitta a kávéját, kiöblítette a bögréjét, és azzal hagyott itt, hogy nyugodtan nézzek körül, ha eddig nem tettem meg, de ne erőltessem meg magam, nehogy újra belázasodjak, vagy hasonló, majd felment az emeletre. Nem vagyok én semmi jónak elrontója, bár már egyszer körbenéztem, most azzal a reménnyel indulok a lépcső irányába, hogy a fenti szobák közül legalább egy nyitva lesz. Halkan osonok fel a lépcsőn, mintha attól félnék, hogy lebukok, pedig engedélyt kaptam a körülnézésre. A lépcsőtől balra lévő első ajtó mögül vízcsobogás hallatszik ki. Igazam volt, tényleg fürdő az egyik. Próbaképp lenyomom a tőlem jobbra lévő kilincset, de az ajtó meg sem mozdul. Nincs szerencsém. Tovább megyek a következőhöz, ezt is óvatosan nyomom le, és a legnagyobb meglepetésemre kinyílik. Gyorsan, mielőtt eszembe juthatna, hogy ez rossz ötlet, beosonok, és becsukom magam mögött az ajtót. A szobát a világos színek uralják, főleg barnák. Az egyik oldalon ferde a plafon, és egy óriási tetőablak foglal rajta helyet. Alatta hófehér, bevetett ágy, olyasmi, mint az enyém, csak nagyobb és puhábbnak tűnik. A másik oldalon egy íróasztal, és egy könyvespolc van, valamint több kép is, egyszerű fakeretben. A legtöbbről Chanyeol és Sunbae néz vissza, ezt még így az ajtóban állva is látom, valamit Chanyeol idegenekkel. Gondolom a falu lakói. Ez lenne Chanyeol szobája? Ez az ő háza? Bár erre már hamarabb is rájöhettem volna. Valószínűleg nem lenne szabad itt lennem, ebben a szobában.
A gondolataimból egy erős ütés szakít ki, ahogy az ajtó a hátamnak csapódik, én pedig elterülök a padlón, mint egy szerencsétlen újszülött kiscsikó.
               - Gondoltam, hogy itt leszel, de azt eszembe se jutott, hogy meg fogsz állni pontosan az ajtóban. – Mosolyog, hallom a hangján. – Nem mondta még neked senki, hogy nem illik más szobájába hívatlanul beállítani? – Elsétál mellettem, és leteríti a törölközőjét az asztalnál lévő szék támlájára. – Na gyere – nyúl felém, és felsegít. Még mindig ott ül az arcán az az idióta vigyor, amit sosem fogok megszokni.  Egy farmer van csak rajta, gondolom pólót felvenni már luxus.
               - Ha tudtad, hogy itt leszek, akkor mért lepődsz meg? – sétálok a tetőablakhoz. Az erdőre néz… gyönyörű.
               - Nem lepődtem meg. De én, ha már belopózok valaki szobájába, tuti nem az ajtóba ácsorognék. Nem hiszem el, hogy öt perc alatt képtelen voltál beljebb menni.
               - Honnan tudod, hogy nem csak most jöttem?
               - Hallottam mikor feljöttél. Bár így nem olyan jók az érzékszerveim, mint átváltozva, de egy emberénél jelentősen jobbak. Persze csak ha akarom. Meg is őrülnék, ha ilyen hallással kéne a faluba besétálnom. Valószínűleg elég hamar megőrülnék… vagy megsüketülnék.
               - Szóval hallgatóztál? – háborodok fel. – Ez tisztességtelen! – fordulok meg karba tett kézzel. – De ha már itt tartunk… elmagyarázhatnál pár dolgot a sárkányokkal, vagyis, veletek kapcsolatban. Mert még mindig nem hiszem el, hogy veled harcoltam.
Az eddigi vigyora egy elnéző mosollyá szelídül, és az ágya felé int. – Ülj le. Vagy ha kényelmesebb, lemehetünk a nappaliba is. – Nem válogatok sokat, leülök az ágya egyik felébe, és felhúzom a lábaimat. – Rendben, akkor maradunk – állapítja meg. – Nézd, tudom, hogy nehéz elhinni, és hogy új neked ez a helyzet, de próbálj meg hinni nekem. Nézd – közelebb jön, mellém ül, és a vállára mutat – látod ezt a vörös csíkot? Ezt te csináltad. Sárkányként gyorsabban gyógyulok, ezért nem láttál mióta idehoztalak. Kellett egy kis idő mire begyógyult. Ugyan rám nem hat annyira az a vas, amiket a Próbákon használunk, de ha felsérti a bőröm, akkor már én se tudok annyira ellenállni neki.
