Az erkélyt veszem célba, odakint nem nagyon van miben kárt okozni. Ha az egyik szobába mennék, az azt hiszem, nem lenne túl biztonságos. Már ha tényleg sikerül. Útközben szerzek egy papírlapot, és azzal együtt lépek ki az erkélyre. Elhelyezkedek a szokásos helyemen (az egyetlen gyúlékony dolgon) és lebámulok a kezeimre. Hogy kéne elkezdeni? Morrigan azt mondta, egy kis koncentrálással még a kezdőknek is megy. Bár nem tudom, ezt honnan veszi, elvégre ő biztos nem tapasztalta meg. Abban meg nem bízom, hogy a könyvek mennyire pontosak. Túl régiek, és porosak, hogy minden apró leírásnak pontosan higgyek. Bár… lehet, hogy pont ezért kéne elhinnem.
Becsukom a szemeimet, és a lapot szorongatom. Arra gondolok, mikor Chanyeol elrabolt a próbáról, apámra, aki nem is törődik velem, arra mikor Chanyeol megalázott edzés közben, olyan emlékeket keresek, amiktől dühös voltam, vagy bántott, de… most nem érzek semmit. Egyáltalán nem haragszok a Fülesre mert kigúnyolt, vagy bántott. A papír pedig ugyanolyan érintetlenül fekszik a kezemben, mint pár perccel ezelőtt. Pedig jó ötletnek tűnt felidegesíteni magam. Legutóbb is úgy sikerült megégetnem Chant. Miután megvágta magát… az a barom… Mégis mit képzelt? Erősen markolom a papír két szélét, épphogy nem szakad át. Felidegesít már csak az emléke is annak, hogy Chanyeol bántotta magát, még akkor sem voltam rá ennyire mérges, mikor az én vállamba fúrt egy lyukat a karmaival. Ledobom a papírt a kanapé mellé. Valami nem jó. Szinte lerohanok az emeletről, talán még az erkély ajtaját se csuktam be, nem emlékszek. Mérges vagyok, iszonyú mérges, és ehhez valami rossz érzés is társul. Félelem. Nem tudnám megfogalmazni, mitől, csak érzem. Valami rosszat érzek.
A nappali csöndjében sokkal feltűnőbb, ahogy Chanyeol nyöszörög, sípolva veszi a levegőt, és forgolódik.
               - Chanyeol… - Megszólítom, de nem reagál rá. A kanapéhoz somfordálok, és kicsit megrázom, de nem kel fel rá. Egyre hangosabb, motyog is valamit, és szinte morog. Jobban megrázom a vállát, próbálom felkelteni, de felém csap. Épphogy el tudom kerülni. – Chanyeol, az istenit! Kelj már fel! – Már majdnem kiabálok, mikor végre kinyitja a szemei, és ijedt tekintettel mered rám. Egyből a nyakába vetem magam, és szorosan átölelem. Még mindig kapkodja a levegőt, és gyorsan ver a szíve. Bizonytalanul kúsznak fel kezei a hátamra, ahogy ő is megölel. Az arcát a nyakamba fúrja, és úgy suttogja: - Semmi baj, csak egy rémálom volt. – Ezt inkább nekem kéne mondanom, neki. Percekig maradunk így, végül beletúr a hajamba, megcirógatja a tarkómat, és eltol magától. Feltápászkodik ülő helyzetbe, a pléd félig lecsúszik róla, én pedig még mindig a kanapé előtt ülök, a fölön. Fogalmam sincs, hogy kéne reagálnom a helyzetre, végül kibököm az első dolgot, ami az eszembe jut, ahogy a konyha felé pillantok.
               - Morrigan küldött sütit. – Chanyeol egy halvány mosolyt villant, és tesz egy enyhe célzást, miszerint szívesen enne belőle. Végre összeszedem magam annyira, hogy felkeljek, és amíg ő az emeletre megy, addig én a konyhába. Sokáig szöszmötöl odafent, eszembe jut, hogy talán utána kéne mennem, de ebben a pillanatban jelenik meg Chanyeol is a lépcső aljában. Leül mellém a pulthoz, és egy itt-ott megperzselődött papírlapot tesz az asztalra.
