- Yifan, figyelj arra a húsra, nem tudom hová tűnt már megint Taehyun – mérgelődött a Főnök. Mostanában sokat kellett ilyenek miatt morgolódnia. A szólított gyorsan a sülthöz lépett, és megfordította az egyik szeletet, mielőtt baj lett volna. Soonyoung a zöldségeket párolta, a Főnök pedig valami levest kavargatott. Folyt az élet a konyhában, ahogy mindig, legalábbis mint ahogy minden péntek este. Ilyenkor többen tértek be az étterembe, mindenki végzett a munkával, pihenni akartak, élvezni az estét.
               - Hogy áll a köret? – kiáltott át Hongbin a konyha másik felébe.
               - Azonnal kész. Yifan, ideadnád azt a tálat? Köszi!
Yifan már egy éve volt a konyhán, de még mindig csak kisegítővé sikerült feltornásznia magát, pedig kemény dolgozott. Felajánlották neki ugyan a pincérkedést, de ő a konyhán akart dolgozni. Mindig is az volt az álma, már kiskorától kezdve, hogy egyszer szakács lesz. Nem világhírű – bár az se lett volna ellenére – de valami jól menő étteremben. Vagy esetleg a saját éttermében, ha eljut odáig.
               - Kész a hús – szólt oda a főnöknek, aki azonnal oda sietett, és átvette tőle.
               - Kösz Yifan – vigyorgott rá, ahogy arrébb lökte. Yifan nagyon kedvelte a Főnököt, már nagyon régóta ismerte, sok mindent tanult tőle. Szeretett volna hivatalosan is tanuló lenni, itt az étteremben, de ez sajnos a tulaj döntése volt, ő pedig két ismerősét tette erre a posztra. Taehyunt és Minkit, vagyis az unokaöccsét, és egy barátja fiát. Egyikük sem akart soha szakács lenni, de nem tehettek a szülői nyomás ellen. – Holnap jön egy újonc. Minki végre meggyőzte az apját, hogy semmi keresnivalója egy konyhán, sokkal inkább a pszichiátrián. Mármint, mint gyakornok, tudod. Szeretném, ha te mutatnád meg az új srácnak, mi merre hány méter.
               - Pont én? – Yifan arcán döbbenet suhant át. Pont ő, mikor ő csak egy kisegítő? Vagy talán pont azért.
               - Igen, te vagy legjobban otthon a konyhában –
               - Hé! Én is itt vagyok ám! – vágott közbe Hongbin tettetett sértődöttséggel. Ő volt a Főnökön kívül az egyetlen szakképzett szakács, aki már dolgozott nagy konyhán, előkelő helyen.
               - Persze, persze Hongbin – intette le az öreg – tudom.
               - Ez nem volt szép… meg fogok sértődni. – Soonyoung hangosan felnevetett, mire Hongbin felé suhintott, az éppen a kezében lévő kanállal.
               - Szóval - folytatta a Főnök – szeretném, ha holnap körbevezetnéd az új srácot. Rendben?
Yifan csak bólintott, hogy megértette, és már szaladt is a konyha másik felébe, hogy kivegye a sütőből a szuflét.


               - Szóval itt vannak a hűtők, ott a száraz dolgok, itt hátul pedig az öltözők. Kérdés? – Az újonc mosolyogva megrázta a fejét, és megkérdezte mi lesz az első feladata. Yifan sokkal rosszabbra számított. Mondjuk valaki olyanra, mint Taehyun, aki sosem járt be, ha megjelent, akkor is csak lebzselt, vagy galibát okozott. De ez a srác barátságos volt, figyelt arra amit Yifan mondott neki, és lelkesnek tűnt. Talán mégsem jártak vele olyan rosszul.
Még Yifan is meglepődött, mennyivel könnyebben megy a munka, ha nincs emberhiány, és nincs ott senki, akiből árad a negatív hangulat, és hátráltatja őket. Ez volt az első olyan nap, amikor nem minden apróságért ő ugrált, még meg is lepődött, hogy a nap végére nem fáradt el annyira, mint szokott. Így mikor a Főnök magához hívta zárás után, örömmel ment, hogy tanulhasson valami újat. Egy héten egyszer-kétszer, vagy ahogy épp sikerült, Yifan ottmaradt zárás után, hogy elleshessen valamit a Főnöktől. Mindig tanult valami újat, valami érdekeset, így még akkor is maradt, ha épp hulla fáradt volt.
