Táborozni voltunk. Mi legalábbis így hívtuk. Csak egy egyszerű hétvége, mikor pár srác összejön, az egyikük nyaralójába, egy erdő szélén. Persze sok pizzával és piával.
               - Nem látta valaki Jongint? – Kiáltott át a nappalin Sehun. Egyből három választ is kapott, persze mindenki másfelé látta Jongint utoljára. Ahhoz képest, hogy csak tizenketten voltunk, úgy éreztem, mintha egész tömeg venne körül. Már bőven késő délután volt, tél lévén rég besötétedett, a ház előtt csak pár lámpa világított, de azt is elállták hárman, akik az ajtó előtt cigiztek. Én csak egy személyt kerestem, de nem volt se az ajtó előtt, sem bent a házban. Mintha a föld nyelte volna el.
               - Nem láttad Jongdaet? – mentem oda Baekhyunhoz.
               - Jongint?
               - Jongdaet! – ismételtem meg hangosabban. Hát igen, nincs buli hangos zene nélkül. Baek csak a fejét rázta, és a konyhába ment. Pár pillanatig csak bambultam, próbáltam rájönni, merre lehet Jongdae, de ötletem sem volt. A vécébe meg mégse fogok benézni. Nagyot sóhajtva fordultam meg, és kis híján beleütköztem a keresett személybe. Jongdae csak rám vigyorgott, azzal a tipikus mosolyával, amit annyira imádtam benne, és kissé arrébb tolva a konyhába ment ő is. Én meg utána. Épp Baekhyuntól vett el egy sört, mikor beértem, és már indult is ki.
               - Oh, te is kérsz? – fordult felém Baek, és a kezembe is nyomta az üveget, majd a hűtő ajtaját bevágva, kezében három másik üveggel, a bejárat felé vette az irányt. Egy ideig a konyhában flangáltam, de mikor nem találtam sehol sörnyitót, jobb híján leütöttem a kupakot a pult szélénél. Ilyen baráti társaság mellett, hamar megtanulja az ember az ilyen módszereket.
Amikor tudtam, mindig Jongdae közelébe férkőztem. Beszélgettem vele, vagy csak odatársultam egy beszélgetésbe, mellette voltam. Viszont alig mentem oda valahová, Jongdae pár percen belül lelépett valamilyen indokkal. Sosem tudtam pár percnél tovább vele maradni, mindig lerázott. Mintha került volna, bár fogalmam sem volt, mi oka lehet rá. Már sokadjára akart lerázni, mikor meghallottam az órám csörgését. Lassan, hunyorogva nyitottam ki a szemeimet. Még előttem volt Jongdae bocsánatkérő mosolya, amivel ott akart hagyni. Egy álom. Már megint egy nyamvadt álom. Amióta eszembe jutott az a lehetetlen gondolat, hogy közelebb kerülök Jongdaehez, közelebb mint egyszerű barát, minden éjjel hasonlót álmodtam. Mind arról szólt, hogy én megpróbáltam vele lenni, ő pedig sunyi módon megpróbált elkerülni engem, így elkezdtem feladni a dolgot. Minek próbálkozzak, ha még az álmaimban is elutasít? Bőven elég éjszakánként átélni, nem akartam még nappal is.

Napközben a suliban nem is próbáltam a közelébe menni. Csak messziről figyeltem, ha szembe jött, ráköszöntem, elvégre ismertük egymást, volt pár közös barátunk, de sosem váltottunk egy-két szónál többet. Teljesen más világ voltunk, még ha a baráti körünk nagyjából egyezett is.
A délutánt Sehunékkal töltöttem, egy játékterembe mentünk hülyülni. Persze ezt sem élvezhettem felhőtlenül, mert úgy két órával az után, hogy beléptünk a helyre, megjelent Jongdae is, pár haverjával. Egyből becsatlakoztak mellénk, ahogy meglátott, rám villantotta macska mosolyát, amit minden éjszaka látok az álmaimban, és már fordult is oda Taohoz.
