Csak akkor szólal meg ismét, mikor beérünk a házba. A kosarat a konyhapultra teszi, és elkezd kipakolni belőle, amiben én is segítek. Semmiségekről beszélgetünk közben, megmutatja, minek hol a helye, legalábbis amit még nem tudok, mert a legtöbb dolgot már magamtól felfedeztem. Meglepően jókedvű, vagy talán azt is mondhatnám rá, hogy el van varázsolva, bár jelen esetben ez elég… kétértelmű lenne.
               - Hé, ne csak állj ott, tedd ezt el – ad a kezembe egy halom gyümölcsöt, amit én engedelmesen a pulton álló kosárkába halmozok.
               - A sárkányoknak nem inkább húst kéne enniük? Meg mondjuk hercegnőket? – gondolkodok hangosan, miközben rendezgetem a gyümölcsöket. – Valahogy nem tudok elképzelni egy sárkányt, ahogy almát rágcsál… vagy körtét.
               - Hülye előítéletek… - morogja, és hozzám vág egy konyharuhát.
               - Ha még egyet hozzám vágsz, akkor…
               - Mi lesz akkor? – vág közbe.
               - … mindet el fogom pakolni, és egyet se fogsz megtalálni ezentúl!
               - Micsoda fenyegetés! – nevet fel, és a másik konyharuhát is a képembe hajítja. Ráadásul még fel is akad az anyag, úgy lóg le a fejemről, amin persze csak tovább röhög.
               - Oké, akkor egyedül pakolsz. – Lerántom a fejemről, a pultra csapom a ruhát, és ahogy elhaladok mellette, vállon veregetem, amitől meglepően nagyot ugrik. – Mi van? – nézek vissza rá.
               - Megráztál!
               - Megesik – vonok vállat, aztán a nappaliba megyek, hogy elterülhessek a kanapén, onnan figyelem, ahogy lassan újra nekiáll a pakolásnak.
               - Nem úgy Baekhyun, úgy értem, rendesen megráztál. Pont olyan érzés volt, mint mikor tavalyelőtt nekimentem véletlen a villanypásztornak, amit ott a falu mellett állítottak fel a teheneknek. Remélem, hamar elkezded megtanulni használni az erőd, mert ez így nem ér, hogy rajtam próbálgatod. – Hallatszik a hangján, hogy megpróbálja megjátszani a sértődöttet, de nem igazán megy neki. Inkább csak olyan, mint egy durcás kisgyerek. Egy aranyos… durcás kisgyerek.
               - Chanyeol… mikor elvittél haza nemrég, amíg én Yifannal és Jongdaevel voltam, te hová tűntél? Azt hittem, ott jössz mögöttem, de mikor odaértem Yifanhoz, már sehol sem voltál. – Ahogy felteszem a kérdést, egyből meg is bánom. Az arca elkomorodik, és ismét hátat fordít. Felkelek a kanapéról, és a konyhapult innenső oldalán megtámaszkodok. – Minden oké? – kérdezem.
               - Persze. Dolgom volt, azért nem mentem veled. – Olyan hűvösen válaszol, hogy eszembe jut róla a faluban töltött idő, mikor még utáltam őt.
               - Csak legközelebb szólj, mielőtt eltűnsz, jó? Aggódtam…
               - El tudom képzelni – horkan fel – valószínűbb, hogy eszedbe se jutottam.
               - Most komolyan! – csattanok fel. – Mi a franc bajod van? Néha rád jön ez a… ez, és hirtelen átmész faszfejbe. Nem tudom, mi változik ilyenkor, de szedd össze magad, mert semmi kedvem újra a régi Chanyeolhoz! – Dühösen megyek vissza a kanapéhoz, és lerogyok rá. Utálom a hangulatingadozásait, azt meg még jobban, hogy ezzel az enyémet is ennyire befolyásolja.
Legalább öt percig ülök a kanapén csöndben, mire megszólal.
