- Yah! - sietek utána. - Hová megyünk?
- Nem tudom. - lassít le - Ötlet? Mit csináljuk? - néz rám, mikor teljesen mellé érek.
- Hát…például elmondhatnád egy-két titkod. Cserébe…talán én is elmondok párat.
- Majdnem meggyőztél - bólint.
Csöndben sétálunk a kihalt utcán. Már besötétedett, csak a lámpák adnak fényt. Még a hold se világít. Eltakarják azok a nagy, csúnya felhők.
- Tudod - szólalok meg az fekete eget bámulva - mióta barátok lettünk sokat változtam. Régen csak Minseokkal a legjobb barátommal, meg esetleg a munkatársaimmal beszéltem. Sokkal visszahúzódóbb voltam. Hozzád se mertem volna odamenni beszélgetni. Ha te nem kezdeményezel sose ismerjük meg egymást. De tudod - nézek rá - örülök, hogy így történt.
Nem tudom mért eredt meg a nyelvem. Egyszerűen csak kikívánkozott ez már belőlem. Nem is tudom mióta már.
Nem válaszol, nem is néz rám. Csak mosolyogva megy mellettem. Tudom, erre nem nagyon lehet mit mondani. Én se tudnék a helyében.
Lassan elérünk a parkhoz. Ahova először hívott. 
Valahogy olyan nosztalgikus hangulat kerít hatalmába. 
- Öhm…Channie... - fogja meg a kabátom ujját.
- Hm? - szeretem mikor így hív.
- Nem akarunk máshová menni?
- Mért? Mi a baj a parkkal? - nézek rá értetlenül.
- Csak olyan sötét…és kihalt…és sötét...
- Oké értettem! Menjünk máshová - fogom meg a kezét, és kezdem az ellenkező irányba húzni. Nem szól, csak hagyja magát. Engedelmesen követ. Furcsa tőle ez a viselkedés. Általában szeret irányítani, a saját feje után megy. Talán most először hagyja nekem, hogy vezessem.
Az út csendben telik, végül a lakása előtt állunk meg.
- Mért ide jöttünk? - néz az ajtóra, miközben elengedi a kezem. Nem is vettem észre, hogy egész úton fogtam. Biztos elfelejtettem elengedni miután elindultunk.
- Itt nincs se sötét, se hideg, és ha bemegyünk akkor kihalt se lesz.
- Oh... - néz rám, majd vissza az ajtóra, és gyorsan megindul felé. Én pedig utána.
Az ajtón belül sokkal kellemesebb idő fogad. Nincs kint se hideg, de azért itt jobb. 
- És most mit csináljunk? - kérdezi miközben megszabadul a kabátjától és a cipőjétől. 
- Hát…ezt még nem találtam ki - kezdem el én is lehámozni a kabátomat.
Nekem az is tökéletesen megfelelne ha megint egész este csak nyúznánk egymást, aztán velem aludna el. Az sem érdekel már ha reggel nem érzem a karom.
- Teát?
- Kérek.
A konyhába sétál. Csak lassan megyek utána. Hirtelen olyan…rideg lett. Az előbb még olyan kis aranyos volt. 
Mi történt ilyen hirtelen?
- Baekkie.... - érek én is a konyhába, és mellette a pultnak támaszkodok.
- Hm?
- Baj van? - próbálok a szemébe nézni. De mintha észre se venné, nem néz rám.
- Nincs. Mért?
- Olyan…fura vagy. Az előbb még jókedved volt.
Ha nem mondja el nem tudom mit csinálok vele.
- Nincs semmi. Gyere - indul meg a nappali felé két bögrével. Leteszi a teákat az asztalra, és leül a kanapéra a szokásos helyére. Akaratlanul is eszembe jut, mikor beteg volt. Akkor is itt ült, mielőtt felvettem és bevittem a szobájába.
Ahogy ezen gondolkodom, egy mosoly kúszik ajkamra.
- Mi az? - néz rám végre.
