A napok teltek, Sanghyuk pedig minden nap bent volt nálam. Egyszer-kétszer sikerült hazazavarnom, de éjszakára mindig marat. Eleinte az ágyam mellett aludt el, mint mikor még eszméletlen voltam, de hamar megelégeltem, és megkértem Myungsoot, hogy hozzanak be valami pótágyat, ő pedig már intézkedett is. Feltűnően segítőkész volt, de mint megtudtam, ismertem a testvérét. Azt hiszem Kyungsoonak hívják. Az évfolyamtársam, csak párszor találkoztunk, valami beadandó miatt, és egyszer véletlen összefutottam Myungsooval. Szóval kaptunk pótágyat, így már volt hol aludnia Sanghyuknak. Egyik alkalommal, mikor sikerült hazazavarnom egy kicsit, megcsináltatta a telefonom is. Ahogy kértem, a kódot rajta hagyták, csak felírták nekem egy papírra. 1205: ez volt a kód. Az emlékeztetőben az állt, hogy „Az a nap” tehát ez egy dátum volt. December ötödike. Át tanulmányoztam az egész telefont, beleértve a naptárat is, de nem találtam semmi utalást erre a dátumra, pedig valószínűleg fontos lehetett. Csak pár képet találtam, amin két másik sráccal szerepeltem, vagy épp Sanghyukkal. Nagyjából velem egy magasak voltak mindketten, az egyiknek fekete haja volt, a másiknak pedig… nos, neki majdnem minden képen más színű. Volt fekete, sötét lila, vörös, szőke… szerintem a fekete és a vörös állt neki legjobban. Kíváncsi vagyok most milyen, de ez nemsokára elvileg kiderül. Bár még mindig fájt pár helyen a karom és a lábam, na meg az oldalam, Myungsoo úgy döntött, hogy hazaenged, mert ismerős környezetben jobb lesz a közérzetem, és talán az emlékek is hamarabb visszatérnek.
               - Hé Leo! – Sanghyuk úgy rontott be a kórterembe, mintha ki lett volna írva az ajtóra, hogy „Ingyen süti”. Ha más nem is, az már feltűnt az elmúlt pár napban, hogy milyen édesszájú. – Holnap hazamegyünk! – Szinte szökdécselve jött be, amin jót mosolyogtam, és az ágyam szélére telepedett.
               - Tudom, mondta Myungsoo. – Erre egy másodpercre mintha elszomorodott volna, hogy nem ő mondhatta el, ahogy megszólaltam, már újra mosolygott. – Bár kicsit fura lesz. Nem is ismerem a srácokat.
               - Tudom, de jó lesz, hidd el. Hamar meg fogod kedvelni őket, ők meg amúgy is bírnak téged. Ravi még azt is megígérte, hogy süt húst. Istenien csinálja, de nagyon ritkán hajlandó rá – ujjongott. A sült hús jól hangzott, de az én figyelmemet valami egész más ragadta meg.
               - Ravi? – bukott ki belőlem. – Nem mondod, hogy komolyan így hívják?
               - Ja nem, dehogy – nevette el magát – ez csak a beceneve. De megígértette velem, hogy egyelőre ne mondjam el neked az igazi nevét, mert eddig nem voltál hajlandó Ravinak hívni, és most ez egy új esély rá, hogy rávegyen, hogy így hívd. – Megvonta a vállát, majd felkelt. – Eredetileg maradni akartam, de Myungsoo rám parancsolt – meg Ravi is, miután felhívtam – hogy hozzak neked ruhát, szóval most hazamegyek, szedek neked össze valami utcai cuccot, meg keresek valami meleg kabátot, aztán visszajövök. Mintha az egyik szekrényben tartottál volna még egyet… - Ezt már csak magának mondta, miközben az ajtó felé fordult, de gyorsan meggondolta magát, és visszalépett hozzám. Kaptam egy gyors ölelést, aztán újra az ajtó felé indult. Fura volt ez a nagy közvetlenség, másnak valószínűleg sose engedtem volna meg, főleg nem így, egy hét ismeretség után, de Sanghyuk ez alatt a pár nap alatt, nagyon hozzám nőtt. Kicsit emlékeztetett egy kiskutyára, amit nem lehet nem imádni, és mindig az ember közelben van. Pont olyan volt.
Szerencsére időközben kaptam normális újságot, aminek nagyon örültem, bár így már nem menőzhettem a női magazinjaimmal. Szomorú.
Nem sokkal az után, hogy Sanghyuk elment, és én elkezdtem olvasni, Myungsoo kopogott be az ajtón, szokásos fehér köpenyében, mögötte pedig egy magas, szőke, komor férfi állt.