               - Jó, rendben! Nem akartalak oda vinni. Csak azért vittelek el, mert tudtam, mennyire szeretnéd! Tudtam, hogy megkérted Sunbaet, és szarul esett, hogy engem nem, ezért elvittelek. Nem mentem be Yifanhoz, mert nem voltam kíváncsi rá, ahogy Jongdae rád mászik, és nem szóltam, hogy nem megyek be, mert nem tudtam volna mit mondani, ha megkérdezed, hogy miért! És mert annyira el voltál foglalva Yifannal, hogy észre se vetted, hogy nem megyek! Most jobb?! – Döbbenten hallgatom végig, és nem csak amiatt, amit mond, hanem ahogy mondja. A hangja… inkább elkeseredett, sem mint dühös. És talán egy kicsit szomorú is.
               - Te féltékeny voltál? – bukik ki belőlem.
               - Nem. – Nem néz rám.
               - És Jongdae nem is mászik rám!
               - Dehogynem! Folyton a nyakadban liheg, beléd van esve!
               - Jongdae Joonmyunba van beleesve, sőt, járnak is! És ha éppen tudni akarod, Jongdae veled akar összehozni!
               - Mi? – Annyira megdöbben, hogy még a vitatkozást is abbahagyja. Ekkor esik csak le, hogy mit is mondtam.
               - Mi? – kérdezek vissza én is. Olcsó trükk, de talán beválik.
               - A haverod egy hülye – jelenti ki egy apró vigyorral.
               - Tudom… - A mellettem lévő hely felé biccentek, mire csak a szemét forgatja, de aztán jön, és mellém ül. - Ne mosolyogj így! – szólok rá.
- Mért?
- Mert meg foglak kedvelni.
- Mi? Akkor most nem szeretsz? Pedig azt hittem… - szomorodik el, de túlságosan látszik rajta, hogy csak megjátssza. Pár pillanatig csak nézünk egymásra, aztán szinte egyszerre nevetünk fel. Ő elnyújtózik, és magához húzva borzol bele a hajamba. Ha belegondolok, hogy pár perce még szinte kiabáltunk egymással…
Nem maradunk így összebújva sokáig, mert hirtelen rám tör az éhség, és rájövök, hogy még mindig nem ettünk semmit, helyette a féltékenységemmel voltunk elfoglalva, amit azért én nem neveznék féltékenységnek, de hét mégis mi másnak hívhatnám?
               - Na akkor eszünk, vagy mi lesz? – pattanok fel a kanapéról, és próbálok nem arra gondolni, hogy inkább éheznék, de mennyire szívesen ülnék ott Chanyeollal tovább. Kelletlenül ugyan, de ő is felkel, és nekiállunk kaját csinálni. A lehető legegyszerűbb dolgot találjuk ki, persze nekem kell elkészíteni, mert közben eszébe jut, a fogadásunk mikor legyőzött még otthon, vagyis hogy egy hétig a szolgája kell legyek. Pedig nagyon reméltem, hogy elfelejtette. Sajnos az a kifogás nem válik be, hogy régen volt már a fogadás, és az az egy hét már rég letelt.
               - Adj egy tányért.
               - Mert a szolgád vagyok? – kérdezek vissza morcosan, de azért adok neki egy tányért.
               - Nem, azért mert kértem egyet. De tetszik, ahogy kimondod.
               - Hű, nem gondoltam, hogy ilyen perverzióid vannak. – Válasz helyett csak elvigyorodik, én pedig ebben a szent percben döntöm el, hogy éjjel, ha bezárni nem tudom, eltorlaszolom az ajtómat…

Alig hogy megesszük az ebédnek kinevezett, bár attól jóval elcsúszott kajánkat, Morrigan érkezik meg, és az asztalra pakol egy halom könyvet.
               - Ezeket eddig mi őrizgettünk, de most hogy itt vagy, a tieid. Amúgy is csak te tudod elolvasni őket. Sunbae azt szeretné, ha lefordítanád őket, feltéve ha le tudod, nem igazán tudjuk hogy működik ez az egész a varázsigékkel meg ilyenekkel. Chanyeolnál van egy csomó üres könyv, szóval… akár neki is állhattok.