               - Baekhyun – sóhajt fel fáradtan – tudom, hogy ez a ház nem épp gyúlékony, elvégre elővigyázatosak vagyunk, de akkor is egy faház. Ne gyújtogass.
               - Én nem… - Egyből rá akarom vágni, hogy nem gyújtogattam, de… tulajdonképp, a hagyományos értelemben véve, tényleg nem gyújtogattam. Meg sem néztem a lapot mikor ledobtam, csak lerohantam az emeletről. – Sajnálom. Nem direkt volt, én csak… kipróbáltam valamit.
               - Megpróbáltad megégetni? – Gyanakvóan néz rám. Bólintok, és inkább a sütimnek szentelem a figyelmem. – Miért csináltad? – Hosszan hallgatok, mielőtt megszólalnék. A sütit piszkálom.
               - Csak kíváncsi voltam, hogy akarattal is menne-e. De… úgy tűnik nem igazán.
               - Nem igazán? Konkrétan kivehető, hogy hol fogtad a lapot – mondja teljes meglepettséggel.
               - Igen de… - Nem biztos, hogy el akarom mondani Chanyeolnak, hogy… mit is? Tulajdonképpen mi is történt? Megéreztem, hogy rosszat álmodik? Bár… még mindig többet tud rólam, mint én, magamról. Olyan szemekkel néz rám, mint egy kiskutya. Vagy mint Jongdae, ha édességet akar…
               - Hé, Baekhyun, ráér reggelig. Majd akkor elmondod. Most inkább menjünk aludni.
               - Egész eddig aludtál…
               - És? Sok alvásra van szükségem. Szerinted, hogy nőttem ekkorára? – Vigyorogva mutat végig magán, én pedig követem tekintetemmel a kezét. – Baek?
               - Igen? – kapom fel a fejem.
               - Öhm… nem, semmi – rázza meg a fejét. – Menjünk aludni.
Az üres tányérokat otthagyjuk a mosogatóba, és szépen, külön-külön elvonulunk aludni. Bár nekem ez annyiból áll, hogy fekszek az ágyban, és az ablakon keresztül a csillagokat bámulom. Hiányzik, hogy nem tudok kiülni a tetőre. Persze, van erkély, de az nem ugyanaz.

Éjszaka egyetlen egy percet sem tudok aludni, így mikor elkezd világosodni az ég, egyből felkelek. A konyhába megyek, és nekiállok kávét főzni. Egész éjjel azon gondolkodtam, elmondjam-e Chanyeolnak a tegnapi dolgot. Hát nem jutottam túl sokra. Füles nem hagy nekem sok idő, hogy még egyszer utoljára átgondoljam a dolgot, ahogy lefő a kávé, pont belép az ajtón. Leginkább egy aszott zsemlére hasonlít… amit valaki épp alkalmasnak talált rá, hogy ugráljon rajta.
               - Kávét – nyögi, miközben az egyik székre telepszik. Elé teszem amit kiöntöttem magamnak, és leveszek egy másik bögrét.  Sokkal nyúzottabbnak néz ki, mint ahogy én valaha is éreztem magam. Odateszem a bögrém az övé mellé, és felkönyökölök vele szembe a pultra. Majd elalszik, a szemeit is csak résnyire tudja nyitva tartani. Jongdae egyik csapattársára emlékeztet, ugyanannál a mesternél vannak… mi is a neve… talán Sunggyu.
               - Hogy-hogy ilyen korán fent vagy? – kérdezi, miközben kiissza az utolsó pár cseppet a bögre aljáról, és a hűtőhöz vonszolja magát.
               - Nem tudtam aludni.
