Chanyeol:

Minden nap itt vagyok. Minden nap benézek, és nem csak mert ez a kedvenc helyem. Nem csak mert egy hangulatos kis hely eldugva az egyik kis mellékutcában, ebben az amúgy sem túl forgalmas kis városban. Most is itt vagyok a szakadó esőben. Bár ma nem terveztem, hogy benézek, de az élet közbeszólt. Vagyis inkább az időjárás. Épp indultam valahová, már nem is tudom merre mikor elkezdett nagy csöppökben esni. Majd egyre nagyobbakban, s a végén már szakadt. Ez a hely volt a legközelebb épp hogy csak beértem. Legalábbis nagyobb elázás nélkül.
- Ma mit hozhatok? - szólal meg mellettem egy mosolygós hang. Szinte alig hallom meg annyira elgondolkodtam. Mondhatnám akár, hogy 'a szokásosat' azt tekintve mennyit vagyok itt. De nem tehetem, hisz mindig mást rendelek. Igaz, csak egy kis eldugott kávézó, a választék mégis óriási. Kávék, teák, forró csokik... Persze én az utóbbi kettő valamelyikét szoktam választani. Mindig mást. Valami újat.
- Egy epres zöld teát kérek - mosolygok én is a pincérre.

- Gondolom jó forrón. Hűvös van kint és ahogy látom jól eláztál - néz végig rajtam.

Nos igen.... egész jóban vagyunk. Már amennyire egy pincér és egy törzs vendég lehet. Sose találkoztunk még a kávézón kívül. Még csak nem is láttam az Afternoon Tea-n kívül. Ez a hely neve. Mintha nem is létezne.
- Igen, köszi.
Nézem ahogy elmegy a teámért és eszembe jut mi lenne ha barátok lennénk. Nem sok barátom van akivel mindent megosztok. Csak egy. És most ő sincs itt, elutazott haza pár hétre. Így a lakásban is egyedül vagyok, ő a lakó társam is.
Kinézek a mellettem lévő ablakon és az esőt figyelem. Ahogy a cseppek visszapattannak a kemény betonról, míg pár méterrel odébb, a puha föld nyeli el őket. Ez a törzs helyem a kávézón belül is. Mivel az Afternoon Tea félig a föld alatt helyezkedik el, így az ablakok is magasabban vannak a járdával egy szintben. Furcsa lehet innen nézni az elhaladókat, de én imádom.
- Hahó! - lendül egy kéz az orrom előtt. - Elgondolkoztál mi? Mostanában alig figyelsz - mosolyog rám ismét az én kedves kis pincérkém. - Mintha egy másik világban lennél.
- Oh bocsi. De igen, valami olyasmi - nézek én is rá.
- Ráadásul epres zöld teát már ittál.
Értetlenül nézek rá, mire magyarázni kezd.
- Mármint... észrevettem, hogy sose iszol ugyanolyan teát vagy forró csokit. De ilyet most másodjára iszol. És ez fura. - mondja zavartan.
- Hát... bizonyára nem figyeltem. - vigyorgok. - De mond csak... te megjegyeztél minden amit eddig rendeltem vagy csak ilyen feltűnő?
- Csak feltűnt... - fordítja el zavartan a fejét. Én buta mit gondoltam. Megjegyezte... persze. Nem szoktam ilyen butaságokat feltételezni.
- Akkor én most... - mutat maga mögé a pulthoz.
- Persze, persze. Köszönöm. - intek a tea felé.
Bólint és sietve elviharzik. Sose beszéltünk még ennyit, pedig mindig ő szolgál ki. Egyszer-kétszer fordult csak elő, hogy nem ő jött.
Miközben a teámat kortyolgatom, hogy átmelegedjek kicsit, előveszek a táskámból pár füzetet megnézni mennyire áztak el. Szerencsére semennyire, csak a táska lett kicsit vizes. Mindet visszateszem, egy kivételével. Előveszem még a kedvenc fekete tollam is.