               - ÁllhatUNK? – hangsúlyozza ki Chan a szó végét. – Mi az, hogy állhatunk? Én mégis mit csináljak, el se tudom olvasni!
               - Az a te bajod. A lényeg, hogy segíts Baekhyunnak – torkolja le, és már ott is hagy minket.
               - Hé – bököm oldalba a lesokkolt Colost – mi baja van? Pár órája még jókedve volt.
               - Nem vagyok benne biztos… talán most kéne átváltoznia. – Értetlenül bámulok rá, mire felém fordul, és magyarázni kezd. – Tudod mondtuk, hogy hatvan naponta átváltozunk. Morrigan pedig a pár nappal ezelőttig még sosem változott át, de ő is érzi a késztetést, csak a teste nem engedelmeskedik. Ilyenkor mindig ingerlékeny, általában elbújik a szobájába, vagy kimegy sétálni az erdőbe. Azt hiszem, kicsit szégyelli magát…
               - De… erről nem tehet…
               - Ezt neki kéne megmagyarázni. – Olyan szomorúnak tűnik ettől a témától Chanyeol, hogy kicsit rám is átragad. Hirtelen ötlettől vezérelve előkotrok egy kis édességet az egyik szekrényből, és az orra alá nyomom.
               - Ezt miért? – sandít rám.
               - Csak a szolgád a kedvedben akart járni – vonok vállat, mire halkan felnevet.

Miután elpakolunk, kiválasztom a legszimpibb könyvet, vagyis azt amelyikben elvileg könnyű varázslatok találhatóak, Chanyeol elővesz egy üres könyvet meg tollat, és a kanapéra telepszünk. Percekig vizsgálgatom a lapokat, hogy mi az, amit érdemes lenne lefordítani, de a Colos folyton eltereli a figyelmem. Egyre nehezebb úgy koncentrálnom, hogy mellettem ül, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom mi vonja el pontosan a figyelmem, így még csak ki sem küszöbölhetem. Akkor adom fel teljesen a dolgot, mikor Füles odahajol hozzám, hogy belenézzen a könyvbe, az arca szinte csak egy leheletnyire van az enyémtől. Hirtelen mozdulattal becsapom a könyvet, amitől hátrahőköl, én pedig méltóságteljesen – már amennyi még van – átvonulok az egyik fotelba.
               - Mi van? – Kényelmesen elhelyezkedek, csak azután pillantok fel rá. Elég kétkedő pillantásokat vet rám. Vagy inkább gyanakvó… bár nem tudom mire gyanakodhatna, szóval inkább maradok az első változatnál.
               - Semmi, semmi, csak… büdös vagyok??
Egy pillanatig döbbenten nézek, mire annyit tudok kérdezni, hogy „Miért?”
               - Oké, akkor miért ültél oda? – Megvonom a vállam, ő pedig összevonja a szemöldökét. – Akkor most ülj ide vissza. – Megrázom a fejem, hogy nem, ő pedig még mindig összevont szemöldökkel méreget. – Baekhyun. Ülj ide. Most. Gyerünk.
               - Ezt most úgy értsem, mint barát, vagy mint… a szolgád? – pillantok rá, mire egy pillanatra döbbenet csillan a szemeiben, de hamar összeszedi magát, és a tekintete inkább… olyan lesz mint egy ragadozóé.
               - Most Byun. – Olyan vigyor ül ki a képére, mint mikor otthon kínzott, de ez most tetszik. Hihetetlenül jól áll neki, magabiztos és elszánt, szinte egyetlen szó nélkül kelek fel, és ülök vissza mellé. Egyszerűen csak ülök és hagyom, hogy maga felé fordítson, ujjait a hajamba fúrja, aztán közelebb húz magához, én pedig csukott szemmel hagyom, hogy megcsókoljon. Élvezem amit velem csinál, ahogy megmarkolja a tincseimet, és még közelebb húz magához, ahogy a nyelve a számba siklik.
