- Rajzolsz nekem valamit?
- Mit?
- Akármit. Amit akarsz.
- Egy feltétellel.
- Te meg a feltételeid...
- Most mért vagy ilyen? Ez az első, hogy feltételt szabok.
- Igaz - bólogatok - halljuk.
- Írsz nekem valamit cserébe. mint legelőször - mosolyodik el.
Nem néz a szemembe, csak a takarót gyűrögeti az ölében. Fura. Néha mennyire határozottan tud beszélni, miközben ilyen félénken viselkedik.
- Hát…jól van. Itt a füzet. Abba rajzolhatsz. Ha adsz egy lapot, addig írok valamit.... Csak neked. - lököm meg kicsit a vállammal.
Lesütött szemekkel bólint, majd elkezd kimászni az ágyból.
- Hová, hová?
- Én csak lapot...
- Nem. Te szépen itt maradsz. Amúgy is nálam van a füzet.
- Jó… - ül vissza a helyére.
Felkelek, és előkeresem a füzetemet, meg a tollamat, az asztalról elveszek egy lapot, egy ceruzát, meg egy radírt és visszamegyek az ágyhoz.
ezalatt ő a falnak dőlt, lábait maga elé húzta, és jól betakarózott. Szerencséje!
Kezébe adom a füzetet és a rajzeszközöket, én pedig leülök az asztalkájához.
Egy ideig csak ülök és nézem. Nem tudom mit írhatnék. Ő már nekiállt rajzolni. Néha felpillant rám, de mikor meglátja, hogy őt nézem, pirulva néz vissza a lapra. Ha nem tudnám, hogy csak barátok vagyunk, azt hinném tetszek neki. Persze ekkora szerencsém nem lehet.
Lassan én is nekiállok összehozni valamit, bár még mindig nincs ötletem.
Végül az utolsó tíz percben sikerül valamit összehoznom. Pont mire ő is elkészül.
- Kész! - kiált fel hirtelen.
- Had nézzem! - kelek fel az asztaltól vigyorogva, és az ágyhoz sietek, de ő magához szorítja a füzetet, hogy ég véletlenül se lássam.
- Na…most mért? - nyavalygok.
- Megmutatom, de egyességet kötöttünk.
- Igen, de…muszáj? Nem lett valami jó, nem volt ötletem és...
- Jaj csak mutasd már meg! - vág közbe nevetve. Én pedig fülem-farkam behúzva somfordálok vissza az asztalhoz a lapért. Nem igazán akarom megmutatni. Nem is tudom mért ezt írtam. Csak úgy jött. Ilyeneket leginkább csak magamnak szoktam írogatni, ha ki akartam önteni a szívem de nem akartam Minseok-nak panaszkodni.
Vissza sétálok az ágyhoz, és megállok előtte. Ugyan úgy állunk – vagy is ő ül - egymással szemben, mellkashoz szorított alkotásunkkal.
- Muszáj? - próbálkozok még utoljára.
- Igen! Gyere ide - mosolyog, maga mellé intve.
Beletörődve mászok oda mellé. Mikor elhelyezkedek, a kezembe nyomja a füzetet, de még mindig úgy, hogy ne lássam a rajzot. Én is neki adom a lapot. S míg ő bőszen olvasni kezd, én csak nézem a kezemben tartott üres oldalt.
Meg kéne fordítani. De nem érdemlem meg. Biztos gyönyörű ez is, az én munkám viszont nem lett valami jó.

De ismét győz a kíváncsiságom. Lassan fordítom meg a füzetet. Megpillantom a rajzot…és a lélegzetem is eláll.
Hogy tud ilyen jól rajzolni.
És…engem.
Megint.
Vagyis, nem csak engem.
Minket.
Igazából elég egyszerű rajznak tűnhet, de látszik rajta, hogy sokat dolgozott rajta.
Még a magasságkülönbség is jól látszik.
Ez tetszik.
Csak bámulom a rajzot. Ezt biztos, hogy örökre megtartom. Nem mintha a többit nem...
Remélem alkot még majd ilyen közös képeket. Sokkal jobb. Így érzem, hogy van hozzá valami közöm.
- Ez…ez nagyon jó! - néz rám nagy szemekkel váratlanul.
- Mi?
- Amit írtál. Nagyon jó!
- Dehogyis. Ez csak....
- Fogd be! Jó és kész!
- Hát jó. Neked elhiszem - mosolygok rá.
Visszaadja, és rábök egy részre, ami állítása szerint a legjobb.
Egy ideig csak nézek magam elé, aztán ráveszem magam az olvasásra. Azért elég kíváncsi vagyok melyik rész tetszett benne neki a legjobban.
"Szinte minden nap látom. Minden egyes alkalommal a szívem majd kiugrik a helyéről. Plátói szerelem ez, de nekem tetszik. Érezni valamit, vágyakozni valaki után. Ennél már csak az lehetne jobb, ha viszonozná az érzéseim. De…jó így. Sőt…így a legjobb." 
Komolyan ez a rész tetszett neki a legjobban? Miért? szerintem nem olyan jó. Nem is tudom honnan jött.
Sokáig gondolkozok ezen a pár soron. Nem is figyelek nagyon másra, a vihart is kizárom. Csak egy halk, nyugodt szuszogás férkőzik be a kis világomba. Magam mellé nézek, és Baekhyunt figyelem, ahogy hozzám bújva, fejét vállamra döntve alszik. Ha így folytatja…nagyon nehéz lesz megállom, hogy ne tetsszen meg.
Miközben őt figyelem, ismét elnyom az álom.