A legtöbb barátom nem is tudja rólam, de imádok írni. Kisebb történeteket, pár soros dolgokat. Van, hogy még szereplő sincs bennük, csak valami tájleírás vagy az érzéseim. Most sincs másképp. Mindig imádtam az esőt, még akkor is ha elázok mint most. Tehát most erről írok.
- Mit csinálsz? - jön egy hang a vállam mögül, mire ijedten fordulok hátra és gyorsan ráteszem a kezem a lapra.
- Én csak…semmit.
- Szóval nem akarod megmondani. De láttam, hogy írtál. Mit írtál?
- Csak egy kis semmiség. Néha szoktam.... - hajtom le a fejem, hogy ne lássa arcomon a zavart. Nem mintha így nem látná a viselkedésemből.
- Nem úgy láttam mintha semmiség lenne - mosolyog. Hallom a hangján.
- Te beleolvastál? - kapom fel a fejem, aminek hála jól be s verem az állába.
Zavartan nevetek fel miközben a fejemhez nyúlok, kitapintva a fájó pontot.
- Talán... egy kicsit - ül le velem szembe. - Sajnálom. Túl kíváncsi vagyok.
- Semmi baj. Te vagy az első aki valamennyit is látott belőle  - veszem el a kezem a papírról melyet eddig előle takartam.
- Tehát még senkinek se mutattad meg az írásaid? Pedig kéne, és itt a tökéletes alkalom! - kérdőn nézek rá, mire folytatja - Itt vagyok én! És szeretek olvasni. - mutat magára vigyorogva.
- Tehát a remek alkalmam az, hogy te most elolvasod? - kezdek kicsit kötözködni persze csak kedvesen, nem bunkóságból.
- Nem kell ha nem akarod. Csak egy ajánlat volt - teszi karba kezeit, és durcásan felfújja arcát. Lehetetlen rajta nem nevetni annyira aranyos.
- Hát nem is tudom. Nem tudom kész vagyok e rá, hogy valakinek megmutassam őket - nézek az előttem heverő lapokra.  - Olyan is van benne, amit valószínűleg nem szívesen olvasnál.
- De nem valakinek, hanem nekem mutatnád meg. És ebben ne legyél biztos, mindent szívesen elolvasok - kacsint rám, majd óvatosan a füzetért nyúl.
Nem is tudom. Tényleg akarom én ezt? Bár... ha most neki nem mutatom meg valószínű, hogy soha senki nem fogja látni. Felemelem, és kinyújtott kezébe adom a füzetet.
Perceket ülök feszülten, a még mindig félig tele lévő bögrémből kortyolgatva, miközben ő olvas. Félek mi lesz ha talál egyet azok közül.... nem mintha szégyellném, de pont egy fiú olvasná el bármi megjegyzés nélkül? Bár kimagyarázhatnám, hogy csak túl fiús lett az egyik szereplő neve.... nem, ezt nem lehet kimagyarázni. Azok között az írások között egyértelműen vannak yaoik. Nem tehetek róla, teljesen természetes számomra olyanokat is írni. Mégis mit várhatna bárki is egy biszex sráctól. Néha kiélhetem a vágyaim, még ha csak a történeteimen, és az íráson keresztül is.
Még 10 percig olvasgat, majd leteszi a füzetet és rám mosolyog.
- Nem is érem mért nem mutattad meg senkinek, tehetséges vagy. Jó író lennél.
Megkönnyebbülés. Csak ezt érzem. Lehet azokat a történeteket nem olvasta? Pont átugrotta volna?
- És találtam közöttük egyet ami különösen tetszik. Ezt itt - fordítja felém a füzetet. Emlékszem ezt is itt írtam. Akkor még nem régóta jártam ide, csak akkor fedeztem fel ezt az eldugott kis helyet. Akkor is esett, és arról írtam. Egy párról ahogy az esőben találkoznak, és egymásba szeretnek. De... ez is azok közé a történetek közé tartozik. Vajon ezt ő is tudja? Mért nem tette még szóvá?
- Miért.... miért ez tetszik a legjobban? - nézek fel rá félve.
- Nem is tudom... olyan aranyos. És ebben is egy esős napról írsz mint ez a mai. Szeretem az esőt. Szeretem hallgatni.
