Csak egy kávézó 3.rész

Ahogy kilépünk az ajtón, rájövök, most nem is esik. Pedig arra számítottam, hogy elázunk.

Nem figyelem merre megyünk, ő vezet, én csak megyek utána. Furcsa így utcai ruhába. Eddig csak fekete nadrágban és barnás ingben, na meg persze kötényben láttam.

Elég alacsony. Legalábbis hozzám képest. Vagy 10 centivel kisebb nálam. Persze a körülöttünk sétálókhoz képest még így is magasabb.

Szemeit feketével kihúzta. Nem értem mért, anélkül is jól nézne ki.

- Mit nézel? - néz fel rám mosolyogva. Nem gondoltam, hogy észreveszi. Nem is nézet rám előtte. Még csak felém se. Mágus...

- Oh ... semmit ... csak elbambultam - próbálok értelmes fejet vágni, de nem igen sikerül.

- Hogy tudsz sétálás közben elbambulni? Nem félsz, hogy orra esel?

- Még sose fordult elő.

Most már inkább a lábam elé nézek. Persze ezt is túl későn. Egy lépcsőfok áldozatává válok. És aki nagy…az nagyon esik.

- Na jó. Szóval már fordult elő, hogy orra estem - nézek fel a mellettem állóra aki már nagyon nehezen bírja, hogy ne nevessen - Nevess nyugodtan. Elég szerencsétlen tudok lenni - én is elnevetem magam, mire ő se próbálja már visszafogni magát.

Lassan azért összeszedem magam, és felkelek, de ő még mindig kuncogva jön mellettem.

- Azért ennyire nem vicces - hajolok közel hozzá, épp csak öt centi választ el a fülétől. Kicsit ijedten fordul felém, majd zavartan arrébb húzódik.

- Ennyire félelmetes vagyok? - konyul lefelé szám sarka.

- Igen! Ijesztőek a füleid!

- Na de Bacon! - háborodok fel.

- Na jó inkább fejezzük be, mert ebből csak még több Bacon lesz...

Úgy tesz, mint aki megsértődött, de én tudom, hogy valójában nem. Ott bujkál a szája sarkában egy mosoly.

Lassan egy parkhoz érünk, majd egyre beljebb arra ahol a fák már sűrűbben vannak. Sose voltam még itt, pedig nem is lakok mesze. Nem is értem mért nem jöttem ide. Gyönyörű. Kavicsos út kanyarog mindenfelé. Elvétve egy-egy kis pad, amolyan 2-3 személyes. Nem az ami általában a parkokban van. Nem az amin négyen is elférnek, vagy ahol bandázni szoktak és egy olyan körül csoportosulnak. Ezek picik, és gyönyörűen meg vannak faragva. Mindnek a háttámlájára egy állat van faragva. Róka, nyúl, szarvas…esetleg madarak. Nem tudom ki csinálta, márpedig biztos ugyanaz az ember, de irigylem érte. Sok fűzfa is van. Szinte minden kis padnál is van egy. Nem sok ember van de azok is inkább csak a kutyáikkal játszanak, vagy sétálgatnak, miközben halkan pusmogva beszélgetnek. Arra amerre mi tartunk, szinte senki sem jár. Mondhatni még a madár se.

Egy kézre eszmélek fel gondolataimból, mely a kabátom ujjánál fogva húz a fák felé.

- Na, jössz? - huzigálja meg még egyszer Baekhyun a kabátomat mielőtt elenged és előre megy. Én csak csöndben követem, és kíváncsian várom hova vezet. Remélem valami szép helyre. Bár ebben a parkban mi nem szép?

Baekhyun arrébb húzta egy nagy fűzfa ágait és eltűnik mögötte. Mint a filmekben…vagy a mesékben. Én is utána megyek, de nem számítok arra ami elém tárul. Egy kisebb tó, a tetején virágokkal, benne halak úszkálnak. Több nagyobb fa is körülveszi a tavat.

- Nem jössz ide? Vagy még csodálkozol kicsit?

- M-mi? Ja, de, persze - kicsit mintha szerencsétlen lennék ma…elvette az eszem a…valami.

Odamegyek hozzá, és leülök mellé a padra, ami az egyik nagy fa tövében áll. Még jó, hogy itt nem vizes minden.

- Szinte senki sem jár ide. Azt se tudják, hogy itt ez a tó, pedig olyan szép hely.

- Igen, az. Én sem tudtam, hogy itt van - mondom, miközben még mindig bámészkodok.

- Ideadod a füzetet?

