Ezt úgy mondom mintha akarnék tőle valamit... pedig csak barátkozni szeretnék vele. Mint ahogy mindenki az Afternoon Tea-ba. Mindenki közel akar hozzá kerülni, hiszen nagyon kedves, ártatlan teremtés. Mégis én kaptam meg a lehetőséget. Hozzám jött oda. Velem beszélgetett. És ez hihetetlenül jó érzéssel tölt el. Az esti depimből kilábalva, azzal a gondolattal alszom el, hogy holnap újra találkozunk, és talán újra odajön beszélgetni. Örülnék egy ilyen életvidám barátnak.
Reggel korán ébredek. Talán a tudat, hogy ismét megyek a kedvenc helyemre. Persze csak munka után. Én egy fagyizóban dolgozok. Igaz a fagyi nyáron keresettebb a nagy melegben, de hozzánk télen is elég sokan járnak. Jó kis munka, szeretem. Ráadásul csak délelőtt dolgozom, mégis egész jó a fizetésem.
Amint vége a munkámnak, és elintéztem egy-két teendőm, már megyek is a törzshelyemre.  Olyan 3 óra körül érek oda. Leballagok a már ismerős lépcsőkön, és a helyem felé veszem az irányt. Újra itt. Nagy levegőt veszek és leülök. Magam elé veszem az étlapot... inkább itallap. Ma forró csokit fogok inni. Úgyis egyre hidegebb van.
átnézem a választékot, valami olyan után kutatok amit még nem kóstoltam.
- Szereted a mentát?
Kissé ijedten fordulok a hang irányába. Nem tudom mért, hisz megszokhattam volna már, hogy csak úgy a semmiből tűnik elő.
- Öhm…igen…azt hiszem... Mért? - nézek rá nagy szemekkel.
- Csak mert akkor kóstold meg a mentás forró csokit. Nekem az az egyik kedvencem, és azt még úgyse kóstoltad - mosolyog.
- Lassan kezdem tényleg azt hinni, hogy mindent tudsz fejből amit már kóstoltam és amit nem - nevetem el magam.
- Hát…nem mindet. De a legtöbbet... Na de akkor…mentás, vagy még nézelődsz?
- Nem, jó lesz ez. Kíváncsi vagyok erre a te kedvencedre.
- Akkor hozom is - és egy mosoly kíséretében távozik. Hogy tud valaki ennyit mosolyogni? Ez már fizikailag lehetetlen.
közben előveszem a füzeteimet. Ma viszont nem írok. Ma rajzolok. Legalábbis ez a terv. Bár mások azt mondják egész jól rajzolok, aki nem ért hozzá vagy nem tud rajzolni az meg egyenesen csodál. Pedig nem vagyok valami jó. Az írás jobban megy nekem. De hát próbálkozni szabad.
Még a forró csokimra várok, nekiállok lerajzolni az egyik díszt a szemben lévő asztalon. Eddig nem is olyan rossz.
- Tessék - koppan előttem a bögre az asztalon. Felnézek rá. Fura, hogy én nézek most fel rá. Általában senkire sem kell fölfelé néznem. Bár ha nem ülnék és ő nem állna előttem, rá se kéne. Alacsonyabb nálam. Ezt már régóta tudom.
- Köszönöm.
- Furcsa - ül le velem szemben. - Minden délután itt látlak. Miért?
- Szeretem ezt a helyet - vonok vállat. - Egyszer betévedtem ide egy nagy esőben. Nem is akartam annyira bejönni de valahova be kellett húzódnom. És hát…ki volt írva, hogy forró csoki. Nem tudtam ellenállni. És megtetszett a hangulata. Fogvatartott. És azóta is.
- Neked tényleg írónak kell menned. Viszont... - hajol kicsit át az asztal felett - jól látom, hogy nem írsz?
- Hát…igen. Néha kell egy kis változatosság. Néha rajzolok. Bár annyira nem vagyok jó mint szeretnék - szomorodok el kicsit.
A szemben ülő megfogja a füzet sarkát és maga felé fordítja.
- Nem is olyan rossz ez. Csak itt egy kicsit elnagyoltad - veszi el a ceruzámat is. - És itt egy kicsit jobban kilóg az a rész.... Így ni. Nézd csak.
Visszahúzom magam elé a rajzot. Tényleg nem rajzolt bele sokat, mégis sokkal jobbnak tűnik. Felváltva nézem a lapot majd őt.
- Jaj ne haragudj, hogy belerajzoltam. Sajnálom, rossz szokásom belepiszkálni a dolgokba.