               - Mit gondolsz Zitaoról? – Az egyik pultnál ültek, és a Yifan által készített ételt ették, mikor az idősebb feltette a kérdést.
               - Jól jártunk vele. Nagyon lelkes – válaszolt a fiú két falat között röviden, pedig szíve szerint áradozott volna a fiúról. Sosem volt még ilyen könnyű napja.
               - Akkor jó, mert marad. Sokra viheti még, ha nem lankad a lelkesedése. – Ez viszonylag nagy dicséretnek számított, de Yifan mégsem ezért érzett egy csepp irigységet. Anno neki is ezt mondta, ugyan ezekkel a szavakkal. Ez a pár szó, elhitette vele, hogy különleges, de most itt volt még valaki, aki legalább olyan különleges volt, mint ő. És ez akaratlanul is, de féltékennyé tette. Már nem ő volt az egyetlen tanítvány, mert bár a Főnök nem mondta, Yifan tudta, hogy ezentúl már nem csak őt fogja tanítani a férfi.
               Másnap, mikor Zitao megérkezett, Yifan ugyan kedvesen üdvözölte, de nem tudott rá olyan őszintén mosolyogni. És a legrosszabb az volt, mikor a legközelebbi alkalommal, mikor bent maradtak zárás után, Zitao valóban megjelent a Főnök másik oldalán. És nem ez volt az egyetlen alkalom. Teltek a hetek, és annak ellenére, hogy egyre könnyebben dolgoztak együtt, Yifan még mindig nem tudott megbékélni a dologgal teljesen.
               - Én most itt hagylak titeket. – Egyik nap, mikor már bezártak, és összekészültek a plusz órához, csak úgy, minden előzmény nélkül, ezzel a mondattal állt Yifan elé a férfi. – Ha jól tudom, Tao még nem készített felfújtat, szóval a te dolgod lesz megtanítani neki.
               - De…
               - Sajnos dolgom akadt, amit nem tudok elhalasztani, de nem akarom, hogy kárba vesszen a lehetőség. Szóval csak ügyesen.
               - De Főnök…
               - Semmi baj Yifan, megoldod. – Vigyorogva vállba veregette a fiatalabbat, és otthagyta az öltözőben. Yifan csak állt ott ledöbbenve, és azon gondolkozott, most meneküljön-e el, vagy ráér később is? Mégis hogy taníthatná meg ő Zitaot bármire is? Sosem volt jó tanár, még gimiben is képtelen volt korrepetálni egyik barátját angolból, mert már akkor is borzasztóan magyarázott.
               - Valami baj van? – Ijedten fordult meg, ahogy meghallotta maga mögött a fiatalabb hangját. – Hová ment a Főnök?
               - Oh, szóval neked nem is mondta? – Inkább önmagának tette fel a kérdést, mint Zitaonak, a másik mégis visszakérdezett. – Hát… az a helyzet, hogy a Főnöknek halaszthatatlan dolga akadt – még ő is hallotta, ahogy kimondta, hogy ez rettentő idiótán hangzik, de most már mindegy volt – szóval ma én foglak tanítani. Vagy legalábbis megpróbálom. – Összeszedte minden elszántságát, és a fiatalabb mellett kiment az ajtón, hogy birtokba vegye a konyhát. – Nem jössz? – szólt vissza a válla felett, mire Tao egy nagy mosollyal utána sietett. Egy őszinte mosollyal. Igazán ijesztő volt. – Nem hiszem el, hogy a Főnök ezt komolyan gondolta. – motyogta, miközben előszedett egy nagy tálat, lisztet, cukrot és egyéb fontos dolgokat a helyükről.
               - Amúgy – lépett mellé Tao is – engem nem zavar. Már itt vagyok majdnem két hónapja, de még alig beszéltünk. Pedig én szívesen beszélgetnék veled – jelent meg egy sunyi vigyor ajkain, amit Yifan sajnos – vagy talán pont, hogy szerencsére – nem vett észre.
