Táborozni voltunk. Mi legalábbis így hívtuk. Csak egy egyszerű
hétvége, mikor pár srác összejön, az egyikük nyaralójába, egy erdő szélén.
Persze sok pizzával és piával.
- Nem
látta valaki Jongint? – Kiáltott át a nappalin Sehun. Egyből három választ is
kapott, persze mindenki másfelé látta Jongint utoljára. Ahhoz képest, hogy csak
tizenketten voltunk, úgy éreztem, mintha egész tömeg venne körül. Már bőven
késő délután volt, tél lévén rég besötétedett, a ház előtt csak pár lámpa
világított, de azt is elállták hárman, akik az ajtó előtt cigiztek. Én csak egy
személyt kerestem, de nem volt se az ajtó előtt, sem bent a házban. Mintha a
föld nyelte volna el.
- Nem
láttad Jongdaet? – mentem oda Baekhyunhoz.
-
Jongint?
-
Jongdaet! – ismételtem meg hangosabban. Hát igen, nincs buli hangos zene
nélkül. Baek csak a fejét rázta, és a konyhába ment. Pár pillanatig csak
bambultam, próbáltam rájönni, merre lehet Jongdae, de ötletem sem volt. A
vécébe meg mégse fogok benézni. Nagyot sóhajtva fordultam meg, és kis híján
beleütköztem a keresett személybe. Jongdae csak rám vigyorgott, azzal a tipikus
mosolyával, amit annyira imádtam benne, és kissé arrébb tolva a konyhába ment ő
is. Én meg utána. Épp Baekhyuntól vett el egy sört, mikor beértem, és már
indult is ki.
- Oh, te
is kérsz? – fordult felém Baek, és a kezembe is nyomta az üveget, majd a hűtő
ajtaját bevágva, kezében három másik üveggel, a bejárat felé vette az irányt.
Egy ideig a konyhában flangáltam, de mikor nem találtam sehol sörnyitót, jobb
híján leütöttem a kupakot a pult szélénél. Ilyen baráti társaság mellett, hamar
megtanulja az ember az ilyen módszereket.
Amikor tudtam, mindig Jongdae közelébe férkőztem.
Beszélgettem vele, vagy csak odatársultam egy beszélgetésbe, mellette voltam.
Viszont alig mentem oda valahová, Jongdae pár percen belül lelépett valamilyen
indokkal. Sosem tudtam pár percnél tovább vele maradni, mindig lerázott. Mintha
került volna, bár fogalmam sem volt, mi oka lehet rá. Már sokadjára akart
lerázni, mikor meghallottam az órám csörgését. Lassan, hunyorogva nyitottam ki
a szemeimet. Még előttem volt Jongdae bocsánatkérő mosolya, amivel ott akart
hagyni. Egy álom. Már megint egy nyamvadt álom. Amióta eszembe jutott az a
lehetetlen gondolat, hogy közelebb kerülök Jongdaehez, közelebb mint egyszerű
barát, minden éjjel hasonlót álmodtam. Mind arról szólt, hogy én megpróbáltam
vele lenni, ő pedig sunyi módon megpróbált elkerülni engem, így elkezdtem
feladni a dolgot. Minek próbálkozzak, ha még az álmaimban is elutasít? Bőven
elég éjszakánként átélni, nem akartam még nappal is.
Napközben a suliban nem is próbáltam a közelébe menni. Csak
messziről figyeltem, ha szembe jött, ráköszöntem, elvégre ismertük egymást,
volt pár közös barátunk, de sosem váltottunk egy-két szónál többet. Teljesen
más világ voltunk, még ha a baráti körünk nagyjából egyezett is.
A délutánt Sehunékkal töltöttem, egy játékterembe mentünk
hülyülni. Persze ezt sem élvezhettem felhőtlenül, mert úgy két órával az után,
hogy beléptünk a helyre, megjelent Jongdae is, pár haverjával. Egyből
becsatlakoztak mellénk, ahogy meglátott, rám villantotta macska mosolyát, amit
minden éjszaka látok az álmaimban, és már fordult is oda Taohoz.