Mikor felébredek, már kicsit világosodik. Olyan 6 óra lehet.
Gyorsan kikelek az édes álmaiban járó Baekhyun mellől. Keresek egy papírt, - ami nem nehéz feladat itt - és egy gyors üzenetet firkantok rá, ami annyit takar, hogy elmentem dolgozni, amint végeztem visszajövök, addig pedig igyon sok teát és ne merjen kikelni az ágyból.
Leteszem az ágy mellé a fecnit, felkapom a táskámat és kifelé indulok. Kilépek a szobából, de…megállok. Megfordulok, visszamegyek és a tegnapi irományomat is leteszem az üzenet mellé. Neki úgy is jobban tetszett. Nekem meg.... Amúgy is neki írtam.
Ezek után már mosolyogva hagyom ott a szobát.

Hazaérve csak gyorsan összekapom magam, előszedem  az utolsó papírköteget amit rám bíztak, és már indulok is.
Közben még drága barátomtól kapok egy megjegyzést, ami valami olyasmi, hogy "Hű! Hát veled meg mi történt? Mi ez a nagy mosoly? Csak nem történt valami az éjszaka?"
Nem annyira figyelek rá, csak valamit válaszolok, és felkapok a tányérjáról egy zsemlét. Még hallom ahogy utánam kiabál miatta, de tudom, hogy nem haragszik. Sokszor csinálom ezt reggelente ha sietek.

Hamar beérek a munkahelyemre, leadom a lapokat amiken dolgoztam, és átöltözök.
Talán mindenki megijedt a tegnapi vihartól, ezért nincs senki. Csak 1-2 ember lézeng. Azok is már törzsvendégnek számítanak.
Mivel nincs vendég, nincs dolgom, csak az ablak mellett ülök. Az utcára néz, nincs benne semmi érdekes, csak pár megtépázott fa, egy-két dolog amit a szél odahordott, és a víz. Rengeteg víz. Megint esik. Általában jókedvre derít, most csak lehangol.
- Chanyeol! - töri meg egy hang a kis világom csendjét. Ijedten ugrok fel, kis reménnyel, ami nem tudom honnan ered, de mikor rájövök, hogy csak munkatársam szól, punnyadtan ülök vissza a székemre.
- Hé! Mi van veled? Mostanában olyan jókedved volt. Hova lett? . lép hozzám Kyungsoo.
- Beteg lett.
- Ugyanarról beszélünk?
- Mármint…aish…mindegy. Elmondom.
Örömében már ugrálna, tudom. Mindig ilyen. Imád másokról kis titkokat megtudni, de sose adja tovább senkinek. Nem pletykás, csak kíváncsi. Szereti megismerni az embert. Ezért szereti mindenki.
Leül mellém, és én mesélni kezdek. Elmondom a kávézót, hogy hogyan kezdtünk beszélgetni Baekhyun-nal. Elmondom a rajzot, az írásokat, a betegséget. Hogy biszex vagyok . Még ezt is bátran megosztom vele. Tudom, hogy nem fogja zavarni. Egyrészt mert nagyon  nagy szíve van, másrészt mert az öccse meleg, és ettől függetlenül imádja őt. Sokszor még segít is neki ha a srácnak megtetszik valaki.
- Szóval tetszik a srác? - néz rám csillogó szemekkel mikor elhallgatok. - Tudtam, hogy valaki miatt vagy ilyen jókedvű.
- Nem! Ne kombinálj Soo - nevetek fel - Csak aranyosnak találom. Nem akarom elrontani a barátságunkat azzal, hogy kedvelni kezdem. Mi van ha  ő nem kedvel meg engem úgy, és megszakad vele minden kapcsolatom? - leszek egyre rémültebb ahogy újra belegondolok.
- Nyugi Chanyeol! Majd én segítek!
- Nem, nem! Minden maradjon csak úgy ahogy most van - mosolyodok el. Nem elutasítani akarom a segítségét, csak tényleg nem szeretnék változtatni a dolgokon.
- Jó. Akkor szenvedj. De azért mesélsz majd?
Nem tudom mennyire tenne jót nekem ha sokat beszélnék róla. A végén még tényleg megtetszik. De…nehéz Kyungsoo-nak ellenállni. Olyan mintha egy kölyökkutyát akarnál leszidni, miközben az hozzád bújik farkcsóválva. Lehetetlen.
- Rendben. Mesélek. - adok választ végül vigyorogva.
Szerencsére ekkor lép be az üzletbe egy vendég, így munkatársam nem tud tovább zaklatni.
Már nem igen vesznek fagyit az emberek. Túl hideg van. Most már csak a sütik fogynak, ám így is jól megy a bolt.
Legközelebb már csak arra eszmélek fel, hogy Soo bezavar az öltözőbe, mondván "Dél van, mehetsz Baekhyunhoz."
- Nem kell kétszer mondanod - vigyorgok rá, majd sietve kapkodom fel utcai ruháimat.