               - Oh... hát… sajnálom - Yifan kissé zavarba jött, nem tudatosan kerülte a fiatalabbat, de valóban nem igazán beszéltek az első nap óta, a munkán kívül – nem direkt volt, csak…
               - Semmi baj. Na és – fordult a kikészített dolgok felé – mit tanítasz nekem?
               - Azt mondta a Főnök, hogy felfújtat még nem csináltál, szóval azt csinálunk.
               - Mást is csinálnék...
               - Mi?
               - Semmi. Szóval, hogy is kell ezt?
Yifan különösen türelmesen magyarázta el, hogyan is kell a felfújtat elkészíteni, mire kell vigyázni, meddig kell sütni. És a legmeglepőbb az volt, hogy Tao meg is értette, a sütőbe tett tészta pedig csaknem tökéletesnek tűnt. Talán csak a megfelelő tanítvány hiányzott, nem is a magyarázással volt gond eddig.
               - Zitao – szólt oda Yifan a kisebbnek, aki az üvegen át figyelte a süteményt.
               - Hívj csak Taonak – fordult Yifan felé. – Most el kéne mosogatni, igaz? – sóhajtott fel fáradtan.
Yifan elmosolyodott rajta, de valahogy ő is így érezte magát. Ki a fene szeret mosogatni? – Elmosogatok én – ajánlotta fel végül – te törölgetsz.
Tao örömmel egyezet bele az ajánlatba, és gyorsan, Yifan mögött elosonva, a mosogató széléhez lépett. Olyan közel sétált el az idősebb mellett, hogy Yifan szinte érezte, ahogy a forró test a hátához simul. De mikor Taora nézett, ő csak angyalian mosolygott rá, és felkapott egy törlőruhát. – Na, mi lesz? Megsül a felfújt mire elkezded.


Ahogy teltek a napok, a Főnöknek egyre többször akadt halaszthatatlan dolga, egyre többször maradt Yifan és Tao kettesben, és Yifannak egyre gyanúsabb lett Tao. Minden este egyforma volt. A főnök lelépett, Yifan odahúzott magának egy bárszéket, amit általában a raktárban tároltak, beült a pult végébe, és onnan mondta Taonak, hogy mit csináljon. A fiatalabb pedig minden szavának engedelmeskedett, de Yifan gyanította, hogy nem azért, mert teljesen elfogadta őt tanárának. Minden alkalommal leejtett valamit, és mikor felvette, Yifannak tökéletes rálátása volt Tao kerek fenekére. Minden alkalommal. Először nem érdekelte. Később zavarba jött és elfordult, utána pedig már csak egy halvány – elégedett – mosollyal nyugtázta a dolgot. Aztán ott voltak Zitao… beszólásai? Mindenesetre Yifan szerint furcsa volt. De egy idő után, valahogy ezekkel is oda jutott, mint a lehajolós dologgal. Először nem figyelt rá, aztán nevetett rajta. Aztán élvezni kezdte, és néha még vissza is szólt.
               - Hogy haladsz? – Yifan most is a székéről figyelte, ahogy Tao kotyvaszt, bár jelentősen közelebbről, mint az elején. Azóta átköltözött a középső pult mellé, ahonnan jobban látta, mit csinál Tao.
               - Jól, azt hiszem. Gyere egy kicsit. – Félig hátra fordult, és úgy nézett az idősebbre. Yifan egy megadó sóhaj kíséretében lecsúszott a székéről. Élvezte, hogy pár centivel magasabb, és ki is használta. Az utóbbi időben, ha le kellett szállnia a székéről, mindig csak a fiatalabb válla fölött nézett át. Tao mögé sétált és egyik kezét a fiatalabb derekára csúsztatta. Észre sem vette, Taonak azonban nagyon is feltűnt. – Ennek ilyennek kell lennie?
               - Hát… - Yifan fogta a kanalat, és megkevergette az ételt. – Tegyél hozzá egy kis vizet, de amúgy jó.