Csak fél óra kellett, hogy a csapat úgy döntsön, átmegyünk
egy másik helyre, mert csocsózni és billiárdozni akarnak. Sosem gondoltam, hogy
majd a csocsó hoz minket közelebb egymáshoz Jongdaevel. Egymás mellé kerültünk,
és amint elkezdtünk játszani, hatalmába kerített egy érzés. Olyan volt, mintha
már évek óta közeli barátok lettünk volna. Ahogy lökdöstük egymást, vagy
nevetve rám kiáltott, ha nem sikerült kivédenem egy gólt.
Későn indultunk haza, boldog voltam, és iszonyú fáradt. Csak
mikor már a hazafelé tartó buszon ültem, realizáltam magamban, hogy egy egész
délutánt töltöttem Jongaevel, és nem volt kínos, nem viselkedtem hülyén,
egyszerűen csak jól éreztem magam.
Ahogy hazaértem, szinte egyből bezuhantam az ágyamba.
Eszembe se jutottak az álmaim, vagy hogy ismét egy hasonló környékezne meg az
éjjel.
Jongdae a haverjaival éppen akkor lépett be a játékterembe,
mikor Jonginnal befejeztünk egy játékot. Hamar megtalált minket, elég hangosak
voltunk, nehéz lett volna elsétálni mellettünk. Mindenki lepacsizott egymással,
és Baekhyun máris felvetette az ötletet, hogy menjünk át az egyik közeli
kocsmába, ott van billiárd, meg csocsó, azt többen is játszhatjuk, meg ő ott
már amúgy is ismerős. Tipikus, ő azokon a helyeken mindig ismerős volt, ahol
van pia.
A hely tényleg nem volt messze, hamar átértünk, kértünk pár
italt, és szavaztunk, ki mit szeretne játszani. Sehun hívott ugyan
billiárdozni, de abban sosem voltam jó, a csocsó jobban feküdt nekem. Már csak
az volt a kérdés, kivel játsszak. Egy halvány mosollyal álltam be Jongdae
mellé, akinek persze pont ebben a pillanatban csörrent meg a telefonja. A
képernyőre pillantott, majd bocsánatot kérve, kisietett az ajtón, hogy odakint
vegye fel a mobilt. Bár Chanyeol egyből beállt mellém, nem tudtam leplezni
csalódottságomat. Még ha nem is direkt, de már megint le lettem rázva. Nem
tudtam a játékra koncentrálni. Szinte folyton az ajtó felé néztem. Miről
beszélhet? Kivel beszélhet? Mikor jön vissza? Végül csak azért jött vissza,
hogy szóljon, ő most lelép. Bár most nem konkrétan engem rázott le, az érzés
ugyanaz volt.
És itt ébredtem fel. A nap pont az arcomba sütött, ami
általában nem zavart, de most örültem, hogy felkeltem rá. Talán pár óra, és
elfelejtem. Persze erre csak egy halvány remény volt. Az össze ilyen álmom
élénken élt bennem.
A suliba késve érkeztem, az első órámnak legalább a felét
lekéstem, úgyhogy inkább be se mentem. Kerestem egy üres fotelt az előtérben,
és letelepedtem. Az amúgy is rossz reggelem, csak akkor lett még borzalmasabb,
mikor megláttam Jongdaet besétálni az ajtón. Tudtam, hogy jól elvoltunk előző
nap, hogy csak egy álom volt, hogy elmenekült előlem ismét, de olyan nehéz volt
különválasztani a kettőt.
Beljebb sétált és körülnézett. Ahogy meglátott, egyből
mosolyogva indult felém, de én szinte pánikszerűen ugrottam fel a helyemről.
- Oh,
dolgod van? – Meglepett hangja egy pillanatra megállított, de aztán felkaptam a
táskám a földről.
- Igen,
ööö dolgom van, tudod csak most jutott eszembe, tegnap csak hazamentem és már
aludtam is. – Még szerencse, hogy mindig egész jó voltam kifogásgyártásban.
- Tudok
segíteni?
- Nem,
azt hiszem nem. De köszi.
- Hát
akkor… szia. Biztos összefutunk még ma.
- Igen,
persze, szia. – Zavartan fordultam el, és a könyvtár felé rohantam. Odajött
hozzám. Beszélgetni. Pedig nem volt velem senki, csak egyedül én voltam ott.