Talán rá kéne kérdeznem... semmit nem mondott a szereplőkről.
- És a mi a véleményed a ... szereplőkről?  - nem is nézek rá. Túlságosan félek a válaszától. Nem akarom, hogy itt hagyjon pont most, hogy először beszélgetünk.
- Hát....  - érzem a bajt... - szerintem nagyon aranyosak. - hogy mi van? - Akinél az esernyő volt, az olyan kis esetlen. Ott sétál el mellette álmai férfija és még gondolkozik, hogy odamenjen-e az esernyőjével, hogy a másik ne ázzon el annyira... mint te most. - nevet rám. Szóval nem is zavarja, hogy két férfiról írtam? Nem lehet ekkora szerencsém.
- De tudom, hogy nem erre voltál kíváncsi.
- Mi? - kapom oda a tekintetem ijedten.
- Arra voltál kíváncsi, hogy nem zavar e a szereplők neme. Nemde? - mosolyog kedvesen.
- Én…én csak... igen. Így van. Honnan tudod? - nem nézek a szemébe.
- Csak tippeltem - mosolyog továbbra is. - Viszont most már megyek. Nem akarlak zavarni.
- Nem zavarsz. És örülök, hogy tetszettek az írásaim.
- Akkor jó. És örülök, hogy megmutattad. Holnap találkozunk. Szia - int és eltűnik az egyik ajtó mögött.
Furcsa az élet. Az egyik nap még csak a rendeléseimet veszi fel és nem váltunk többet két szónál, a következő nap pedig már itt ül velem szemben és az irományaimat olvassa.
Lassan az eső is eláll. Én is összeszedem a cuccaimat, és miután fizettem a pultnál hazafelé indulok.
Vajon holnap is odajön hozzám?
Egész hazafelé úton gondolkodok. Sose jött még oda beszélgetni. Most mért? Még a nevét sem tudom. Igaz, van egy kis névtáblája, de sose néztem meg. Mindig elég volt annyi, hogy kedvesen rám mosolyog. Sokszor volt, hogy ő adott ihletet ahogy a tálcával a kezében szaladgált fel-alá az asztalok között.
Mire a gondolataim végére érek, már otthon vagyok. Lassan keresem elő  kulcsomat. Ráérek. A lakás sötét, és én egyedül vagyok. Szeretem a magányt, mondhatni magányos farkas vagyok. De most... most más. Nem akarok egyedül lenni. Még az a bolond lakótársam, Minseok is hiányzik. Furcsák ezek a hangulatváltozásaim ezt bevallom magamnak is. A kávézóba még olyan jókedvem volt. Igaz, ott volt velem az a pincér srác. Zavar, hogy nem tudom a nevét. Vajon neki is eszébe jut a beszélgetésünk vagy csak én gondolok rá? Holnap is oda fog jönni hozzám?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok közt hámozom ki magam vizes ruháimból. Amíg hazafelé jöttem, újra nekiállt esni. A fürdő felé eszem az irányt, egy forró zuhanyért. Nem hiába, mégis csak ősz vége van. Egyre hidegebb.
Jó érzés ahogy megmelegszenek átfagyott végtagjaim. Szeretem ezt az esős időszakot, és a hideget is, de mégis csak jól esik a meleg víz. Lassan negyed órája áztatom magam. Ki kéne szállni... már így is sok vizet elhasználtam. Elszánom magam és a csapot elzárva megtörölközök, és a pizsamámat felvéve a konyhába indulok. Megmelegítem a tegnapi pizzát amit barátom sütött, és beülök vele a tévé elé. Mivel semmi érdekes műsor nincs, inkább a zenecsatornára kapcsolok. Szeretem a zenét. Szinte egész nap a fülemben van a fülesem. Már ha tehetem. Énekelgetek is így a tévét nézve, bár nincs valami csodálatos hangom, azért ha szerenádozni akarnék nem futna el sírva a választottam.
Mikor elfogy a vacsorám, kikapcsolom a tévét és elmegyek aludni. Elég ebből a napból. Nem is értem mért depiztem be így estére. Pedig olyan jó volt a mai napom. Hiszen beszélgettem az én kis pincéremmel.