Valami puhán ébredek, iszonyú fejfájással, szomjas vagyok, és ahogy megmozdulok, a vállam is sajogni kezd. Felülni már meg sem próbálok, csak a szemeimet nyitom ki óvatosan. Egy kis szobában vagyok, egy kétszemélyes ágyon, mellettem az éjjeliszekrényen egy pohár víz, és egy gyógyszer. Valami nem stimmel. Végül győz a kíváncsiságom, és nagy nehezen mégis felülök. Az ágy végében ott van a ruháim többsége, és egy ismeretlen póló. Csak ekkor tűnik fel, hogy a vállam be van kötözve, méghozzá jó szorosan, de már kezd átvérezni. Az ágy melletti falat egy nagy ablak foglalja el, amit vastag függönyök takarnak. Az ép kezemmel elhúzom az egyiket, és egy sűrű erdő tárul elém. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Halk nyikorgást hallok magam mögül, és ahogy odakapom a fejem, egy fiút látok meg az ajtóban. Magas, vékony, hosszú fekete haja hátul össze van fogva.
               - Sunbae vagyok – mosolyodik el, és becsukja maga mögött az ajtót. – Azért jöttem, hogy átkössem a sebed. – Egy dobozt tesz le mellém az ágyra, ami eddig fel sem tűnt, hogy nála van. Hagyom, hogy leszedje rólam a kötést, és kis habozás után ránézek a sebemre. Mintha valamit… átszúrtak volna a vállamon…
               - Ez… - kiáltok fel hirtelen, szegény Sunbaere a frászt hozva – ez… nem lehet. – Tényleg igaz. Nem csak álom volt, harcoltam a sárkánnyal, és elrabolt. És belém mélyesztette azokat a hatalmas karmait.
               - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – próbál csitítani a srác – vége van.
               - Vége? Még csak most kezdődik! – kiáltok rá újra, mire elhallgat. – Hogy kerültem ide? És hol az az állat?
Nem válaszol, csak egy szomorú mosolyt villant rám, a mellkasomra teszi a kezét, és visszanyom az ágyra, amiről idő közben félig már felkeltem. Nem mond semmit, és én sem szólok többet, csak hagyom, hogy lefertőtlenítse a sebet, és bekösse. Erősem meghúzza a ködszert, mire felszisszenek, ő pedig elmotyog egy halk bocsánatkérést. Miután végez, felkel és minden szó nélkül távozik. Kicsit bűntudatom van miatta, hiszen csak segített, én mégis kiabáltam vele. De tudni akarom, hol vagyok, hogy kerültem ide, hol a sárkány, és legfőképp… hogy jutok haza? Vajon mi van most Jongdaevel? És Yifan? Bár ott van velük Joonmyun… talán lassan Chanyeol is előkerül, és ha visszavesz a bunkóságából, akár segíthet is nekik. Csak pár percet várok, aztán beveszem a gyógyszert, és az ágy végéhez lépek. Nehezen ugyan, de belebújok a nadrágomba, valahogy a pólót is magamra ügyeskedem, de a cipőimet sehol sem látom, így kénytelen vagyok azok nélkül kilépni az ajtón. Próbálom minél halkabban kinyitni, de még így is nyikorog egy kicsit, ráadásul amint kilépek rajta, Sunbaevel találom szembe magam. Az ajtó egy nagyobb nappaliba nyílik, mindenhol fa bútorok vannak, gyönyörűen kidolgozottak, középen egy asztal, a sarokban egy, még a bútoroknál is szebb zongora. A falakon képek, hatalmas ablakok, fehér függönyökkel, és egy nagy kandalló. Ennek támaszkodva néz most velem farkasszemet a srác.
               - Neked most pihenned kéne – szólal meg komolyan, még mindig rám nézve.
               - Ki vagy te?
               - Sunbae. Már mondtam. De gondolom nem erre vagy kíváncsi – mosolyodik el halványan. – Tényleg nem kéne mászkálnod. A válladnak meg kell gyógyulni, és ahhoz pihentetni kell, ráadásul a lakók nem szeretik az új jövevényeket. Tartanak tőlük. - Én csak kapkodom a fejem. Milyen lakók? Más is van itt rajtam kívül, aki nem ide tartozik? Egyáltalán, van itt más rajtunk kívül? Közelebb jön, és az ép kezemnél fogva maga után húz. – De gondolom, nem tudnálak itt tartani, csak ha bezárlak, de sajnos annak a szobának nincs meg a kulcsa, szóval gyere. Lemegyünk kicsit a faluba. A helyiek kicsit kerülni fognak, de amúgy barátságosak, ne aggódj.