- Te jó rajzos vagy - vágok közbe.
- Mi? - hagyja abba a magyarázkodást, és néz rám meglepetten.
- Jól rajzolsz. Nem csak tanultad, hanem tehetséges vagy. Igazam van? - vigyorgok rá.
- Hát én nem is tudom…inkább csak nagy gyakorlatom van benne. Kiskorom óta rajzolok - miközben beszél, elpirul és a kezével babrál. Nagyon aranyos így.  Ha ezt így folytatja nem csak barátkozni akarok majd...
- És…nem írtál azóta valamit? Szívesen olvasnék még tőled valamit - mondja még mindig lehajtott fejjel.
- Oh…tényleg? Én…nem is tudom... - zavarban vagyok. Sosem kérte tőlem senki, hogy az ő kedvéért alkossak valamit. Most nem csak az írásra gondolok hisz azt senkinek nem mutattam meg. Úgy általánosságban.
- Kérlek! Annyira tetszettek amiket tegnap olvastam! Nem teheted ezt velem! - miközben magyaráz, a kezemért nyúl és azt szorítja. Nézem ahogy fogja a kezem. Megnyugtató. Kell nekem ez az ember. Bartnak, lelki társnak, mindegy csak maradjon velem.
- Rendben. Nézd…itt van nálam egy üres füzet. Ezentúl ebbe fogok írni. Ami ebbe lesz benne mindent elolvashatsz. Mondhatjuk úgy is…neked írom őket. De! - emelem fel szabad kezem mielőtt közbeszólhatna. - Most itt hagyom. Az első oldal teljesen sima. Rajzolj nekem valamit oda holnapra. Amíg nincs benne  a rajzod, nem írok bele semmit. Megegyeztünk? - villantok rá egy bátorító mosolyt.
- Megegyeztünk - nyújtja felém a kisujját ismét csak egy mosoly kíséretében. Olyan kis ártatlannak tűnik így. Én is a kisujjam nyújtom. Az ígéret az ígéret. Most már mindenképp rajzolnia kell.
- Aztán írd is ám alá! Holnap délután jövök - kacsintok rá, majd felkelek, és a pult felé veszem az irányt. Fizetek és még egy rövid intés után kilépek az ajtón.
Nagyon megkedveltem ezt a srácot. Pedig még csak másodszor beszéltem vele. Egyszerűen nem lehet nem imádni. Vagy csak én gondolom így? Hmm…lehetetlen. Mindenesetre valami nagyon megfogott benne.
Ahogy hazafelé sétálok, előkeresem a zenelejátszóm. Mindig nálam van. Bár ma még nem igen volt időm hallgatni. Ez a nap más mint a tegnapi. Csak mosolyogni tudok egész hazaúton. És utána is. Fönt a lakásban is hatalmas vigyorral az arcomon készítem a vacsorámat. Közben a tévét már bekapcsoltam és a szokásos zene adó szól. Kicsit álmos vagyok, de nem tudnék most még aludni. Ahhoz túlságosan jó a kedvem.
Igaz az új, üres füzet nincs most nálam, de ez a történetet még írhatom a régibe. Majd ha nagyon tetszik neki akkor átírom az újba. A kedvenc takarómat is előbányászom valahonnan a kanapé mögül és beülök a kanapé sarkába. Úgy nézhetek ki mint valami begubózott hernyó. Mint valami nagyon vigyorgó begubózott hernyó. De nem tehetek róla. Nem tudom abbahagyni.
A történet most róla szól. Egy pincér fiúról aki életvidám és másokat is felvidít, míg nem egyszer csak egy ismeretlen téved be a munkahelyére…és összebarátkoznak. Ez most nekem is tetszik. Annyira élvezem, hogy írhatom, szinte le se tudom tenni a tollat. Észre se veszem és már hajnali 3 óra.  Le kéne feküdni aludni…holnap dolgozom. De már csak pár oldal és kész. Ne bírom. Be kell fejeznem.
Végül fél négykor kerülök ágyba. De nem számít. Most nem. Megérte. Ebben teljesen biztos vagyok.
Nehezen alszom el. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a történetemhez? És mit fog rajzolni? Hisz nem beszéltük meg csak annyit mondtam, hogy rajzoljon valamit. Aludnom kéne…holnap…azaz ma, úgyis megtudom. Csak lenne már délután.

A mai reggelen sikerült elaludnom kicsit. Nem is csodálom, sokáig fenn voltam. Nem baj. Még mindig úgy gondolom megérte.