- Hello Taekwoon. Ő itt – intett a férfi felé – Kim Himchan, ő lesz a pszichomókusod. – Nagyon megilletődött fejem lehetett, mert pár pillanat múlva kitört belőlük a röhögés – csoda, hogy nem fetrengtek a padlón – aztán mikor sikerült kicsit visszafogniuk magukat, Himchan kezet nyújtott.
               - Ne vedd komolyan, sose volt normális – biccentett Myungsoo felé – de igazat mondott. Nem fogsz sokszor látni, egy hét múlva kell csak bejönnöd a rendelőmbe, aztán majd meglátjuk lesz-e következő alkalom. Most csak azért jöttem, hogy ne akkor láss először, gondoltam bemutatkozok. Bár sejtem, hogy ezek után mit gondolhatsz rólam – sóhajtott fel.
               - Nem – borzadtam el látványosan – el sem tudod képzelni…
Nagyon meggyőző lehetett az alakításom, mert komolyan olyan fejet vágott, mint aki elhiszi, hogy ezzel egy életre elásta magát előttem, de mikor elnevettem magam, látszott rajta, hogy kicsit megkönnyebbült. Myungsoo nem maradt sokáig, valahová el kellett hirtelen rohannia, gondolom egy beteghez. Himchan ottmaradt velem, beszélgettünk egy kicsit. Elég jó társaság volt, hamar megkedveltem, ráadásul mikor elárulta, hány éves, azt hittem padlót fogok. Egyáltalán nem tűnt idősebbnek nálam, se viselkedésre, se kinézetre, szóval elég nehéz volt elhinnem, hogy már harmincegy. Elmesélte, hogy Myungsoo egy nagyon régi barátja, csak pár éve találkoztak újra, mikor itt kezdett el dolgozni. A beszélgetésünket, egy a szobába berontó Sanghyuk szakította félbe.
               - Megjö… mármint… Jó napot – hajolt meg Himchan előtt, aztán hozzám sétált, és egy táskát tett le az ágyam szélére.
               - Hello, te vagy Hyuk, ugye? – mosolygott rá az idősebb. Elég barátságos típus. Váltottak még pár szót, aztán Himchan ment a dolgára, Sanghyuk pedig lepakolta a táskát a kisszekrény mellé. Myungsoo még egyszer bejött valamit megnézni, aztán tovább is állt. Sanghyuk szokás szerint maradt, végigbeszélgettük a délutánt, és valamikor kora este el is aludt. Persze az én ágyamon terült ki, így esélyem se volt rendesen elférni, de nem volt szívem felkelteni.
Fura volt belegondolni, hogy pár óra és hazamegyek. Haza… Másoknak ez olyan magától értetődő, de nekem nem, én azt sem tudtam, hol van az a haza, vagy hogy néz ki. Egyáltalán kik azok az emberek akikhez hazamegyek? Még ha csak pár hónap, vagy mondjuk egy év esett volna ki, akkor tudnám hová tenni a dolgokat nagyjából, de így… És akkor még ott az egyetem is, ami tulajdonképpen azt se tudom, hol van, nem hogy arra emlékezzek, amiket ott tanultam. Szinte nem is aludtam semmit az éjjel, kavarogtak a gondolataim, pedig tudtam, hogy nincs félnivalóm. Elvégre nem kannibálok közé megyek holnap… remélem.

Végül Sanghyuk keltett, a nap már egész magasan járt, talán tíz óra körül lehetett. Sikerült ülve elaludnom, amit a nyakam és a hátam nem igazán díjazott, de szegény srác annyiszor kért bocsánatot, amiért elfoglalta az ágyam, hogy mire végzett, addigra a nyakam is helyrejött. Újult erővel pattantam fel az ágyból, a táskát felkapva, mosdóba siettem, és lecseréltem a szexi seggvillantós köpenyemet – mert bizony, olyanom volt – rendes ruhákra. Egy sötétebb farmert, és egy fehér vastag pulcsit kaptam. A bakancsom az ágy mellett várt, a világosbarna szövetkabátom pedig az ágy végére terítve. Akármennyire is vártam, hogy minél előbb elhagyhassam azt a szobát, kicsit azért rossz érzés volt nem tudnám elmondani pontosan miért, de legszívesebben visszaszaladtam volna. Még alá kellett írnom egy-két papírt, aztán elengedtek. Myungsoo nem volt bent, úgyhogy tőle nem tudtam elköszönni, de úgyis látom még.
Átsétáltunk a kórház udvarán, majd a parkolón, és megálltunk egy fekete kocsi mellett. Nem volt rajta semmi különös, mégis bizalmatlanul méregettem, valami nem volt benne szimpatikus. A gyomrom görcsbe rándult, ha csak arra gondoltam, hogy be kell szállnom oda.
               - Hé, Leo – mosolygott rám a kocsi felett Sanghyuk – semmi baj. Szállj be nyugodtan.