Csak fél óra kellett, hogy a csapat úgy döntsön, átmegyünk egy másik helyre, mert csocsózni és billiárdozni akarnak. Sosem gondoltam, hogy majd a csocsó hoz minket közelebb egymáshoz Jongdaevel. Egymás mellé kerültünk, és amint elkezdtünk játszani, hatalmába kerített egy érzés. Olyan volt, mintha már évek óta közeli barátok lettünk volna. Ahogy lökdöstük egymást, vagy nevetve rám kiáltott, ha nem sikerült kivédenem egy gólt.
Későn indultunk haza, boldog voltam, és iszonyú fáradt. Csak mikor már a hazafelé tartó buszon ültem, realizáltam magamban, hogy egy egész délutánt töltöttem Jongaevel, és nem volt kínos, nem viselkedtem hülyén, egyszerűen csak jól éreztem magam.
Ahogy hazaértem, szinte egyből bezuhantam az ágyamba. Eszembe se jutottak az álmaim, vagy hogy ismét egy hasonló környékezne meg az éjjel.

Jongdae a haverjaival éppen akkor lépett be a játékterembe, mikor Jonginnal befejeztünk egy játékot. Hamar megtalált minket, elég hangosak voltunk, nehéz lett volna elsétálni mellettünk. Mindenki lepacsizott egymással, és Baekhyun máris felvetette az ötletet, hogy menjünk át az egyik közeli kocsmába, ott van billiárd, meg csocsó, azt többen is játszhatjuk, meg ő ott már amúgy is ismerős. Tipikus, ő azokon a helyeken mindig ismerős volt, ahol van pia.
A hely tényleg nem volt messze, hamar átértünk, kértünk pár italt, és szavaztunk, ki mit szeretne játszani. Sehun hívott ugyan billiárdozni, de abban sosem voltam jó, a csocsó jobban feküdt nekem. Már csak az volt a kérdés, kivel játsszak. Egy halvány mosollyal álltam be Jongdae mellé, akinek persze pont ebben a pillanatban csörrent meg a telefonja. A képernyőre pillantott, majd bocsánatot kérve, kisietett az ajtón, hogy odakint vegye fel a mobilt. Bár Chanyeol egyből beállt mellém, nem tudtam leplezni csalódottságomat. Még ha nem is direkt, de már megint le lettem rázva. Nem tudtam a játékra koncentrálni. Szinte folyton az ajtó felé néztem. Miről beszélhet? Kivel beszélhet? Mikor jön vissza? Végül csak azért jött vissza, hogy szóljon, ő most lelép. Bár most nem konkrétan engem rázott le, az érzés ugyanaz volt.
És itt ébredtem fel. A nap pont az arcomba sütött, ami általában nem zavart, de most örültem, hogy felkeltem rá. Talán pár óra, és elfelejtem. Persze erre csak egy halvány remény volt. Az össze ilyen álmom élénken élt bennem.

A suliba késve érkeztem, az első órámnak legalább a felét lekéstem, úgyhogy inkább be se mentem. Kerestem egy üres fotelt az előtérben, és letelepedtem. Az amúgy is rossz reggelem, csak akkor lett még borzalmasabb, mikor megláttam Jongdaet besétálni az ajtón. Tudtam, hogy jól elvoltunk előző nap, hogy csak egy álom volt, hogy elmenekült előlem ismét, de olyan nehéz volt különválasztani a kettőt.
Beljebb sétált és körülnézett. Ahogy meglátott, egyből mosolyogva indult felém, de én szinte pánikszerűen ugrottam fel a helyemről.
               - Oh, dolgod van? – Meglepett hangja egy pillanatra megállított, de aztán felkaptam a táskám a földről.
               - Igen, ööö dolgom van, tudod csak most jutott eszembe, tegnap csak hazamentem és már aludtam is. – Még szerencse, hogy mindig egész jó voltam kifogásgyártásban.
               - Tudok segíteni?
               - Nem, azt hiszem nem. De köszi.
               - Hát akkor… szia. Biztos összefutunk még ma.