- Füzetet?

- Igen, azt amelyikbe rajzoltam.

- Ó. Persze - bányászom elő a reggel visszakapott füzetkém.

Közben ő elővesz egy ceruzát, majd elfordulva, hogy szembe legyen velem, rajzolni kezd. Legalábbis úgy gondolom. Egyszer sem néz fel rám. Gondolom azért is fordult el, hogy ne lássam mit alkot.

Körülbelül fél óra múlva, becsukja a füzetet és visszakapom. Persze egyből kinyitom, hogy megnézzem, mi lehet benne. Mi telt fél órájába? Mit lehet ennyi idő alatt lerajzolni? Lapozok, de a legutóbbi rajzon kívül semmi. Aztán a legutolsó oldalon rálelek.

- Ezt most mért? - kérdezem elkínzott hangon, kissé duzzogva.

- Mert mikor jöttünk ide, csak ennyit láttam belőled, úgy a képembe másztál - nevet.

- Akkor se ér. Ez nagyon gonosz volt - hajolok közel, és megbököm az orrát mutatóujjammal.

- Yah! Nem én voltam a gonosz! Ez volt a gonosz!

- Nem is!

Már mindketten csak nevetünk, és egy ideig még csipkelődünk. Egyikünk se veszi komolyan. Nem is lehetne.

 - Amúgy... nagyon... nem is tudom, hihetetlen vagy – mondom, miközben visszafelé sétálunk már. - Egy fél óra alatt egy ilyet megrajzolni....

- Ugyan – legyint. - Nem volt nehéz dolgom. Csak azokat a naaaagy szemeidet rajzoltam le. Na meg a nagy orrod.

Kicsit meglegyintem, csak, hogy tudja nem tehet m megjegyzéseket csak úgy, és még meg is ússza. Na nem. Bűnhődnie kell! Vagy valami olyasmi...

- Szóval…mindenem nagy mi? Én vagyok a Nagy Chanyeol - jelentem ki vigyorogva. És ismét közel hajolok hozzá, csak úgy, mint mikor odafelé mentünk. Ő is mosolyog, de elvörösödik, és kicsit elfordul, hogy ne lássam az arcát.

- Hát én azt nem tudom.

Nem igazán értem mire mondja, de nem kérdezek rá.

Nemsokára megállunk, és elbúcsúzunk egy "Holnap találkozunk"-kal. Azért remélem nem csak azért mert ott leszek a kávézóba. Ő meg mivel ott dolgozik, nem kerülhet el. Bár akkor nem jött volna velem sétálni. Vagyis ő hívott el. Tiszta hülye vagyok.

Mire ezt megállapítom, már az ajtóm előtt állok.

~

Már két hete, minden nap beszélgetünk, ha nem esik vagy nincs rossz idő, a tóhoz is elsétálunk. Egyre gyakrabban írok. Valahogy több az ihletem mióta barátok lettünk. Közben a lakótársam is hazajött. Jó, hogy itt van azért. Már kezdett hiányozni a hülye feje. Meg is jegyezte, hogy vidámabb vagyok mint mikor elment. Nem gondoltam, hogy ennyire látszik rajtam a változás kívülről nézve is.

Eddig sokszor írtam drámákat is,de mostanában csak vidám, és aranyos történtek jutnak eszembe.

Mostanában már hétvégén is találkozunk. Lassan tényleg kezdek úgy tekinteni rá mint egy legjobb barátra. Bár néha furán viselkedik. Sokszor van, hogy elvörösödik egy-egy mondatom után, amit nem igazán értek. De…nagyon aranyos olyankor.

A csengő halkan zendül, ahogy belépek a teázóba. Még mindig nem tudom megunni a helyet. És az, hogy Baekkie itt van, csak még egy ok, hogy jöjjek.

Befoglalom szokásos helyemet, és magam elé húzom a forró csokis lapot. Egyre csak fogy amit még nem kóstoltam. Már alig van.

Izgatottan várom Baekhyun felbukkanását az asztalom mellett. Már 4 napja nem beszéltünk. Vagy ő dolgozott vagy én. Hülyeség…ő mindig itt van…inkább én nem tudtam jönni. Nem is értem. Valami papírmunkát bíztak rám mostanában. Ma tudok először jönni a héten.

Ahogy felnézek, Baekhyunt keresve, akkor veszem csak észre az asztalom mellett álló idegen fiút. Ő is pincér.

- Szia. Mit hozhatok? - kérdezi kedves mosollyal az arcán, amit én nem tudok

viszonozni.