Nem mondhatnám, hogy meggyőzött, de lassan kinyitottam az ajtót, és én is beszálltam az anyósülésre. Vicces volt, hogy semmi nem jutott eszembe az életemről, de ha most azt mondta volna, hogy vezessek én, szó nélkül helyet cseréltem volna vele, és hazavezetek. Mármint… némi irányítással persze.
               - Amúgy – kérdeztem mikor beszállt mellém és ráadta a gyújtást – mióta vezetsz?
               - Kicsit több mint két éve. Miért?
               - Csak kíváncsi voltam – vontam meg a vállam. A francokat. Majd meghaltam úgy féltem. Nem tudom mi váltotta ki belőlem, de valamiért egyből az ugrott be, hogy a balesetemmel lehet kapcsolatban. Elvégre nem kérdeztem, hogy milyen balesetem volt, és ők sem hozták szóba. Ez is egy olyan dolog, amit fel kell írnom a megkérdezendők listájára. Bár ezt a listát sikeresen lerövidítettem már, amíg Sanghyuk velem volt a kórházban, hiszen szinte egész nap vallattam, mindenről ami csak eszembe jutott, vagy ha nem, akkor ő mesélt.
Legalább fél órát utaztunk, valahová a város másik felébe, vagyis azon túl, mert a város szélén álltunk meg. Nevezhetném kertes háznak, de nem volt annyi kertje, hogy annak merjem hívni. Egy nagy, fehér, emeletes ház. Miből fizetjük mi ezt? Ráadásul itt… tuti nincs közel az egyetemhez…
               - Gyere, a többiek már várnak! – szólt rám Sanghyuk, és kicsit megböködött, hogy induljak már. Félve… nem, nem… csak óvatosan. Szóval óvatosan megindultam a ház felé, amiben állítólag lakok. Épphogy felértem azon a két lápcsőn, ami az ajtóhoz vezetett, mikor az kivágódott előttem. Meglepetten pislogtam, a jelenleg vörös hajkoronával rendelkező – valószínűleg – Ravira.
               - Haver! Végre itt vagy – kiáltott fel egy nagy vigyorral, és egyből a nyakamba is ugrott. Szó szerint. Az első pillanatban teljesen ledermedtem, de aztán én is finoman megöleltem pár pillanat erejéig, és nagyon reméltem, hogy ezzel beéri. Hát nem volt szerencsém.
               - Hé, Ravi, ha megfojtasz, nem tudom megkóstolni a hírest specialitásod. – Ez jutott először eszembe, és az előzővel ellentétben, hatott. Ravi elengedett, csak egy nagy mosolyt villantott rám, aztán a konyhába vezetett, ahol már Sanghyuk – csak tudnám mikor surrant el mellettünk – és egy másik srác állt. Hongbin. Legalábbis ha jól emlékszem.
               - Üdvözöllek köreinkben ismét – mosolygott rám ő is, aztán megölelt. Ő is. Nem igazán zavartatják magukat, úgy tűnik, hogy itt csak én emlékszek rá, hogy nem emlékszek.
Ravi egyből belekezdett valami sztori mesélésébe, ami nemrég történt az egyetemen, aztán a harmadik mondat után felkiáltott, és elrohant a sütőhöz. A többiek nem igazán foglalkoztak vele azon kívül, hogy kiröhögték, szóval gondolom ez mindennapos. Hongbinról kiderült, hogy egy évvel alattunk jár, ő másodikas. Bár lehet ezt már Sanghyuk mondta, csak nem maradt meg. Már épp vissza akartam kérdezni, hogy ő mit tanul, mikor Ravi értem kiáltott. Nem igazán értettem mért pont én kellek neki, de a többiek is mondták, hogy menjek csak, szóval én mentem.
               - Mi az? – léptem oda hozzá.
               - Segíts egy kicsit. -  A kezembe nyomott egy kanalat, és utasított, hogy mit csináljak. Egész jó csapat voltunk.
               - Mért pont engem hívtál?
               - Vissza kell rázódj a hétköznapokba, nem? – nézett rám egy pillanatra, majd visszafordult a rizshez. – Meg te vagy az egyetlen a házba, aki tud főzni rajtam kívül. Nem mondta Hyuk?
               - Lehet, hogy említette. Annyi mindent mesélt, hogy a legtöbb meg se maradt bennem. Naplót kéne vezetnem, hogy mindenre emlékezni tudjak arra amit mond – nevettem fel.
               - Tudod, ez nem is hülyeség. Lehet, tényleg ezt kéne csinálnod.
Furcsa, de Ravit nagyon egyszerű volt elfogadnom barátomnak. Egyszerűen ezzel a pár mondatával, röpke fél óra alatt belopta magát a szívembe. Talán csak azzal érte ezt el, hogy úgy viselkedett velem, mintha semmi se történt volna. Bár neki kicsit könnyebb lehetett, hiszen már tudtam ki ő, láttam képen, mesélt róla Sanghyuk. Szegény. Neki sokkal nehezebb volt.