Gyorsan összekapom magam, és már rohanok is a munkámba.
Általában imádok itt lenni. A munkatársaimmal jól kijövök. Nem vagyunk barátok ugyan, de mindig kedvesek vagyunk egymással és sokat beszélgetünk. Különösen Kyungsoo-val beszélek sokat. Aranyos srác. Persze nem úgy mint az én kis pincérem akinek ma megtudom a nevét.
Nem igazán van szabadidőm ebben a mai napban. Egyik vevő váltja a másikat. Hihetetlen mennyien akarnak fagyizni a hideg ellenére is. Bárcsak már dél lenne. És nem csak mert kezdek éhes lenni. Látni akarom a rajzot. Tudni akarom mit szól a történetemhez.
- Hé! Chanyeol! Élsz még vagy elvesztél az álmaidba és ott ragadtál örökre?
- Mi? Mi van? Bocsi kicsit elkalandoztam - nyúlok a tarkómhoz zavaromban és a hajam piszkálom.
- Szóóóóóval? - néz nagy szemekkel Kyungsoo. - Hol jártál? Csak nem valakin gondolkodtál?
- Hogy mi? Nem, dehogyis!
- Nagyon rosszul hazudsz! Na kibe sikerül így beleesned? - néz kíváncsian továbbra is az arcomtól 10 centire…maximum.
- Micsoda? Nem tudom honnan szedsz mindig ilyeneket. - Komolyan. Ez a srác nagyon kész. Mindig ilyeneken jár az agya ha jókedvem van. Igaz, most eltalálta nagyjából mert tényleg a pincérsrácon gondolkodtam. Vagyis nem is rajta csak a rajzon…meg az íráson…na jó rajta....
És végre! Dél van! Végre mehetek. Persze csak miután ettem. Szépen néznék ki ha beájulnék oda.
A kedvenc pékségembe megyek. Persze  ez nem olyan mint a kávézó. Csak finom dolgok vannak itt. Veszek egy szelet pizzát és útközbe azon nyammogok. Pont a kávézóhoz érek mire végzek az evéssel. Sose gondolkodtam mielőtt bementem ide. Most mégis. Nem tudom megállni, hogy ne kezdjek azon agyalni, vajon mit rajzolt. Tényleg olyan jól rajzol mint ahogy gondolom? Vagy csak én képzeltem oda, mert azt akartam hinni, hogy olyan jó?
Miközben ezen agyalok, leérek a lépcsőn és az ismerős helyre lépek be. Az ismerős asztal felé veszem az irányt, ahol már ott ül az ismerős személy.
- Szia! - érintem meg a vállát mikor odaérek, mire ijedten fordul hátra. Gondolom arra számított, hogy később jövök, mint tegnap.
- Szia! Ilyen korán? - mosolyodik el a nagy ijedtség után.
- Igen. Tegnap csak dolgom volt még mielőtt ide jöttem. Amúgy csak délig dolgozok.
- Ó, értem. Viszont…azt hittem később jössz. Még nem vagyok teljesen kész a rajzzal.
- Nem baj, fejezd be nyugodtan. Én addig....
- Rendelsz valamit igaz? Csodálom, hogy még nem untad meg.  - néz fel a rajzából rám. - Mármint nem azért csak…aranyos - néz újra vissza az alkotására.
- Aranyos? Micsoda?
- Az, hogy…nem is tudom hogyan fogalmazzam meg. Minden nap itt vagy. Mindig egyedül jössz, és mindig iszol vagy teát vagy forró csokit. És ez…aranyos.
- Oh... - zavarban vagyok. Mit lehet erre mondani? - Értem…akkor én most…mindjárt jövök.
- Várj! Hozol nekem is valamit? - olyan édesen néz. Lehetetlen nemet mondani.
- Persze. Mit?
- Hozz azt amit te választasz. Kíváncsi vagyok ma mit választasz.
Bólintok válaszképp és a pulthoz megyek. Már reggel óta bennem van, hogy én ma mandulás csoki akarok inni. szinte a legegyszerűbb, mégsem ittam még ilyet soha. Remélem ő is szereti.
Hamar meg is kapom a két italt és az asztalhoz indulok.
Meg akarom lesni a rajzot ahogy elmegyek mellette, de persze nem sikerül.
- Na? Mit iszunk? - kérdezi mikor leteszem a bögréket. - Ó! Csak nem a másik kedvencem? - néz fel rám ahogy az italhoz hajol és beleszagol.