Aztán kinyitom a szemem, és rájövök, hogy még mindig a fotelban ülök, és Chanyeol engem néz azzal a magabiztos mosolyával. Az egészet csak képzeltem, vagy talán nem csak képzelgés volt, ahhoz túlságosan valós volt, szinte még mindig érzem az ujjait a fejbőrömön és bizseregni a számat az érintése után. Egyáltalán hogy történhetett ez meg? Hogy juthatott ilyen az eszembe? Egyáltalán mi volt ez? Olyan hirtelen kelek fel, hogy könyv kiesik az ölemből, de ezzel nem tudok foglalkozni. Megcsókoltam Chanyeolt! Még ha nem is igazából, de láttam, éreztem, olyan volt, mintha valóság lett volna! Teljesen elveszek a gondolataimban, az arcomat kezeim mögé rejtem, csak az ránt vissza  egy kicsit a valóságba, mikor egy hűvös kéz érintését érzem az arcomon. Chanyeol áll előttem, azt kérdezi mi történt, de mégis hogy mondhatnám el neki? Még azt sem tudja, hogy megéreztem, mikor rémálma volt.
A konyhába terel, és egy pohár vizet nyom a kezembe, hogy igyam meg. Úgy teszek, ahogy mondja, szinte egyszerre hajtom le a pohár egész tartalmát, aztán csak szorongatom a kezemben. Kétségbeesetten nézek Chanyeolra, fogalmam sincs, mit mondhatnék neki ezek után. Már azt is csodálom, hogy a szemébe tudok nézni.
- Sosem lesz vége a furcsaságoknak, igaz? – suttogom magam elé, de válasz helyett csak felkiált és hátrébb ugrik. Kell egy másodperc, mire rájövök, mi történik. Az üvegpohár most a kezemen folyik végig. El akarom dobni, elhátrálni tőle és bezárkózni a szobámba, de csak dermedten állok a konyha közepén, és nézem, ahogy a narancssárgás fényt öltő anyag, gőzölögve folyik le a kezemen, és a padlóra csöpög. Égetnie kéne, de inkább hűvös a tapintása, sima és sikamlós, pont mintha egy kígyót tartanék a kezemben. Lassan változik meg, már nem csöpög a padlóra, inkább megnyúlik, pont olyan, mintha magától mozogna. Ahogy elkezd kihűlni, egyre jobban hasonlít a gondolataimat körbefonó kígyóra. Mire teljesen kihűl már egy gyönyörű, tejüvegből készült kígyó csavarodik az alkaromra. Nem túl nagy, de gyönyörű. Óvatosan végighúzom a mutatóujjam a fején, mire megmozdul, és rám néz. Alig tudom elhinni, hogy én… alkottam őt. Az pulthoz lépek, mire a kígyó a karomról az asztalra csúszik, és összetekeredve mozdulatlanná dermed. Akaratlanul kúszik az arcomra egy boldog mosoly. Chanyeolra pillantok, aki dermedten áll, ugyanott ahol nemrég is, és meredten bámulja hol a kígyót, hol pedig a földön heverő üvegtócsákat, amik azóta ismét megszilárdultak. Óvatosan felszedegetem a földről a darabkákat, és azokat is az asztalra pakolom.
               - Láttad ezt? – kérdezem Chanyeoltól, de csak a kígyót figyelem. – Végre alkottam valamit! El sem hiszem! Pedig már tényleg azt hittem, hogy nem vagyok képes másra, csak rombolni.
               - De – szólal meg végre, bár eléggé elhaló hangon – engem is meggyógyítottál…
               - Jó, de azt én is okoztam – legyintek. – Az nem számít. – Ismét végigsimítok a kígyón, de most csak alig láthatóan rezzen meg, ellentétben Chanyeollal, aki kis híján össze is esik. Csak ekkor tűnik fel végre, hogy mennyire le van sokkolva. Közelebb lépek hozzá, de tétovázok, hogy hozzáérjek-e. Ahogy a kígyóra néz… lehet, hogy azt sem akarja, hogy én hozzáérjek. Vagy a közelébe menjek.