Csendben követem. Az ajtónál megtalálom a csízmámat is, felhúzom, és végre kilépünk a házból. Egy domb tetején vagyunk, nem messze tőlünk, talán két-három perc sétányira, sok kis ház, főleg fából, egy nagy tér köré építve. A tér túloldalán nagy füves rész, aztán semmi. Talán szakadék van ott? Ki épít egy egész falut a szakadék szélére?
Igazam van, pár perc alatt leérünk a faluba, ahol szinte mindenki köszön a mellettem sétáló srácnak, aztán félénken rám mosolyognak, és gyorsan továbbállnak.
               - Elég ismert vagy itt, mi? – fordulok felé.
               - Így is mondhatjuk. Én itt amolyan… orvos féle vagyok. Bár sokan inkább sámánnak hívnak – neveti el magát. – Persze nekem erről elvileg nem kéne tudnom.
Ahogy a főtérre érünk, feltűnik, hogy itt már nincsenek lakóházak, inkább csak boltok, pékség, cukrászda és ilyesmik. Néhány előtt székek és asztalok vannak kitéve, valahogy az egész olyan… barátságos. Nem győzök mindent megnézni. Seongsan is szép hely, de ez káprázatos. Leülünk egy cukrászda elé egy asztalhoz, Sunbae megkérdezi mit kérek, de inkább rá hagyom a választást. Pár perc múlva két nagy gyümölcsös sütivel tér vissza, az egyiket elém teszi, a másikkal pedig leül velem szembe.
               - Jól viselkedsz, szóval pár dolgot elmondok neked – szólal meg két falat között – de nem mondhatok el mindent, annak nem örülne. És van pár dolog, amit jobb, ha ő mond el neked, ne én.
               - Ki az az ő?
               - Ez is egy olyan dolog, amit nem tőlem kell megtudnod. Többre megyünk, ha nem kérdezgetsz, hanem csak mesélek. Majd tőle kérdezgethetsz. – Bólintok neki, hogy értettem, és tovább eszegetem a sütimet. Nagyon finom. – A falu neve Yongsan. – Yong? De az nem…? – Több száz éve alapították, akkor még csak tízen laktak itt, maximum. Hallottam, hogy te nem a sárkányok ellen vagy. Tényleg így van? Csak mert mikor felkeltél, azt hittem ott helyben képes lennél megölni valakit.
               - Én… igen, én tényleg… mármint, sosem bántanék senkit, ha nem muszáj.
               - De a Próbán muszáj, igaz?
               - Honnan tudsz a próbáról? – kerekednek el a szemeim. A Próbáról sosem beszélünk idegeneknek.
               - Apróság. Többet tudok, mint gondolnád. De nem tudom, hogy mondhatnám el. Oh, például ott – mutat a szakadék felé, amit már korábban megcsodáltam – nézd. Bár… nem tudom, ezt el szabadna-e mondanom, lehet ezt is jobb lenne, ha tőle hallanád, de…
Egy kisfiú áll a szakadék szélénél, olyan tíz évesnek tippelném. Először csak néz le, aztán hátrébb sétál, úgy a tér közepéig, ahol három másik, nagyjából ugyanolyan idős fiú áll. Lepacsizik velük, aztán futni kezd. A szakadék felé. Már állnék fel, de Sunbae visszanyom a székre. Gyorsan körülnézek, és látom, hogy többen is nézik a fiút, de csak mosolyognak rajta, senki sem akarja megállítani. A fiú a szakadék széléhez ér, és egy egész ügyes bukfenccel, leugrik. Ismét felpattanok a helyemről, de Sunbae megint elkapja a karom.
               - Nyugi – neveti el magát – csak figyelj.
               - Normális vagy? - döbbenek le.
A következő pillanatban a fiú ismét megjelenik, a szakadék szélétől úgy öt méterre, két… nem is tudom… rosszul látok? A téren hatalmas taps tör ki.
               - Ne aggódj, nincs baj a látásoddal – mosolyog rám a mellettem álló. – Szerintem inkább ülj le.
               - Mi a fene? Gondolatolvasó is vagy? – Úgy rogyok vissza a székembe. Ez… nem, ezt nem hiszem el. Ez még nekem is sok.
               - Nem, arra azért nem vagyok képes. De sok minden másra igen. Látszott az arcodon mire gondolsz, de ne aggódj, nem őrültél meg, ez nem egy álom, és a srác tényleg jól van. Ez volt az első ugrása, a barátai a múlthéten ugrottak először.
               - De miért ugranak? És… komolyan… komolyan szárnyai voltak? Mond, hogy csak rosszul láttam! – Nem tudom elhinni. Ha kiderülne, hogy valójában csak két-három méter magas az a rész, és alatta tó van, azt megérteném, hiszen az jó móka lenne, tuti mi is ugrálnánk Jongdaevel. De ez…
               - Már mondtam, hogy nem láttad rosszul! Inkább edd meg a sütidet, mert ha nem figyelsz, a végén még én eszem meg.