- Mandulás - adom meg a választ.
- Jól sejtettem! De…ne mond, hogy még sose ittál mandulás forró csokit! - nevet.
- És ha azt mondom?
- Akkor sürgősen kóstold meg. Addig nem kapod meg a rajzot.
- Azonnal főnök - Csak a szemeit forgatja válaszomra. A kéréshez híven, kezembe veszem a forró csészét és belekortyolok a krémes italba. Igaza volt, tényleg isteni. Bár itt szinte minden az.
Kérdőn néz rám. Gondolom a véleményt várja. Hogy azt mondjam igaza volt.
- Hát tudod.... - vágok kicsit fancsali képet mire ő elbizonytalanodik - ez isteni! - terül szét hatalmas mosoly az arcomon, mire az ő arcáról is eltűnik a bizonytalanság.
- Na ugye! Ijesztgetsz itt... De... ígéret az ígéret. Itt a rajz. Remélem tetszik - hajtja le szégyenlősen a fejét miközben felém nyújtja a füzetet.

Azt hittem csak én gondoltam túl nagyot mikor azt gondoltam szépen rajzol. De nem volt igazam. Nem szépen rajzol. Gyönyörűen! És engem!
- Ez…ez gyönyörű! Hihetetlen vagy!
- Ugyan - pirul el. - Nem volt olyan nehéz...
- Nem volt nehéz? De hisz úgy rajzoltál le, hogy nem is láttál közben. Vagy van rólam valami titkos fotód? - hajolok közelebb az asztal felett mintha egy vádlottat akarnék kifaggatni. Már csak a lámpa hiányzik amivel az arcába világítok. Nem mintha tennék ilyet vele.
- Nem, nincs rólad titkos képem - nevet, és próbál elbújni kutató tekintetem elől.
- Szóval mégis csak fejből rajzoltad! Elképesztő vagy!
- Ugyan…én csak lerajzoltalak.
- Jaj ne szerénykedj már! Viszont…én is hoztam neked valamit - előveszem a füzetet és átnyújtom neki. Értetlenül néz rám először, majd mint aki megvilágosodott, lapozni kezd. Hamar megtalálja az utolsó történetet, és olvasni kezd. Addig én a rajzot tanulmányozom.
Baekhyun. Szóval így hívják. Illik hozzá. És ez a rajz valóban gyönyörű. Művész lehetne, és itt szerénykedik nekem. Aranyos.
- De édes! - visít fel nem túl hangosan Baekhyun. - És ezt nekem írtad tegnap? Tényleg nekem?
- Igen. Úgy gondoltam, a rajzért adom cserébe.
- De hisz nem is tudtad hogyan rajzolok. Lehetett volna szörnyű is.
- Éreztem, hogy nem lesz az. És amúgy is megérdemled…Kicsi Bacon - átnyúlok az asztalon és az arcába csípek mint ahogy az öregasszonyok szoktak.
- Naaaa…mért kell? Nem Bacon! Baekhyun! - leszid, de nevet közben. Olyan jó így. Mintha évek óta ismerném.
Pár perc jókedvű civakodás után, végül eleresztjük egymást és a bögrénk mögé bújunk.
- Mond csak…Baekhyun - elhallgatok kicsit, majd drámai arckifejezéssel emelem fel a rajzot. - Tényleg ilyen nagy fülem van? - hangom kétségbeesett, és próbálok olyan arcot is vágni, de nagyon nehezen megy. Nem szabad elnevetnem magam, de olyan nehéz!
- Nem…igazad van - néz szomorúan. Most komolyan elhiszi, hogy komolyan gondolom? Nem akartam.. - Sokkal nagyobb csak nem fért ki a lapra! - odahajol és meghuzigálja a fülem. De nem csak úgy tessék-lássék, hanem úgy rendesen!
- Yah! Azért nem kel letépni! Kell még az nekem! - háborodok fel. Persze nem gondolom komolyan. Mármint a fülemre tényleg szükségem van, csak, hogy leszidom őt az nem igazi.
- Jolvan Dumbó, meghagyom a füleidet, lásd milyen kedves is vagyok.
A kis ördögfajzat! Ezért még kapni fog!
- Amúgy…nagyon tetszett a történet. Köszönöm - szinte meg is hatódok hirtelen. Tetszett neki. És ez engem annyira boldoggá tesz!
- Nem sétálunk? - néz rám, majd a bögréinkre amik kiürültek már.
- Dehogynem! - állok fel mosolyogva, és elpakolom a füzeteket.