- Csak eszembe jutott valami - mosolygok tovább.
- Mi?
- Nem mondom el. Előbb mond el te, hogy mi baj, és utána elmondom én is mi jutott eszembe.
- Hát jó. Legyen...
Győzelem! Túl kíváncsi!
- Szóval? - hajolok közelebb.
- Csak…szóval... - zavartan néz minden felé - csak zavar, hogy úgy bánsz velem mint egy lánnyal! Vagy gyerekkel. Lényegtelen! - én csak nagy szemekkel nézek rá…Most mi van? - Nem kell rám vigyázni. Az csak egy dolog, hogy nem szeretek sötétbe a parkba menni…attól még nem kell rám így vigyázgatni és fogni a kezem. Nagyfiú vagyok. - az első pár mondatot még veszekedős stílusban mondja, de utána el halkul, és csak halkan beszél. Mintha közben meggondolta volna magát. Talán még kicsit szégyenlősen is mondja.
- Buta! - nézek rá megkönnyebbülten - Nem arról van szó, hogy gyerekként kezelnélek. Amúgy is te vagy az idősebb. Csak nem akartam, hogy rosszul érezd magad a parkban. De abban igazad van, hogy szeretek vigyázni rád. Az meg, hogy…szóval én…nem direkt fogtam végig a kezed. Igazából…nem tűnt fel, hogy nem engedtem el. - hajtom le a fejem. Nem tudok a szemébe nézni. Mégis mit gondolhat rólam?
Végtelennek tűnő ideig ülünk csendben. Most mi van? Rosszat mondtam? Még jó, hogy rosszat mondtam. Hogy említhettem, hogy szeretek rá vigyázni? Nem vagyok az anyja!
Nem tudom mióta ültem lehajtott fejjel, de mikor hozzám bújik és megölel, igen csak meglepődök. Azt hittem mérges lesz, és nem szól hozzám.
- De azt ugye tudod, hogy nem vagy az anyám? - húzódik kicsit hátrébb hogy a szemembe tudjon nézni. 
- Mi vagy te? Gondolatolvasó? - mosolyodok el.
- Meglehet.
- Akkor már igen nagy bajba lennék... - motyogom, hogy ő ne hallja.
- Mi?
- Semmi, semmi. Inkább igyuk meg azt a teát mert teljesen el fog hűlni.
Csak bólint, és elhúzódik tőlem. Felveszi az asztalról a bögréket, és az egyiket a kezembe nyomja. 
Lassan kortyolom, annak ellenére menyit állt az asztalon tűzforró.
- Voltál már szerelmes?
Kérdésére majdnem kiköpöm az italom, de végül sikerül viszonylag kicsit megfulladnom csak.
- Tessék? - fordulok felé. Biztos ez, hogy jól hallottam?
- Voltál…izé…voltál már szerelmes? - bújik el a csésze mögé egyre vörösödő fejjel.
Szóval jól hallottam. Honnan szedte ezt most hirtelen?
- Nem is tudom... Barátnőm volt már de, hogy szerelmes…nem tudom... - gondolkodok el.
- Oh... - lepődik meg. Gondolom arra számított, hogy majd rávágom "Igen! Nagyon jó volt, boldog voltam! És te?" Hát nem. Szerintem még sose voltam igazán szerelmes. És a barátnős dolog se annyira igaz. Ha pontos akarok lenni, akkor 2 barátnőm, és 2 barátom volt eddig. A fiúk voltak utoljára. Persze csak egymás után. Nem vagyok én olyan. Bezzeg a csajok…mind a kettő megcsalt. Lehet azért is nem próbálkoztam utána lányokkal. Biszex vagyok megtehetem.
- Na és te? - kérdezek vissza.
- Hogy én?  - néz nagy szemekkel.
- Nem, a szomszéd néni…persze, hogy te!
- Azt hiszem igen - motyogja végül némi hallgatás után lehajtott fejjel.
- Hmm…biztos jó volt - mosolyodok el az ablak irányába nézve.