               - Chan…? – A kanapé felé intek, ő pedig némi tétovázás után bizonytalanul elindul felé, és leülünk. Nem tudom eldönteni, hogy a kígyótól fél, tőlem, vagy csak megdöbbent, amit mondjuk nem értenék, hiszen… ő egy sárkány, az élete abból áll, hogy egy kicsi, kétlábú, csupasz lényből, hatalmas, pikkelyes, szárnyas, négylábú fenevaddá változik, csak nem ijed meg egy kis... varázslattól.
               - Bocs… öhm… kicsit… lesokkolt a dolog. Asszem. – Egy erőltetett mosolyt varázsol az arcára, de persze nem győz meg vele. – Én csak… nem gondoltam, hogy ilyet fogok látni tőled. Legalábbis most. Na jó, igazából nem gondoltam, hogy valaha is látni fogok ilyet.
               - Még sose láttál senkit varázsolni? – lepődök meg. Ezt azért nehezen hiszem.
               - Te vagy az utolsó mágus. Nekünk pedig a varázserőnk, hát, nem túl nagy, és inkább a természethez kötődik. A faluban még senki sem látott – az asztal felé mutat, ahol a kígyó fekszik – ehhez hasonlót sem. Szólni kéne Sunbaenek.
               - Majd én – pattanok fel, és már indulok is az ajtó felé, de Chanyeol a karomnál fogva visszaránt.
               - Nem. Te itt maradsz, majd én megyek.
               - De Chanyeol, nem kéne, úgy értem, nem vagy jól – ellenkezek.
               - De igen, nekem kell mennem.
               - De…
               - Baekhyun! Levegőznöm KELL! Sietünk vissza. Nehogy eltüntesd azt a kígyót, amíg vissza nem érünk – szól rám, aztán amilyen gyorsan csak lehet, elhagyja a házat. Nem gondoltam, hogy ennyire le lesz sokkolva, ha végre sikerül valamit varázsolnom. Ráadásul minden könyv, varázsige vagy egyéb nélkül, szinte el se hiszem. Még szerencse, hogy van bizonyíték.
Amíg Chanyeol távol van, főzök egy teát, és leülök vele a pulthoz, a lehető legmesszebb a kígyótól. Kicsit tartok tőle, hogy tönkreteszem, még mielőtt ideérnek, és akkor nem tudok mit megmutatni Sunbaenek. Igazából arra számítok, hogy olyan lassan teszi meg Chanyeol a távot, amilyen lassan csak lehet, ezzel szemben pár perc múlva már hallom, hogy nyílik az ajtó. Sunbae azonnal a konyhapulthoz rohan, Chanyeol azonban megáll a kanapé végénél. Úgy tűnik, nem akar annál közelebb jönni, mint amennyire muszáj.
               - Ez gyönyörű, Baekhyun, ezt el sem hiszem! – Sunbae egészen közel hajol a kígyóhoz, a haja teljesen az arcába hullik, nem is tudom lát-e tőle rendesen. Talán még nem is láttam őt kibontott hajjal eddig.
               - Azért van itt, hogy elhidd – vigyorgok rá. Most úgy igazán… büszkének érzem magam.
               - De hogyan? El kell mesélned, hogy csináltad!
               - Hát csak kijöttünk a konyhába Chanyeollal, ittam egy pohár vizet, és elkezdett a pohár szétfolyni a kezem között. Először fel sem tűnt. Mármint, nem gondoltam semmire, csak… ez lett belőle – mutatok a kígyóra.
               - Biztos, hogy csak ennyi? – sandít rám, és látom rajta, hogy nem hisz nekem. – Baekhyun… - Lehalkítja a hangját, és úgy beszél tovább, hogy Chanyeol ne hallja. – Nem ismerlek túl régóta, de ez az idő, pont elég volt ahhoz, hogy tudjam, még csak komoly érzelmi befolyással tudsz csak varázsolni, szóval mi történt? – Nem tudok neki mint mondani, úgyhogy csak félre nézek. Előbb mondanám el Chanyeolnak mint neki. Mégis milyen lenne, ha pont neki mondanám el… biztos nagyon örülne neki… - Na jó – töri meg a csendet – ha nem, hát nem, de előbb-utóbb el kell majd mondanod, ha nem nekem, akkor Morrigannek, csak ő most... hmm… nincs itthon. Amúgy szerintem azt a kígyót – bök felé – vidd a szobádba, ha nem akarod Chant állandó rettegésben tartani. – Felvonom a szemöldököm, ő pedig elmosolyodik. Mért akarnám rettegésben tartani a Colost? – Fél a kígyóktól.