               - Nem látszik…
Vállat vonok, és elmosom a bögréinket, a tegnapi tányérokkal együtt. – Amúgy mit csinálunk ma? Vagy találjam fel magam? – Belebámul a hűtőbe, és egy pillanatra eszembe jut, hogy talán állva elaludt, de aztán felhorkan, és becsapja az ajtót.
               - Már megint nincs itthon semmi kaja. Akkor ma elmegyünk beszerezni pár dolgot, meg benézünk Sunbaehez. Más ötlet?
               - Megfelel. – Bólint egyet, és az emelet felé indul, gondolom felöltözni, szóval én is a szobám felé veszem az irányt. Na nem mintha olyan sok ruhám lenne, hogy nagyon válogatni tudjak, de azért van elég. Pár perc alatt összeszedem magam, és kiülök a nappaliba. Fényévekkel éberebb vagyok, mint fél órája, ráadásul egész jókedvem is van. Bár fogalmam sincs, hogy mitől.

Már vagy húsz perce ülök a nappaliba, de Chanyeol még sehol sincs… lehet, hogy lehúzta magát a vécén… vagy elveszett a ruhái között… vagy csak simán bealudt. Asszem nem ártana megnézni.
Lassan felcaplatok a lépcsőn, és bekopogok Chanyeolhoz. Mikor semmi válasz nem érkezik, benyitok, és egy halkan horkoló Chanyeollal találom szembe magam. Valahogy sejtettem, hogy nem tud ébren maradni. Óvatosan elveszek mellőle egy pólót és egy pulcsit, mielőtt még azokon fetrengene, és egy kisebb könyvet.  A ruhákat a szekrényre dobom, a könyvvel pedig a fotelbe telepszek. Nagyon réginek tűnik, érdes, bőrkötéses, a borító közepén pedig egy vörös kő csillog. Belül megsárgult, vastag lapokkal van tele, gyönyörű régies kézírással, valami idegen nyelven írták, itt-ott a sarkokba vagy a jegyzetek mellett, aprólékos rajzok vannak. Főleg növényekről, állatokról, és apró tárgyakról, amik fogalmam sincs, mire valók.
               - Mit csinálsz? – Hirtelen annyira megijedek, hogy az ölembe ejtem a könyvet. Nem mérgesen kérdezi, inkább kíváncsian.
               - Csak feljöttem, hogy megnézzelek. Majdnem ráfeküdtél – emelem fel újra a könyvet. – Nagyon szép, csak kíváncsi voltam mi ez.
               - El tudod olvasni? – Még mindig nagyon fáradtnak néz ki, de egyben nagyon lelkesnek is. Felkel, és a fotel mellé guggol, úgy néz bele a könyvbe.
               - Nem, azt se tudom, milyen nyelven van. Még csak a betűket se tudom kiolvasni – nevetek fel kínosan. Erre a mondatomra kissé alábbhagy a lelkesedése, és olyasmit motyog, hogy „majd idővel”, felkel és átveszi a szekrényre dobott pólót, rá a pulcsit, én leteszem a könyvet az éjjeliszekrényre, és elindulunk le a faluba.

Szokás szerint, mindenhol emberek vannak, főleg nők és gyerekek. Most senki sem akar leugrani a sziklafalról, ami elég megnyugtató. Először Sunbaehez megyünk, főleg azért, mert Chanyeol nem hozott semmit, amibe belepakolhatnánk a kajákat.
Egy hangos köszönés kíséretében löki be Sunbae ajtaját. Hát itt tényleg nem szokás zárni az ajtókat… Sunbae viszont nincs sehol, csak Morrigannal találjuk szembe magunkat, aki egyből rá is szól Chanyeolra, hogy mit csapkodja az ajtót, aztán mikor meglát engem, egyből elmosolyodik, és jól megölelget.
               - Miért jöttetek?
               - Kéne egy kosár…
               - Már megint nem hoztál? – sóhajt fel Morrigan. – Rendben, de ha végeztetek, akkor valaki hozza vissza, mert a múltkor is nekem kellett elmenni érte.