- Öhm.... hol van Baekhyun? - nézek körbe.

- Beteg. Ezért most én helyettesítem.

- Beteg? - kétségbeesés cseng a hangomban. - Mióta?

- Három napja.

- Bocsáss meg - kelek fel az asztaltól, felkapva a cuccomat, és az ajtó felé indulok. Közben a telefonom is előveszem és tárcsázom az én kedvenc kis pincérem számát.

- Te beteg vagy?! - aggódok egyből mikor felveszi.

- Nem! Mért lennék az?

- Baekhyun! Most voltam a kávézóba és a…nem tudom, valami pincérsrác mondta. Aki téged helyettesít - háborodok fel.

Lassan megadja magát, ezalatt én is elérek az utcájába.

Leteszem a telefont, és becsöngetek. Sokszor volt már, hogy hazakísértem, így tudom hol lakik.

A második csengetésre nyit csak ajtót. Nem várom meg, hogy behívjon. Beljebb tolom, és belépek, magam mögött becsukva az ajtót.

Egy pokrócba bugyolálva áll előttem. A bőre kicsit sápadt de az arca piros. Viszont ennek ellenére, hatalmas a mosolya.

- Yah! Mit mosolyogsz? Tudod, hogy megijedtem mikor mondta a pincér, hogy már 3 napja nem vagy ott? Mért nem hívtál fel? - zúdítok rá mindent hirtelen. Tényleg aggódtam, bár ahogy látom egész jól van.

Leveszem  cipőmet, és megindulok be a .... gondolom nappali felé.

Szegény a kirohanásom óta meg se szólal.

Bár…kuncog magában.

Tényleg a nappaliban kötünk ki, és ő betelepszik a kanapéra.

- Amúgy - kérdezem most már nyugodtan - mi a baj? Mármint a bajod…mármint...

- Megfáztam - vág közbe mielőtt nagyon belezavarodok.

- Hogyan? - hökkenek meg. Annyira azért nincs hideg.

- A múltkor eláztam - mosolyog.

Erre nem tudok mit mondani. Sokszor áztunk el, mostanában, de sose lettünk betegek.

- De... mikor? Sokszor áztunk el, és sose lett bajunk - öntöm szavakba végül gondolataimat.

- Hát…a múltkor…kinn voltam a parkban és kicsit eláztam.

- Mi az, hogy kicsit? - háborodok fel - Nem kicsit! Egyáltalán nem kicsit! Legalább lázad is volt? Remélem nem. Tényleg... most van lázad? - kezdek aggódni újra, miközben felpattanok a kanapéról.

- Chanyeol?

- Van lázmérőd?

- Van. Ott van abban a fiókban - mutat a szemben lévő szekrényre.

Odamegyek, és előhalászom a fiók aljáról az említett tárgyat. Ez se mostanában volt használva.... Kiveszem, és visszamegyek a kanapéhoz. A szájába nyomom a pálcikát - mert igen, van amit oda kell - és leülök mellé ismét.

Amíg várunk, hogy a lázmérő beálljon a  megfelelő hőmérsékletre, körülnézek.

A bejárati ajtó csak egy fallal van elválasztva a mellette lévő konyhától. A konyhát és a nappalit is csak egy pult választja ketté. Összességében kellemes hely. A főzőhelység barack színre van festve, és világosbarna bútorokkal van tele. A szekrények és a sarokban álló hűtő között, van egy ablak. A nappali közepén van a kanapé, amin most ülünk. Előttem az asztal, rajta pár kiürült bögrével. Ez a hely is világos, és több nagyobb ablak is van.

Szemben két ajtó. Gondolom a fürdő és a háló. Kíváncsi vagyok milyen a szobája.

-Chanyeol... - hallom meg halk hangját. Majd mikor felé fordulok, kezembe nyomja a lázmérőt. Úgy látszik elkalandoztam kicsit.

- Harmincnyolc fok - olvasom le félhangosan. - Baekkie…kénytelen leszek vigyázni rád. Na. Mars az ágyba - parancsolom az ajtó felé mutatva. Ő csak kuncog a plédje mögé bújva.

- Na mi lesz? - nézek rá kicsit csúnyán mikor nem hajlandó megmozdulni.

- De olyan jól ülök itt - válaszol még mindig a takaró mögé bújva. - Ha annyira akarod, hogy bemenjek akkor... vigyél be - vált át durcásra.

- Aish - nézek rá lemondóan - Biztos vagy benne?

- Teljesen.

- Hát... te akartad.....