               - Na ne már – nevetek fel – az egyik hüllő fél a másiktól?
               - Tudom, hogy furán hangzik, de kiskorában megmarta egy, azóta fél tőlük. – Bólintok, hogy megértettem, és a kígyó felé nyújtom a kezem, hogy bevigyem a szobámba. Valahogy teljesen természetesnek tűnik, mikor hozzám kúszik, és a kezemre tekeredik, bár Sunbae arckifejezéséből ítélve, neki annyira nem természetes. – Várj, Baekhyun, várj egy kicsit… ez mozog?? Ezt miért nem mondtad? És te se mondtad! – fordul Chanyeol felé ledöbbenve. Most bepótolja az összes megdöbbenést, amit érkezése óta kihagyott. – Ezt hogy csinálod? Te utasítod? – fordul vissza felém. Teljesen felélénkül, pont olyan, mintha igent mondtam volna neki egy randira. De miért is jut ilyen az eszembe? Jesszus…
               - Nem. Magától csinálja – rázom meg a fejem.
               - Szóval teljesen olyan…
               - …mint egy élő kígyó, igen! – vágja rá Chanyeol. – Vidd már innen Baekhyun! – Elmosolyodok a reakcióján, de beviszem a szobámba. Sunbae a nyomomban lohol, olyan mint egy kisgyerek.
               - Figyelj, Baekhyun, én csak…
               - Tessék – nyomom a kezébe a kígyót, mert tudom, hogy úgyis azt akarja.
               - Hihetetlen. – Úgy lóg a kezében szegény kígyó, mintha csak egy darab rongy lenne, amíg Sunbae össze-vissza forgatja, megtapogatja, még jó, hogy meg nem nyalja. Bár én azt is kinézem belőle. Talán még sosem láttam ennyire lelkesnek, mióta itt vagyok.
               - Tényleg üvegből van, de mégis olyan hajlékony, mintha élő lenne! Ráadásul magától mozog, ez hihetetlen, komolyan! Hogy csináltad? Beleolvastál már az egyik könyvbe? Vagy teljesen magadtól csináltad? – Leteszi a kígyót az ágyra, és felém fordul. – Baekhyun, hihetetlen vagy! – Egy pillanat alatt történik az egész, megérzem az ujjait az arcomon, a következő pillanatban pedig már az ajkait a sajátomon. Alig egy másodpercig tart az egész, a kígyó az ágyon hangosan felszisszen, Sunbe pedig eltol magától, és rémült szemekkel mered rám. Hátrál egy lépés, tekintetét a földre szegezi. – Én… bocsánat… azt hiszem csak, elragadott a hév… sajnálom… Szóval… öhm… - kínosan felnevet, és újra a kígyóra néz. – Tudod én… álmomban sem mertem gondolni rá, hogy ekkora hatalmad lesz. Hogy egyáltalán hatalmad lesz… igazából… pont annyira kételkedtem ebben az egészben, mint Chanyeol, gondoltam majd lesz egy kis varázserőd, esetleg el tudsz készíteni pár főzetet, de ez… ez több, mint amit valaha remélni mertem volna…
               - Hé – Chanyeol feje bukkan fel az ajtóban – minden rendben? Csak hallottam a sziszegést és…
               - Ja, igen, persze, akkor azt hiszem, én megyek is. Fordítsátok le a könyveket, azokban talán írnak valami. Szóljatok, ha bármi van. Akkor én… - és kisurran Chanyeol és az ajtó között.
               - Történt valami? – Mered rám a Colos az ajtóból. Tudom, hogy tudja, hogy történt valami, ehhez nem kell az én megerősítésem, elég volt Sunbae viselkedése. Na meg az, hogy képtelen vagyok a szemébe nézni.