Tao újra hátrafordult, az arcuk között alig volt pár centi, úgy nézett fel az idősebb szemeibe. – Rendben. – Kissé hátradőlt, így a háta nekisimult Yifan mellkasának. Pár hete még zavartan lépett volna hátrébb, vagy szimplán csak észre se vette volna, de most csak rávigyorgott Taora, aztán visszament a székéhez.


               - Tao, szeld fel azt. Hongbin, kész a kettes? Taehyun… hol van Taehyun? Mindegy, Young, egy hal rendel. – A Főnök csak úgy osztotta az utasításokat, miközben egy íncsiklandónak tűnő süteményt állított épp össze. Természetesen péntek volt, és még az átlagnál is pörgősebb, de Tao még így is talált rá időt, hogy Yifan mellett elmenve, hozzásimuljon. Nem nagyon, csak mintha véletlen lenne, hogy az idősebb utána forduljon. Hongbin nem egyszer tett félreérthető megjegyzéseket, amin Tao csak vigyorgott, Yifannak pedig fel sem tűnt, mert többnyire nem figyelt, vagy épp kiment valamiért. Csak akkor figyelt, mikor Tao végigmérte. Vagyis minden egyes alkalommal, mikor elment mellette. És nagyon sokszor kellett elmennie mellette.
Később, mikor végre bezártak, és fáradtan hazabattyogtak, vagy épp – mint Hongbin – hazarohantak aludni, a Főnök Yifan felé fordult, miközben a kabátját vette. – Ha van hozzá erőd, maradj nyugodtan, én hazamegyek. Öreg vagyok én már ehhez – sóhajtott fel színpadiasan, és nyaka köré tekerte a sálját.
               - Na ne – horkant fel Yifan – mind a negyvennyolc éveddel?
               - Negyvenhét! Na én megyek. Jó éjt nektek – intett, és kilépett a hátsó ajtón. Csak ekkor tűnt fel Yifannak, hogy nincs egyedül. Tao a konyha másik felében ült, csukott szemmel pihent, hátrahajtott fejét a csempének támasztotta.
               - Gondolom ma már nincs kedved főzni semmit – szólalt meg elgyötört hangon Yifan. Felállni se volt ereje abból a székből, nem hogy még főzőcskézni Taoval. Igazából nem is nagyon várt választ.
               - Hát, igazából én szívesen maradnék – szólalt meg mégis Tao, mire Yifan nagy nehezen felnyitotta pilláit.
               - Akkor hajrá, találd ki mit szeretnél, addig elmegyek a székemért. – Mármint vánszorog vagy elvonszolja magát érte, esetleg a földön csúszva elmászik érte… de nem akarta hangoztatni. Az sértette volna az önérzetét. -  Úgyis éhes vagyok.
Taonak nevetni kellett azon, ahogy Yifan elszenvedte magát a raktárig. Eddig mindig frissnek és energikusnak látta, és most egy új oldalát ismerhette meg. Mire az idősebb visszaért a székével, Tao még mindig azon gondolkodott, mit készítsen.
               - Ha nincs ötleted, akkor süss nekem pizzát – vetette fel az ötletet Yifan, de Tao egyből lehurrogta.
               - Az sok idő. Annak még kelni kell. Én olyanra gondoltam, ami hamar megvan.
               - Ki mondta, hogy nincs meg hamar? Van előre begyúrt tészta a fagyasztóba. Ha nagy a tömeg, onnan kapunk elő egyet. Szóval hajrá.
A fiatalabb kénytelen volt tudomásul venni, hogy ma bizony pizzát süt, ráadásul csak annyi dolga lesz vele, hogy rápakolja a dolgokat, és belöki a sütőbe. Amíg Tao a fagyasztóba ment – ami egy egész szobát tett ki – Yifan elgondolkodva nézett utána. Volt ugyan némi bűntudta, de semmi ereje nem volt tanítgatni a kisebbet, meg már nem is nagyon volt mit. Keserű érzést keltett benne, de be kellett ismernie, Tao már majdnem egy szinten van vele.
               - Yifan! – kiáltott ki a fagyasztóból Tao. – Nem jönnél ide egy kicsit?
Yifan egy nagy sóhaj kíséretében kászálódott le a székről. Vissza is kiálthatott volna, hogy megkérdezze, miért kell, de ahhoz még kevesebb ereje volt, mint odamenni. Az ajtó mellett a falnak támaszkodott, és várta az okot, amiért meg kellett mozdulnia.