Lenézek a tányéromra, de egy fontos része hiányzik.
               - Hová lett róla az eprem? – nézek fel Sunbaere, és megakad a szemem a villáján. – Teee… – nyújtom el a szót, ahogy felé bökök a saját villámmal – hát így kell bánni a vendéggel? – Nem tudom hirtelen mitől bátorodtam fel ennyire, hogy még viccelődjek is, miközben egész eddig kicsit ellenségként tekintettem rá.
               - Úgy érted fogollyal – vigyorog.
               - Mivel? Maradjunk inkább a vendégnél, jó? És kérem vissza, nem illik így elvenni.
               - Még akkor sem, ha tőlem kaptad? – húzza fel a szemöldökét.
               - Nem, akkor sem – rázom meg a fejem, mosolyogva, mert ezt már én sem bírom ki mosoly nélkül.
               - Hát akkor tessék. - Színpadiasan felsóhajt, és az orrom alá tolja az epret. – A-a, ne fogdosd össze – rázza meg a fejét, mikor le akarom venni a villájáról a gyümölcsöt, és egy sunyi vigyorra, még közelebb tolja hozzám. Mit akar ez a srác? Végül – más választásom nem lévén – a fogaimmal húzom le az epret a villáról, ami nem attól rettentően zavarba ejtő, hogy most szó szerint ő etet, hanem hogy végig a szemembe néz. Mikor leteszi a tányérjára az evőeszközt, egyből elkapom róla a tekintetem, és csak reménykedek, hogy nem vörös az egész fejem.
               - Ne már Sunbae, pont ő? – Egy gúnyos hang szólal meg hirtelen mögöttem, de a zavarom, és a kérdés tartalma most sokkal jobban leköt, minthogy arról kezdjek érdeklődni, ki érkezett.
               - Mért ne? – von vállat. – Aranyos – mosolyog rám, amitől a zavarom még nagyobb lesz. Hová kerültem? Lassan eljut az agyamig, hogy vendégünk van, de mire megfordulok, már senki sem áll mögöttem. Mégis milyen ember az, aki direkt más háta mögött áll meg?
               - Ki volt ő? – kérdezek rá végül, pár perc csönd után.
               - Senki – legyint. – És ne félj, nem harapok.
               - Ez megnyugtató – bólintok, és a vizemért nyúlok.
               - Csak ha megkérsz rá – villant rám egy ragadozó mosolyt, amitől megdermedek a mozdulatban.
               - Hogy mondod? – nézek fel rá, és a hangomban már egy csepp kedvesség sincs.
               - Én… - Meglepetten néz rám, talán a hirtelen hangulatváltásom miatt. – Sajnálom – hajtja le a fejét – nem akartam rosszat, csak elkapott a hév. Ne haragudj.
Nem válaszolok, csak bólintok, hogy rendben van. Miután megesszük a sütinket, felkelünk, és a szakadék felé indulunk. Vagyis én indulok, ő meg jön utánam. A szélénél megállok, és lenézek. Még szerencse, hogy nincs tériszonyom, mert megvan jó pár száz méter mély, alul pedig egy óriási tó. Nagyon szép. Yifannak biztos tetszene. Vajon mit csinálnak most? Keresnek? És az apám… egyáltalán feltűnt neki, hogy eltűntem, vagy csak örül neki, hogy nem vagyok láb alatt? A Próbán sem láttam sehol, valószínűleg el sem jött. Bár, miért is jött volna? Ráadásul csak én lehetek ilyen szerencsétlen, hogy a két szokványos lehetőség helyett, az életben maradok, vagy meghalok helyett, egy harmadikat kaptam. Csak el kellett volna üldöznöm azt a sárkányt, vagy rosszabb esetben megölni, sőt, ő is megölhetett volna. De nem, elrabolt, mint valami szerencsétlen csitrit a régi mesékben, amiket néha Jongdae anyja olvasott fel, mikor nagyon kicsik voltunk, bár azokra is csak a sárkányok miatt voltunk kíváncsiak. Nem gondoltam, hogy én is úgy végzem majd. Ez nagyobb szégyen, mintha megölt volna, bár talán ha visszajutok valahogy, lehetőleg hamar, akkor visszafogadnak, hiszen elmenekültem, sőt, mondhatom azt is, hogy megöltem és úgy mentem vissza. Elhinnék, nálunk nem szokás hazudni. De én tudnám. Nem tudnék úgy élni ott velük tovább. Nincs is nagyon miért visszamennem Yifanékon kívül.
               - Hé, jól vagy? – lép mellém Sunbae, és a vállamra teszi a kezét, mire felszisszenek. – Bocsánat, elfelejtettem – enged el egyből.
               - Jól vagyok. Akarsz még valamit mutatni?