               - Igen, persze, szia. – Zavartan fordultam el, és a könyvtár felé rohantam. Odajött hozzám. Beszélgetni. Pedig nem volt velem senki, csak egyedül én voltam ott. Nem kellett volna elfutnom. De mi értelme lenne közel kerülnöm hozzá? Olyan sok helyen olvastam, hogy még ha nem is lehet úgy az adott személlyel valaki, legalább a közelébe lehet. Hülyeség. Csak még jobban fáj, hiszen minden nap az orrom előtt lenne. Csupán egy karnyújtásnyira.

Csak egy jó délután, és egy fura álom kellett hozzá, hogy minden a feje tetejére álljon. Még mindig álmodtam Jongdaevel, még mindig elutasított és elkerült álmomban, a valóságban azonban… Kedves volt, folyton körülöttem volt, beszélgetett velem, de én mindig elmenekültem. Nem tudtam kezelni a helyzetet. Fura volt. Nem így kellett volna lennie.
Legalább egy hétig tartott ez, éjjel Jongdae került engem, nappal pedig én kerültem Jongdaet. Végül ugyan ott kötöttünk ki, ahol az egész kezdődött; a csocsóasztal mellett. Péntek volt, és úgy döntöttünk, ennyit mi is megérdemlünk egy hosszú hét után. Persze engem nagyban lefoglalt, hogy végig Jongdaet figyeltem, és mikor felém indult, hirtelen valami nagyon fontos dolgom akadt. Nagyon nehéz egy kocsmában úgy tenni, mintha fontos dolgom lenne… Persze ettől függetlenül jól éreztem magam. Chanyeol és Baekhyun megtanítottak billiárdozni, így végül szinte az egész estét velük töltöttem. Csak valamikor éjfél körül indultam haza, de még így is én voltam az első, aki lelépett. Bár nehéz volt rászánni magam, tudtam, hogy otthon, amint lefekszek, megint a szokásos álom vár majd, megint végig kell néznem, ahogy Jongdae leráz.
               - Minseok! – Már egy utcával lejjebb jártam, mikor valaki utánam kiáltott. Fázósan húztam össze magamon a kabátomat, miközben megálltam, hogy bevárjam.
               - Mit csinálsz itt Jongdae?
               - Gondoltam mehetnénk együtt.
               - De te nem arra laksz? – mutattam a másik irányba. Megvonta a vállát, de nem mozdult. Már épp indultam volna, mikor a kezeim után nyúlt. Végig azokat bámulta, miközben összekulcsolta az ujjainkat, és közelebb lépett hozzám. Félénken mosolygott fel rám, én pedig egy döbbent pillantással viszonoztam. Bár biztos voltam benne, hogy semmi ilyesmire nem készül, már láttam magam előtt, ahogy még közelebb lép, és megcsókol. Hosszan, lágyan, úgy ahogy mindig is vágytam rá. Csak arra eszméltem fel, mikor valóban közelebb lépett, én pedig csak feketén csillogó szemeibe voltam képes nézni. Olyan volt, mint egy álom. Vagyis esetemben pont, hogy nem lehetett álom, mégis úgy éreztem. Szemeimet szorosan behunytam, és csak vártam, hogy megtörténjen. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg ott álltam, csak akkor nyitottam résnyire szemeimet, mikor puha ajkak értek a homlokomhoz. Nem tudtam nem elmosolyodni rajta. Annyira ártatlan volt, annyira aranyos.
               - Ha akarod, mehetünk együtt – motyogtam, mikor kicsit eltávolodott tőlem. Még mindig rettentően közel állt hozzám, és még mindig éreztem ajkai érintését a homlokomon.
               - Talán még egy kávéra is behívsz? – Elengedte egyik kezemet, és úgy húzott maga után, a lakásom irányába.
               - Talán. – Szorosan felzárkóztam mellé, és egy puszit nyomtam az arcára.
Talán az álmok mégsem válnak valóra. Talán a valóság sokkal jobb, mint az álom. De… talán nem is kell mindnek valóra válni.