               - Mégis hová a fenébe tettétek ti azt a tésztát? – csattant fel a fiatalabb. Yifan a nagyjából fél méterre előtte lévő fagyasztóládára mutatott, és csak annyit mondott – Az alján. – Nem volt mit tenni, Tao szinte derékig eltűnt a ládában, ahogy az alján kotorászott, Yifannak pedig ez egy tökéletes alkalom volt, hogy legújabb hobbijának szenteljen pár pillanatot, vagyis Tao hátsóját bámulja, majd feltegye magának a kérdést: Mégis mi a francot művelek? Fel sem tűnt neki, hogy Tao felegyenesedett, és felé fordult, kezében egy pizza tésztával. Már csak arra eszmélt fel, mikor a másik pár centire az arcától, átható pillantásokkal vizslatta. Bele sem gondolt – ó dehogyis nem – mikor egyik kezével finoman megragadta Tao csípőjét, és közelebb húzta magához, majd végigcsúsztatta a kezét, fel az oldalán. Tao csak meglepetten állt a karjai közt, meg sem mozdult, csak akkor rezzent meg, mikor Yifan végre közelebb hajolt hozzá. Ajkaira apró mosoly kúszott, még akkor sem akart eltűnni, mikor a férfi megállt pár centire tőle, és onnan figyelte zavart tekintettel.
- Mit művelek? – motyogta, de nem mozdult.
- Semmit, amit ne élveznél – vigyorodott el Tao, most már teljesen. Mióta várt már erre… Mégsem mozdult. Azt akarta, hogy Yifan lépjen először.
- Hideg van, meg fogsz fázni – suttogta Yifan, továbbra is Taot figyelve.
- Majd te felmelegítesz – súgta vissza, és közelebb araszolt a magasabbhoz, de nem tett semmit. A pillanatot Yifan telefonja szakította meg, ahogy megcsörrent a konyhapulton. Nem tudta ki lehet az, de már abban a pillanatban elátkozta, ahogy meghallotta az első dallamot. Mégis azonnal a konyha irányába indult, hogy aztán három másodperc alatt lerendezze zaklatóját.
- Szóval – ült vissza a székére – khm… mi van azzal a pizzával?
               - Milyen pizzával? – kérdezett vissza Tao, ahogy a tésztát hangos koppanással a pultra dobta, és Yifan elé sétált. Szorosan előtte állt meg, így most Yifannak kellett felnéznie rá, de egyáltalán nem bánta. De míg ő, meg sem mert mozdulni, addig Tao egyik kezét, finoman az idősebb karjára helyezte, és lassan felcsúsztatta, a vállán át, egészen a tarkójáig, ahol beletúrt a fényes, szőke tincsekbe. Másik kezével Yifan karja után nyúlt, és a derekához húzta. Nem kellett sokat noszogatni, hogy az idősebb megértse, miről van szó, egyből átölelte, és közelebb húzta magához. Mintha meg se szólalt volna a telefon, mintha semmi sem szakította volna félbe őket alig fél perccel ezelőtt. Hosszú pillanatok teltek el így, hogy egymás szemébe meredtek, mire Tao megelégelte, és lehajolt Yifanhoz. Először csak finoman csókolta, de mikor a szőke nem ellenkezett, egyre jobban felbátorodott. Yifan pedig még közelebb préselte magához, azt a forró testet, amit már azóta képtelen volt kiverni a fejéből, hogy az első „tanórájukon” hozzásimult.
- Komolyan három hónap kellett hozzá, hogy felfigyelj rám? – kérdezte Tao, ahogy egy pillanatra elszakadtak egymástól.
- Miért, neked mennyi kellett?
- Mennyi idő alatt mutatkoztál be? – Erre Yifan csak elvigyorodott, és újra magához húzta a fiatalabbat. Az már csak jó pár órával kérőbb jutott eszébe, miközben Tao kanapéján feküdt, ölében a halkan szuszogó Taoval, hogy remélhetőleg senki sem nézi meg mostanában a biztonsági kamera felvételeit.

*~vége~*