Út közben még bementem egy boltba, vettem valamit amiből tudunk ebédet csinálni, mert elég üres volt a hűtő mikor eljöttem.
Most pedig várom, hogy ajtót nyisson.
Megnyomom a csengőt, s szinte azonnal nyílik is a bejárat.
- Szia! - ugrik a nyakamba amint becsukom magam mögött az ajtót.
- Öhm…szia. Igen, én is örülök neked - próbálom megtartani magunkat. Mert nem, nem csak képletesen "ugrott a nyakamba".
- Bocsi - lép hátrébb. - Mit hoztál?
- Mit is? - nézek a kezemben tartott zacskó felé. - Majd meglátod! - indulok a konyha felé, egy Baekhyun-nal a nyomomba.
Épphogy leteszem az asztalra a szatyrot, már rá is veti magát. Szörnyű milyen kíváncsi. Rosszabb mint én.
- Ezt! Ezt! Ezt megfőzzük? - mutat rá egy csomag húsra, meg pár zöldségre.
- Rendben de…nem vagy te egy kicsit túl vidám betegnek? Szenvedned kéne, te meg itt ugrálsz mosolyogva - próbálok komoly lenni, de a végére csak megjelenik az arcomon egy mosoly.
- Yah! Nem lehet jó kedvem? Mért van az mindig, hogy ha valakinek jókedve van az már egyből nem is beteg? Mit kéne tennem, sírjak?
- Jól van na! - nevetem el magam. - Csak én általában szenvedni szoktam, te meg itt ugrálsz. És ezt nem értem.
- Csak…csak jó kedvem van mert…nem vagyok egyedül.
- Oh... - Ennyire örülne neki, hogy itt vagyok vele? Vagy csak én értettem félre, és valóban csak annak örül, hogy nincs egyedül? Aish...
- Na. Főzünk? Éhes vagyok - kapaszkodik a karomba, mire feleszmélek gondolataimból.
- Persze.
Nagyon remélem ő jobban főz mint én. Az egy dolog, hogy a konyhát nem gyújtom fel, de azért ez már kicsit gondot fog okozni.  Hús és zöldség? Talán a zöldség menni fog.... Amég kipakolom a dolgokat a pultra, addig ő előveszi a serpenyőt és a fűszereket. Majd kiosztja a parancsot, miszerint én zöldséget vágok, ő húst fűszerez.
Ez nem olyan nehéz. Menni fog.
Egy ideig csak csendben dolgozunk egymás mellett. Alapesetben zavarna a csönd, hiszen mindenhova fülhallgatóval járok, a munkahelyemen is egész nap szól halkan a zene, forgalmas napokon pedig nyüzsgés van.
De most nem zavar ez a némaság.  Ez nem az a kínos csönd. Nem érzem úgy, hogy semmit nem tudnék neki mondani.
Közben elkészülök a rám bízott növényekkel, és Baek is végez a hússal.
- Hol tanultál meg így főzni? - kérdezem mikor már sülnek az alapanyagok, én pedig csak a pultot támasztom "Baek főszakács" mellett.
- Tudod…régebben a szüleim sokat dolgoztak, így sokszor voltam egyedül. Nem ehettem mindig instant kaját. Aztán később a szüleimnek is sokszor főztem. Legutóbb pedig a barátaimnak. Mindig nálam gyűlünk össze, ezért itt is esznek. Amúgy a nagymamám tanított meg - néz fel mosolyogva.
- Hmm... - bólogatok - na és mikor lesz kész?
- Hé! Nem is figyeltél rám csak a hasadon ár az eszed mi?
- Dehogy is!
És itt következik az a rész, mikor szinte szóról szóra visszamondom neki amit az imént elmesélt. Miután meggyőződik róla, hogy valóban figyeltem, kiteszi két tányérra az ételt, és a kanapéra telepszünk.
- Vannak filmjeid?
- Nincs de…neten keresünk. Idehozom a gépet! - ugorna fel egyből, ha le nem fognám.
- Nyugi! Ne ugrálj – nevetek. - Előbb együk meg ezt, utána idehozom a gépet.
- Jolvan - ül vissza mellém kissé csalódott arccal.
Meglepő módon, ő sokkal hamarabb végez az evéssel, és már türelmetlenkedik mellettem, hogy mikor fejezem be én is.
Lassan végzek is. Felkelek, és átcammogok a hálóba a laptopért.
- Na mit nézzünk? - ülök vissza mellé.
- Hát…láttad már "A magányos lovast"?
- Nem. De már tervben volt - gondolkodok el.
- Akkor legyen az!