Csak bámulok rá. Erre mit mondhatnék? Óvatosan végighúzom az ujjaimat a hegen egyszer, majd még egyszer. Kicsit érdes, érződik, hogy még csak épphogy begyógyult. Ezt én műveltem vele. Bármennyire is utálom… utáltam… és néha legszívesebben megöltem volna, a mostani viselkedése után, szégyellem magam.
               - Sajnálom. – Elfordulok tőle, nem tudok ránézni. Sosem akartam senkit ok nélkül bántani, őt mégis bántottam, még ha nem is tudtam, hogy valójában Chanyeol az.
               - Baekhyun…
               - Igen? – kérdezek vissza, de nem fordulok oda.
               - Baekhyun…!!
               - Mi az? – kérdezek vissza most már kicsi ingerülten, de nem fordulok oda, csak mikor már harmadjára kezdi el a nevem. – Mi van már? – Nem szól semmit, csak megszeppent arccal a válla felé mutogat. – Igen, tudom, már láttam, és bűntudatom van tőle, köszi.
               - Baekhyun, az istenit, nézd már meg!
               - Jolvan na, nem kell… - a tekintetem a hegre téved… vagyis a helyére – kiabálni… Gyorsabban gyógyulsz, mint gondoltam.
               - Baekhyun. Ezt nem én csináltam. Ennek még kellett volna egy nap legalább, hogy eltűnjön, de sárkányként is még pár óra lett volna minimum.
               - Nem értem mire gondolsz – rázom meg a fejem. Tényleg fogalmam sincs.
               - Ezt meg kell beszélnem Sunbaevel – pattan fel, de elkapom a csuklóját.
               - Nem érne rá? Legalább egy kicsit. Ha folyton eltűnsz, sose fogok semmit megtudni. Csak pár óra. Aztán tőlem a világ másik felére is elszaladhatsz megbeszélni a dolgaidat akárkivel.
Látszik, hogy elgondolkozik a dolgon, aztán egy nagy sóhajjal kísérve visszahuppan az ágyra. – Halljuk a kérdéseket.
Csak tátogok hirtelen, azt sem tudom mit akartam kérdezni, de aztán a legkézenfekvőbb kérdéssel rukkolok elő.
               - Mi ez a hirtelen változás? Hiszen utálsz.
Kicsit meglepődik, de aztán egy kínos mosollyal kísérve válaszol. – Ez nem olyan egyszerű. El kellett érnem, hogy utálj. Lebuktathattál volna. – Nem tudom. mire gondol, valószínűleg ez látszik is rajtam, mert hamar magyarázni kezd. – Nem tudom emlékszel-e, de mondtam, hogy általában olyan tizenegy éves kor körül változunk át először. Én is akkor változtam át először. Legalábbis teljesen. Valamiért, olyan hét éves korom körül megjelentek a szárnyaim. Apámmal épp az erdőben voltunk. Te is ott voltál, talán Jongdaevel kószáltál el, nem tudom, csak tipp, mert őt nem láttuk. Megláttad a szárnyaimat, és annyira megijedtél, hogy elájultál. Féltünk, hogy emlékezni fogsz rá, és elmondod valakinek, de szerencsénk volt, arra se emlékeztél, hogy láttál minket, csak valami nagy madárról beszéltél, de arról is csak egy-két napig. Apám attól tartott, hogy ha összebarátkoznánk, talán rájönnél a titkomra. Nem kockáztathattunk, úgyhogy nem volt szabad barátkoznom veled. Nem tudom, miért kezdtelek el cseszegetni végül, de mire észbe kaptam, már kialakult rólam egy kép sokak fejében, és már nem tudtam változtatni. Lassan azzá váltam, aminek mindenki hitt. Egy bunkó szívtelen egoistává, aki gyűlöl mindent és mindenkit. Azt se tudom, Joonmyun hogyan lett a legjobb barátom ezek után. Tulajdonképpen, sosem volt veled bajom, de egy idő után hozzászoktam, hogy piszkállak. Vicces volt – neveti el magát kicsit, mire megütöm. Nem volt vicces. – Bocsi. Szóval… te voltál az egyetlen a faluban, vagyis nem az egyetlen, de aki legjobban hangoztatta, hogy nem akar sárkányt ölni. Ezt tiszteltem benned. De ennek ellenére mindent tudni akartál róluk. Rólunk.
               - Ezért hoztál el ide?
               - Ezért is.
               - Van más oka is?
               - Van, de azt még nem mondhatom el. Előbb meg kell bizonyosodnom róla. De most már tényleg mennem kell, mert Sunbae valamikor mostanában fog átváltozni, és még előtte beszélnem kell vele. Nem akarok még két napot várni.