Nem kellett volna elfutnom. De mi értelme lenne közel kerülnöm hozzá? Olyan sok
helyen olvastam, hogy még ha nem is lehet úgy az adott személlyel valaki,
legalább a közelébe lehet. Hülyeség. Csak még jobban fáj, hiszen minden nap az
orrom előtt lenne. Csupán egy karnyújtásnyira.
Csak egy jó délután, és egy fura álom kellett hozzá, hogy
minden a feje tetejére álljon. Még mindig álmodtam Jongdaevel, még mindig
elutasított és elkerült álmomban, a valóságban azonban… Kedves volt, folyton körülöttem
volt, beszélgetett velem, de én mindig elmenekültem. Nem tudtam kezelni a
helyzetet. Fura volt. Nem így kellett volna lennie.
Legalább egy hétig tartott ez, éjjel Jongdae került engem,
nappal pedig én kerültem Jongdaet. Végül ugyan ott kötöttünk ki, ahol az egész
kezdődött; a csocsóasztal mellett. Péntek volt, és úgy döntöttünk, ennyit mi is
megérdemlünk egy hosszú hét után. Persze engem nagyban lefoglalt, hogy végig
Jongdaet figyeltem, és mikor felém indult, hirtelen valami nagyon fontos dolgom
akadt. Nagyon nehéz egy kocsmában úgy tenni, mintha fontos dolgom lenne… Persze
ettől függetlenül jól éreztem magam. Chanyeol és Baekhyun megtanítottak
billiárdozni, így végül szinte az egész estét velük töltöttem. Csak valamikor
éjfél körül indultam haza, de még így is én voltam az első, aki lelépett. Bár
nehéz volt rászánni magam, tudtam, hogy otthon, amint lefekszek, megint a
szokásos álom vár majd, megint végig kell néznem, ahogy Jongdae leráz.
-
Minseok! – Már egy utcával lejjebb jártam, mikor valaki utánam kiáltott.
Fázósan húztam össze magamon a kabátomat, miközben megálltam, hogy bevárjam.
- Mit
csinálsz itt Jongdae?
- Gondoltam
mehetnénk együtt.
- De te
nem arra laksz? – mutattam a másik irányba. Megvonta a vállát, de nem mozdult. Már
épp indultam volna, mikor a kezeim után nyúlt. Végig azokat bámulta, miközben összekulcsolta
az ujjainkat, és közelebb lépett hozzám. Félénken mosolygott fel rám, én pedig egy
döbbent pillantással viszonoztam. Bár biztos voltam benne, hogy semmi ilyesmire
nem készül, már láttam magam előtt, ahogy még közelebb lép, és megcsókol.
Hosszan, lágyan, úgy ahogy mindig is vágytam rá. Csak arra eszméltem fel, mikor
valóban közelebb lépett, én pedig csak feketén csillogó szemeibe voltam képes
nézni. Olyan volt, mint egy álom. Vagyis esetemben pont, hogy nem lehetett
álom, mégis úgy éreztem. Szemeimet szorosan behunytam, és csak vártam, hogy
megtörténjen. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott álltam, csak akkor nyitottam
résnyire szemeimet, mikor puha ajkak értek a homlokomhoz. Nem tudtam nem
elmosolyodni rajta. Annyira ártatlan volt, annyira aranyos.
- Ha
akarod, mehetünk együtt – motyogtam, mikor kicsit eltávolodott tőlem. Még
mindig rettentően közel állt hozzám, és még mindig éreztem ajkai érintését a
homlokomon.
- Talán
még egy kávéra is behívsz? – Elengedte egyik kezemet, és úgy húzott maga után,
a lakásom irányába.
- Talán.
– Szorosan felzárkóztam mellé, és egy puszit nyomtam az arcára.
Talán az álmok mégsem válnak valóra. Talán a valóság sokkal
jobb, mint az álom. De… talán nem is kell mindnek valóra válni.


4 Megjegyzések
Ó te jó ég..ez nagyon édes lett. c:
VálaszTörlésKöszönöm.♡
Örülök, hogy tetszett ^^ és én köszönöm, hogy ezt meg is osztottad velem :3
Törlés💞💞💗💞💗
VálaszTörlésEzek szerint tetszett, örülök neki ^^
Törlés