Amíg ők olyan fontos dolgokat vitatnak meg, mint hogy Chanyeol kosarakat gyűjt Morrigantól, és hogy már megint hová lett Sunbae, én az asztalon heverő könyveket veszem szemügyre. Minden a gyógynövényekről. Sárkányok természete. Könnyű varázsigék. Most ezek vagy nagyon elcsépelt könyvcímek, vagy olyanok, amit valaki csak úgy odafirkantott a jegyzetei elejére, hogy tudja, miről szól.
               - Morrigan, ezek Sunbae könyvei? – kiabálok át a konyhába, megszakítva a heves vitát, amit a Colossal folytatnak.
               - Milyen könyvek?
               - Hát ez a gyógynövényes, meg varázsigés itt az asztalon. Nem azt mondtad, hogy nem igazán tudtok varázsolni? – Miután nem válaszol, a konyha felé pillantok. Mindketten döbbenten merednek rám. – Mi van?
               - Te azokat el tudod olvasni? – kérdezi Morrigan, Chanyeol mellette pedig csak tátog.
               - Mért kérdezi ezt ma mindenki? Miért, mi ez? – mutatok a könyvre. Mi a fene van ma mindenkivel? – Tudok olvasni… hat évesen mindenkit megtanítanak. Sőt, írni is tudok!
               - Baek, nem emlékszel mit meséltem neked tegnap? – sóhajt fel Morrigan.
               - De, nehéz lenne elfelejteni…
               - Na és mit mondtam a könyvekről, meg hogy csak a varázslók tudják elolvasni?
               - Oh… hát akkor… hehe… már biztos a dolog? – Kínosan felnevetek. Mit lehet erre mondani? Még ha fel is készítenek rá úgymond, akkor is bizarr kijelenteni, hogy varázsló vagyok. Otthon, a faluba ezért bolondnak neveznének, és a legtöbb ember messziről elkerülne. Bezzeg itt. Itt még örülnek is nekem.
               - Igen. Teljesen! – Chanyeol arcán olyan mosoly van, amilyet még sosem láttam. Még akkor se mikor kapott sütit Yifantól. Szinte ragyog. Egy kicsit ijesztő, de nem tudok nem elmosolyodni rajta. Annyira aranyos. Miközben Chanyeolt bámulom, észre sem veszem, hogy mikor jön oda hozzám Morrigan, csak azt, mikor boldogan a nyakamba ugrik. Kell pár másodperc mire feleszmélek, és visszaölelem. Csak akkor enged el, mikor már kezdi kiszorítani belőlem a levegőt.
               - Menjetek, keressétek meg Sunbaet, mondjátok el neki. Biztos örülni fog! – Előkap egy kisebb kosarat, és Chanyeol kezébe nyomja. – Tessék, na, menjetek. Hess! – Kitessékel az ajtón, egy hatalmas vigyorral várja, hogy elinduljunk. Még látom, ahogy ugrándozva visszamegy a házba, mikor elég messze érünk.
Csendben sétálunk egymás mellett a colossal. Én nem tudom, mit mondjak, ő meg vigyorog. Igazából nem is tudom, hogy hová megyünk. Azt sem tudom Sunbae merre lehet, és az sem, hogy hol akar itt Chanyeol bármilyen kaját szerezni. Csak cukrászdát láttam eddig itt, meg kisebb boltocskákat, de azokba nem hiszem, hogy ételt lehetne venni.
               - Valamit nem értek…
               - Mit? – fordul felém ugyanazzal a mosollyal, ami még Morrigannál ült ki az arcára.
               - Ami nálad volt könyv, azt miért nem tudtam elolvasni? – Megvonja a vállát, és meglóbálja a kezében a kosarat.
               - Nem tudom, lehet, hogy mert csak most kezdted ezt az egészet. Vagy az másmilyen írás. Ráérünk még azt megfejteni. Nézd, ott van Sunbae! – Elkapja a kezem, és maga után húz, ahogy szinte futva tesszük meg a távot. Sunbae kisebb megrökönyödéssel fogad minket, és ez csak fokozódik mikor Chanyeolra néz.