               - Hé, HÉ! Figyelj oda! Tudod meddig csináltam azt, amit te ott kevergetsz? – kiáltott rám Ravi felháborodva, miközben egy kanállal hadonászott felém. – Legalább tíz percig! Bizony! Úgyhogy csak óvatosan!
Erre már tényleg képtelen voltam reagálni. Valahol a belőlem kitörni készülő röhögés, és a megdöbbenés között álltam. Ez az ember tényleg hihetetlen. Szinte időm se volt feleszmélni, vagy felfogni amit mondott, kintről Hongbinék nevetése hallatszott be, pár pillanat múlva pedig Sanghyuk kiabált be nekünk, elfojtott nevetéssel.
               - Ravi, hagyd már, most hoztam haza, ne üldözd már el egyből, legalább várj egy hetet, hogy megedződjön!
               - Fogd be és teríts meg! – kiabált vissza Ravi, rám vigyorgott, aztán megnézte a húst. Valahogy ettől a csipkelődéstől, ami kívülről talán nem hangzott annyira kedvesnek, mint amilyen valójában volt, úgy éreztem, tényleg oda tartozok. Egyszerű egyetemista srácok, akik közé én is tartozok. Sanghyuk látványosan beszenvedte magát a konyhába, és előszedett négy tányért, és lepakolta mellém a pultra.
               - Étkező? – néztem rá.
               - Nincs. Vagy konyha, vagy nappali.
               - Akkor nappali.
Ravi megdöbbenve nézett rám, amit nem tudtam hová tenni, úgyhogy inkább visszafordultam a pulthoz. Talán régen nem szerettem a nappalliba enni… ki tudja.
Lassan elkészült a kaja, mi pedig beültünk a nappaliba a tányérjainkkal. Ravi és én a kanapéra telepedtünk le, Hongbin és Sanghyuk pedig a kávézóasztal túloldalára, a szőnyegre ültek le. Már eszembe se jutott, hogy kínos lehet az együtt ebédelés, legalábbis a konyhai beszélgetés után. Főleg régiebbi dolgokat meséltek, csínyeket a suliból, és hasonlókat. Kiderült, hogy Ravit már a gimi első éve óta ismerem, osztálytársak voltunk és összebarátkoztunk. Pontosabban ő jött mindig utánam, és addig nem hagyott békén, amíg össze nem haverkodtunk. Hongbint és Sanghyukot csak két éve ismerem, előbbi gólyaként csapódott hozzánk, utóbbi pedig… nos azt nem tudom, de valahogy őt is megismertük, azt hiszem Hongbin révén.
Legalább két órát hülyéskedtünk, beszélgettünk, mire megettük az ebédünket. Sanghyuk felszaladt a szobájába valami gyógyszerért, azt hiszem allergiára. Én Hongbinnal beszélgettem, de Ravi egyre türelmetlenebb lett, mikor pár perc elteltével még mindig nem ért vissza a fiatalabb.
               - Leo – kelt fel az asztaltól – légyszi szólj a pasidnak, hogy siessen! – Azzal bement a konyhába. Valószínűleg fel se tűnt neki, mit mondott, de én egy pillanatra ledermedtem.
               - A… mim? – néztem utána döbbenten, de addigra már nem volt sehol. Hongbin mintha akart volna valamit mondani, de inkább csöndben maradt. Ő nem mondott semmit, én pedig nem kérdeztem rá. Elindultam az emelet felé. Mivel még nem néztem körbe, csak találomra nyitogattam be a szobákba, második próbálkozásra megtaláltam Sanghyukot. Próbáltam nem törődni azzal amit Ravi mondott, elvégre lehetett egy belsős vicc, amit én elfelejtettem, és még el is hinném, hogy így van, ha csipkelődve, vagy nevetve mondta volna, de így… nem tudtam hová tenni.
               - Hyuk – szóltam a nekem háttal állónak – Ravi szólt, hogy siess.
               - Már megyek is… várj, mi a baj? – lépett hozzám aggódva. Ijesztő, ha mások jobban ismernek téged, mint te saját magadat.
               - Semmi, tényleg. Miből gondolod, hogy baj van?
               - Hyuknak hívtál. És látszik rajtad.
               - Oh… - Ennyiből észre lehetne venni? – Mindegy, menjünk, mert Ravi morcos lesz. Nem tudom, milyen morcosan, de valami azt súgja, hogy nem is akarom.
Nem szólt, semmit, csak gyanúsan méregetett, de megindult a lépcső felé. Nem tudom, mi folyik itt, és nem tudom, meg akarom-e tudni.