               - Majd holnap. Pihenned kéne, igazából ma még nem is lett volna szabad téged kiengednem a házból. Gyere. – Felém nyújtja a kezét, de én elfordítom a fejem, és visszaindulok a házhoz. Csendben megyünk egymás mellett, én gondolkodok, ő pedig valószínűleg nem akar megzavarni, amiért nagyon hálás vagyok. Tudom, hogy ha kérdeznék sem válaszolna, legalábbis a faluval és a fiúval kapcsolatban biztos nem, szóval ha kíváncsiskodni akarok, akkor vagy úgy kell feltennem a kérdést, hogy ne tűnjön fel neki, miről beszél, vagy… arra nem vagyok hajlandó. Inkább ne mondjon semmit.
Lassan visszaérünk a házhoz. Várom, hogy kinyissa az ajtót, de legnagyobb meglepetésemre, bármiféle kulcs nélkül lép be a házba.
               - Megbízunk egymásban, köztük nincsenek tolvajok. Ha idegen jár a közelben, arról pedig tudnánk.
Még fel sem tettem a kérdést, már válaszolt is. Kezdek arra gyanakodni, hogy mégis csak gondolatolvasó. Viszont ha ilyen könnyen válaszol, talán mégis megpróbálkozhatok pár kérdéssel.
Levesszük a cipőinket, és a nappaliba megyünk. Leülök az egyik fotelbe, ő viszont egy szekrényhez megy, aztán hozzám lép.
               - Vedd le a pólód.
               - Na, azért ennyire ne legyél rámenős…
               - A kötést akarom megnézni te bolond – mosolyodik el, amitől kicsit zavarba jövök, hiszen… persze, egyszer úgy viselkedett, de attól még nem mindig ilyen. Bár, fogalmazhatott volna kevésbé félreérthetően. Gyorsan bocsánatot kérek, és megpróbálom leszenvedni magamról a felsőt, ami azonban nem nagyon megy, mivel nem tudom felemelni a kezemet. Mikor már végképp nem sikerül levenni, megkérem, hogy segítsen, és egy óvatos mozdulattal lesegíti rólam. Szerencsére nem vérzett át, szóval békén hagyja, csak egy fájdalomcsillapítót nyom a kezembe, hogy vegyem be. Én megkeresem a konyhát, hogy szerezzek egy pohár vizet a gyógyszerhez, ő pedig elpakolja a dobozkáját, amibe a kötszerek és egyebek vannak. A konyha pont olyan amilyenre számítottam, tágas és világos. A pulton megtalálom a reggel használt poharamat, szóval azt használom, aztán visszamegyek a nappaliba. Sunbae az egyik fotelben ül, én pedig vele szemben ülök le.
               - Mesélsz egy kicsit a faluról? Vagy nem szabad? – kérdezek rá, rövid csend után.
               - Szabad, de leszedné a fejem, ha nem ő mondhatná el.
               - Mikor tudom meg végre ki az a bizonyos „Ő”?
               - Holnap. Azt hittem, hogy a mai napot is átalszod, de erősebb vagy mint gondoltam.
               - A mai napot is? – lepődök meg. – Hány napot aludtam?
               - Csak egyet, de lázad is volt, és nagyon aggódtam. Nem mindenki ússza meg ennyivel, nagyon nagy szerencséd volt.
Szóval már két napja itt vagyok. Azt hittem, csak tegnap kerültem ide, már így is túl sokat voltam itt, haza kell jutnom.
               - Esetleg kíváncsi vagy valamire? Mármint azon kívül, amit nem mondhatok el egyelőre.
               - Talán… Azt mondtad, mikor az a fiú leugrott, hogy a barátai múlt héten csinálták meg. Itt mindenki tud ilyet? Te is?
               - Nem, nem mindenki, de a fiatalok közül sokan, mert ők már itt születtek. És igen – mosolyodik el büszkén – én is tudok olyat.
Erre nem igazán számítottam. Szóval, ha a fiatalok itt születtek, akkor az idősebben közül nem mindenki. Tehát vannak, akik máshonnan kerültek ide, mint én. Bár gondolom, ez nem lehet túl gyakori.
               - És miért… a téren… - Hogy lehet ezt szépen megkérdezni? – Miután odajött az a pasas…
               - Nyugi, értem – szól közbe. – Tudod, nálunk… lehet ez neked kicsit furcsa lesz, hiszen nálatok ez nem így van, pontosabban eszetekbe se jutna ilyen. Nálunk nem számítanak a nemek. És te… tényleg aranyos vagy – mosolyodik el újra, aztán egyből mentegetőzni is kezd. – De nem kell félned, megtartom a távolságot, csak kiment a fejemből, hogy neked ennek van jelentősége. Sajnálom.
Hová kerültem? 

~~~~~~~~
(jelentem, a Sunbae-t ezennel kinevezem keresztnévvé xD)