               - Átváltozik? – lepődtem meg. És mi az, hogy nem akar két napot várni? Mire?
               - Nem mindig mi irányítjuk – mosolyodik el, és a szekrényhez megy, hogy elővegyen egy pólót, meg egy vékonyabb pulcsit. – Pár óra és jövök. Ha éhes vagy, csak szolgáld ki magad. – Felkapja magára a pulcsit, és kimegy az ajtón. Még halom, ahogy ledübörög a lépcsőn, aztán egyedül maradok a házban. Időbe telik, mire feldolgozom, amiket hallottam.
Sosem utált.
Ettől jobban kéne éreznem magam, de inkább csak rosszkedvem lesz. Tényleg minden hazugság volt. Legalábbis vele kapcsolatban. Vajon sok dolog van még, amiről nem tudok? Vagy máshogy tudom, mint ahogy van? Biztos van még pár ilyen dolog. Ha így nézem a dolgokat, már nem is akarok haza menni, előbb ki akarom deríteni, mi folyik itt. Bár Jongdaet valahogy meg kéne látogatnom, vagy tudatni vele, hogy élek. Talán elküldhetném Chanyeolt, hogy megmondja nekik, hogy ne aggódjanak, elvégre neki csak pár óra odaérni. Vajon volt már azóta Seongsanban? Erről nem beszéltünk még egyszer sem, legalábbis nem emlékszek rá. Vicces, mások a szüleiket akarnák tájékoztatni, hogy ne aggódjanak, még élek, én a legjobb barátomat. Nem lenne értelme apámnak szólni. Nem hiszem, hogy érdekelné.

A következő pár órában, csak ténfergek a házban. Nem igazán tudok magammal mit kezdeni, nincs kedvem semmihez. Átnéztem Chanyeol szobáját is miután elment – elég alaposan – végigbogarásztam a könyvespolcát, aztán benéztem az utolsó szobába is, ahova első alkalommal nem jutottam el. Nagyjából úgy festett, mint Chanyeolé, ugyanolyan tetőablakkal, alatta egy nagy ággyal. Nem tudom eldönteni, hogy az emeleti szoba tetszik jobban, vagy amiben én kaptam helyet. Már az is eszembe jutott, hogy lemegyek a faluba, de tudom, hogy Chanyeol mérges lenne, ha nem lennék itt mikor visszajön. Végül más ötlet híján, a teraszon kötök ki, a könyvvel, amit Sunbae olvasott… vagy legalábbis amivel együtt aludt nemrég. Egész érdekes, de pont mire belemerülnék, ajtócsapódás hallatszik lentről. Nem mozdulok meg, majd ha Chanyeol akar valamit, feljön. Biztos tudja, hogy itt vagyok, eddig mindig itt talált meg. Pár percet várok, viszont mikor még mindig nem érkezik meg a teraszra, de még csak egy „Hol vagy?” kiáltás sem hangzik el, vagy egy „Megjöttem!” kezd gyanús lenni a dolog. Leteszem a könyvet az asztalra, és a terasz ajtajához osonok. Ha másban nem is, osonásban mindig jó voltam. Talán erre kellett volna rágyúrnom a harc helyett, lehettem volna orvgyilkos. Bár talán ezen már késő elgondolkodni. Nem hallok semmi zajt, úgyhogy a lépcsőhöz megyek, és fokról-fokra, óvatosan, nehogy egyetlen deszka is megnyikorduljon, lesurranok. Nem látok senkit a nappaliba, a szobám ajtaja pedig ugyan úgy áll, mint ahogy hagytam, az egyetlen hely, ahová innen nem látok be, az a konyha. A falhoz settenkedek, és óvatosan benézek, ahonnan legnagyobb meglepetésemre, egy éjfekete szempár néz vissza rám.
               - Azt hittem, már sosem jössz le – mosolyog rám. A kezében egy gőzölgő bögrét tart, és a pultnak támaszkodik. Hosszú, úgy értem nagyon hosszú fényes, fekete haja van, karcsú, magas, sápadt bőre pedig szinte világít. Gyönyörű lány. – Gyere, nem harapok – kinyújtja felém az egyik kezét, de mikor nem mozdulok meg, közelebb jön, és a csuklómnál fogva beljebb vonszol, és lenyom az egyik székre. – Kérsz te is? Van még. – Megtölt egy bögrét teával, és elém teszi, anélkül, hogy megvárná a válaszom. – Gondolom, fogalmad sincs, ki vagyok. Ugye? Nem mesélt rólam Chanyeol? Sunbae se? A kis mocsok. Pedig mondtam nekik, hogy mutassanak be, már nagyon kíváncsi voltam rád! Jaj, még be se mutatkoztam, a nevem Morrigan.