Alig tíz perc múlva már az elindított film előtt ülünk. Függönyök behúzva, gép az asztalon, mi pedig meredten nézünk előre. Az elején még semmi érdekes nem történik, de amint először meglátjuk, ahogy Tonto, vagyis az indián…a madarat a fején…eteti! Ami amúgy már rég megdöglött ....na az kész. Onnantól kezdve dőlünk a röhögéstől miden kis dolog miatt. főleg ha valamelyikünk még le is utánozza az adott jelenetet.

Egyedül nézve biztos nem lett volna ilyen vicces. Főleg mikor valami hülyeséget csinál egy szereplő és az ember már kapna a fejéhez, egy "Hogy lehetsz ilyen hülye?!" felkiáltás kíséretében. Nekünk egy szinte minden alkalommal egyszerre sikerül.

Egy óra elteltével már kicsit elfáradunk. Csak néha-néha törjük meg a csendet egy vicces beszólással. A film is egyre érdekesebb, kezdenek kiderülni a dolgok.
Az egyik érdekesebb jelene után oldalra pillantok. Csak kíváncsi vagyok mit reagált arra a jelenetre. Igen. Csak emiatt.
Ahogy elfordulok, látom, hogy engem néz. Most nem kapja el a fejét ahogy szokta. Egy ideig csak egymást nézzük.
Nagyon szép szemei vannak....
- Nem vagy kíváncsi a filmre? - mosolyodok el.
- Mi?
Látszik rajta, hogy csak most eszmél fel. és azt se tudja hol van, nemhogy még miről van szó. Nem válaszol, csak elpirul kicsit, és visszafordul a képernyő irányába.
Na nem! Ilyen könnyen most nem ráz le.
- Csak nem érdekesebb vagyok mint a film? - hajolok közelebb hozzá.
- M-mi?
- Csak mert…elég sokáig néztél. Talán ilyen érdekes lennék?
- Nem! Csak…csak elbambultam.
- Szóval nem vagyok érdekes? - biggyesztem le a szám. - Most egy világ dőlt össze bennem...
Látszik rajta ahogy kicsit megijed. Nem hiszem el, hogy bevette. Pont most amikor nem is akartam igazán elhitetni vele…hihetetlen.
Pár perc eltelik mikor érzem ahogy közelebb csúszik hozzám, és hozzám bújik.
- Nem úgy gondoltam - motyogja. Épp hogy meghallom.
Nem válaszolok, csak ránézek egy futó pillanatra, majd egyből vissza is a laptopra. - Naaa…Channie...
Erre kicsit már felkapom a fejem. Sose hívott még így. Vagy csak nekem nem tűnt volna fel?
- Ma is itt alszol?
- Micsoda? - túlságosan meglep a kérdése ahhoz, hogy ne kapjam fel rá a fejem.
- Hát csak…gondoltam…mert így nem voltam egyedül…hagyjuk, hülyeség... - a végét már csak motyogja, alig lehet érteni, de én hallom. Nem hagynám ki ezt a lehetőséget.
- Itt alhatok ha nagyon szeretnéd - hajolok közelebb - De...
- Hm? - kapja felém a fejét kíváncsian.
- De most ne aludj egész éjjel a karomon mert nem fogom tudni mozgatni - vigyorodok el.


Mit művelek.....?!