Nem válaszol, így én is lezártnak tekintem a dolgot.
Az hiszem lesz mit mesélnem holnap Kyungsoo-nak. Lelkemre kötötte, hogy holnap mesélek. Eddig sikerült elkerülnöm a vallatást, de csak eddig. Furcsa lesz valaki másnak arról beszélni, amit még magamnak is csak nehezen vallottam be. És még mindig nem tudom Baek, hogy viszonyul hozzám. Mármint barátok vagyunk, persze. De ha tudná, hogy tetsz…NEM! Nem mondhatom el neki. Úgyse merném.
Azt se tudom milyen nemhez vonzódik. Sose beszéltünk lányokról. És tetszett neki a yaoi írásom. De…ez nem jelent semmit igaz? Elvégre sose beszéltünk erről.
Aish…nekem ez nem megy.
És Soo-t se kérdezhetem meg. Úgyis csak azt mondaná, hogy valljak. Azt meg úgyse fogok.
- Channie.
- Hm? - térek vissza a valóságba.
- Semmi csak…csak nagyon el bambultál. Mármint gondolkodtál - javítja magát gyorsan.
- Ja igen, bocsi - mosolygok rá. - Viszont…egyre többször hívsz Channie-nek - szélesedik ki mosolyom. Kis dolog ugyan, de boldogsággal tölt el.
- I-igen. Tényleg. Bocsi. - pirul el.
Jaj én nem. Nem leszidni akartam érte!
- Nem azért! Csak feltűnt...
- Szóval szereted? - kezd visszatérni az önbizalma.
- Mondhatjuk - most rajtam a sor, hogy zavarba jöjjek. Nem szokásom, de Baekhyun-nak még ezt is sikerül kiváltania belőlem.
- És…nem akarsz itt aludni? Tudom, sokszor kérem ezt csak.... - hallgat el. Nem fejezi be, csak félénken rám néz. Hogy is lehetne nemet mondani neki? Nem hiszem, hogy van olyan ember a világon aki képes lenne rá.
Én biztosan nem.
Csak bólintok egyet, amit ő egy mosollyal díjaz.

Kicsit még beszélgetünk a kanapén ülve, aztán szép lassan összeszedjük magunkat, és elszállingózunk fürdeni.
Kapok egy melegítő nadrágot és egy pólót pizsamának. Állítólag még egy barátja hagyta itt nála régebben, aztán a srác elköltözött, ez pedig elfelejtődött és itt marad. Nem hinném, hogy kételkednem kéne a történetben. A lényeg, hogy jók rám a ruhák.
Legutóbb rám adta az egyik pólóját. Kíváncsi volt mekkora nekem. Nos…maradjunk annyiban, hogy nem megyek benne utcára.
Amég ő is elmegy fürdeni, én elterülök az ágyon, és úgy gondolkodok. Nem igazán tudom min, csak úgy csaponganak a gondolataim. Nem is veszem észre mikor visszaér a szobába. Csak amikor már fájdalmamban nyögök föl, mikor a hátamra ugrik. Az első sokk után nevetve dobom le magamról és kezdem el csiklandozni.
Vagy negyed órán keresztül szórakozunk, mire kifáradok és elterülök ismét.
Mosolyogva néz le rám, miközben leszáll az ágyról, és lekapcsolja a villanyt. Visszafelé csak az ablakon besütő holdfény segíti, hogy ne menjen neki semminek. Visszamászik mellém az ágyra, gyorsan lefekszik, és betakarózik. Én még nézek ki a fejemből pár másodpercig, majd mikor sikerül felfognom a helyzetet, én is lefekszek.
Amint magamra húzom a jó meleg takarót, elnehezülnek  pilláim. Már csak halványan érzékelem ahogy Baekkie közelebb csúszik, és hozzám bújik. Félálomban ölelem át, és húzom még közelebb magamhoz.
Ez egy jó este.
Mindig így akarok elaludni.
Baekhyunt ölelve.