               - Morrigan? Furcsa név. – Annyira megdöbbent a lány feltűnése, hogy ez az első dolog, amit hangosan is ki tudok nyögni.
               - Köszi – neveti el magát. – Mint látod, nem igazán vagyok koreai, a szüleim ehhez illően akartak nekem nevet adni. Amúgy ritkán találkozok olyannal, aki nem itt lakik. Azt hiszem – gondolkozik el – te vagy a harmadik.
Hihetetlenül sokat beszél, és életvidám, ez már most látszik. Általában nem szeretem azokat az embereket, akik ennyit beszélnek, hiszen felesleges. De Morriganre ha csak ránéz az ember, már jobb kedve lesz. Kicsit ironikus…
               - Ne is mond, látom mire gondolsz. Sunbaenek igaza v,olt, tényleg minden gondolatodat látni az arcodon. Nem hazudsz túl jól, mi? De igen, tényleg ugyanaz a nevem, mint a kelta halálistennek. A szülei, úgy gondolták, illik hozzám – mutat végig magán. – Már csak az kéne, hogy varjúvá tudjak változni, és tökéletes lenne. De még sárkánnyá sem tudok, nem hogy varjúvá.
               - Te is sárkány vagy? – bukik ki belőlem a kérdés. – Bár gondolhattam volna, itt olyanokról is kiderül, hogy sárkány, akiről nem is gondolnám. A végén még kiderül, hogy én is az vagyok. Amúgy honnan tudsz rólam?
Kortyol egyet a teájából, aztán újra beszélni kezd. – Sunbae a tesóm. Vagyis, nem vérszerinti, de az ő családja nevelt fel, szóval olyan mintha a tesóm lenne. Az erdőben találtak kiskoromban, szóval azt hitték egyszerű gyerek vagyok, de később kiderült, hogy valójában sárkány. Legalábbis félig – fintorodik el. – Biztos mondta Yeol, hogy van, aki csak félig születik sárkánynak, és nem képes teljesen átváltozni. Nekem minden képességem megvan, de még sosem sikerült teljesen átváltoznom, valószínűleg soha nem is fogok.
               - Esetleg… - kicsit elbizonytalanodok, talán tőle megtudhatnék pár dolgot, de nem biztos, hogy tőle kéne megkérdeznem. – Chanyeol azt mondta, mielőtt elment, hogy Sunbae most fog átváltozni, és nem akar még két napot várni, hogy megkérdezzen valamit. Nem igazán értem, mire akart ezzel célozni…
               - Az átváltozás? Nem nagy cucc – legyint. – Annyi csak, hogy hatvan naponta átváltoznak két napra. Ezt nem tudják befolyásolni, ha akarják, ha nem, átváltoznak. Asszem, nekem ennyiből szerencsém van, nekem erre nem kell figyelnem, mivel sosem változok át.
Hirtelen egy ajtócsapódás szakít félbe minket, és ahogy hátrafordulok, Chanyeol meglepett, egy pillanattal később pedig, unott arcával találom szembe magam. Kicsit fáradtnak tűnik. Elvonszolja magát a konyháig, és leveti magát a mellettem lévő székre. Meg se kell szólalnia, Morrigan már fordul is, hogy töltsön neki egy bögre teát.
               - Meg se kérdezem, mit keresel itt – sóhajt fel, miközben elveszi a bögrét a lánytól. – Pedig mondtam, hogy ne zargasd Baekhyunt, biztos elég neki feldolgozni azt is, hogy nem utálom.
Mintha itt se lennék, komolyan…
               - Szerintem bír engem. Ugye Baekhyun? – mosolyog rám.
               - Per…
               - Szerintem meg már megint nem tartottad be, amit ígértél – vág közbe Chanyeol.
               -… sze. Esetleg néha hagyhatnád, hogy befejezzem a mondandóm.
               - Fogd be Byun – int felém, pont mint régebben. Én meg csak tátogok, hogy ezt most miért? Nem arról volt szó, hogy nem piszkál? Bár… ezt konkrétan nem mondta. – Ja, bocs. Csak a megszokás.
Egy pillanatig még döbbenten bámulok rá, aztán Morriganből kitör a nevetés. Fél perccel később pedig Chanyeolból is. Én meg csak ülök a helyemen, és nem értem mi történik. De… talán még sem lesz olyan rossz az itt töltött idő. Itt van Sunbae, Morrigan és persze Chanyeol. Fura egy csapat, de sok mindent megtudhatok tőlük. Főleg Chanyeoltól. Bár már most a fejemben kering egy fontos kérdés – vagyis több – ma már biztos nem teszem fel. Talán majd holnap.