               - Ő az – int Chanyeol felém, mindenféle köszönést mellőzve, bár ahogy észrevettem ez náluk megszokott. Sunbae először csak összehúzza a szemöldökeit, erősen elgondolkodó arcot vágva, próbál rájönni, mire gondol Chanyeol, aztán mikor pár pillanat múlva leesik neki a dolog, ő is elvigyorodik. Kezd olyan lenni ez az egész, mintha körülöttem mindenki beszívott volna, csak engem hagytak ki a buliból...
               - Látod? Mondtam, hogy ő lesz az.
               - Na jó, talán most az egyszer igazad volt.
               - Vagy inkább, mint mindig. – Chanyeol még elkezd magyarázni valamit, de fogalmam sincs, miről beszél, csak bambulok magam elé. Mennék már, kezdek éhes lenni.
Sunbae többször is rám pillant, mindig mosolyogva, de mikor lejjebb siklik a tekintete, egy pillanatra eltűnik a mosolya. Igaz, egyből újra fel is tűnik, de az már nem igazi mosoly. Könnyű megkülönböztetni a kettőt, Sunbaenek csak a szája mosolyog. A szemei csalódottak. Csak ekkor jövök rá, hogy Chanyeol még mindig a kezemet szorongatja. Óvatosan kihúzom a kezem Chanyeoléból, amire ő csak egy apró rezdüléssel reagál, és az immár szabad kezével is heves gesztikulálásba kezd.
Várok pár percet, de mikor már nem bírom tovább, elköszönök Sunbaetől, és elrángatom valamerre Yeolt. Egyáltalán nem látszik rajta, hogy pár órája még meg akart halni, vidáman dumál nekem valami olyasmiről, hogy ezután minden sokkal egyszerűbb lesz, és elkezdhetek gyakorolni, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Most hagytam abba a gyakorlást! Szerencsére ettől függetlenül mutatja az irányt, hogy merre kell menni, és nemsokára egy kisebb házhoz érünk a tér szélén, ami eddig fel se tűnt. Bent kosarak, és polcok vannak mindenfelé, de sehol senki. Tehetetlenül nézek körbe, hogy most akkor mi lesz, de mintha csak a gondolataimba olvasna, egyből válaszol.
               - Ne keresd. Itt mindenkinek van valami foglalkozása, vagy növényeket termeszt vagy állatokat tenyészt, van egy-két varrónőnk, és pékünk. Minden a közösbe megy, és mindenki annyit vesz el, amennyire szüksége van. Nem vagyunk kapzsik. Mindenki ért valamihez, felfoghatod csereként is. Persze, van amit nem tudunk megcsinálni, azt más falvakból, esetleg városból szerezzük be.
               - És akkor te mit csinálsz? Nem láttam növényeket a házkörül, állat sincs, azt meg ne próbáld beadni nekem, hogy sütsz. A varrásról már nem is beszélve. – Felnevet, és a kenyerek felé fordul, amik szorosan bebugyolálva pihennek az egyik kosárban.
               - Hát… birkát nyírok. Meg segítek terelni őket. Igazából bármi kisebb munkát, amit nem kell rendszeresen végezni, mivel általában Seongsanban voltam.
Hamar végzünk, mindent összeszedünk ami kell, és visszaindulunk a házhoz. Az ajtón kilépve, ahogy indulnék a tér felé, ismét elkapja a kezem, és a másik irányba húz, az erdő felé. A házak mellett elég ritkásan állnak csak fák, ott sétálunk végig, fel a házhoz. Most is fogja a kezem, nem tudom, hogy direkt, vagy csak elfelejtette, de nem szólok neki.

------------------------------------------------------------
A félreértések elkerülése végett: kifejezetten imádom Sunggyut!
De ezt nem hagyhattam ki xdd
és kb ilyenek azok a régi könyvek *~* 
(most találtam ezt a képet, igaz, de kb így képzeltem el én is)