Mikor visszaértünk a nappaliba, egy kisebb torta volt az asztalon, Ravi vigyorogva ült a kanapé karfáján, miközben Hongbin furcsán méregette.
               - Gondoltunk meglepünk valamivel, annak örömére, hogy hazajöttél – mutatott Ravi a torta felé. - Tudjuk ám, hogy titokba édesszájú vagy! Mindig rejtélyesen eltűntek a csokijaim a szekrényből… – A karfáról átcsúszott az ülésre, és félig-meddig törökülésbe húzta a lábait. Mikor Hongbinra nézett, az alig észrevehetően megrázta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy szavak nélkül kommunikálnak, és tökéletesen értik is egymást. Nagyon kíváncsi voltam, miről lehet szó, esetleg arról a dologról? De persze nem kérdeztem meg. Hogy is kérdezhetném meg... elég hülyén hangzik, hogy „Hé, figyi, mért nevezted Sanghyukot a pasimnak?”. Inkább csak szép csendben leültem Ravi mellé, Sanghyuk pedig vissza Hongbin mellé.
               - Köszi srácok – mosolyogtam rájuk. – Nagyon sokat jelent nekem, hogy segítetek. Remélem, minél hamarabb visszajönnek az emlékeim.
               - Azt én is – motyogta halkan Sanghyuk, és bár nem mutattam, de hallottam. Sokkal inkább figyeltem rá, mint a többiekre. Minden apró mozdulatát észrevettem, még ha nem is rá figyeltem, és ez összezavart. Elvileg Ravit ismertem legrégebb óta, és bár nagyon könnyen feloldódtam mellette, olyan volt, mintha valóban régóta ismerném, nem vonzotta annyira a figyelmem, mint Sanghyuk.
               - Ne mondj ilyeneket, mert elsírom magam – hüppögött Ravi, és olyan színpadiasan törölgette a szemeit, hogy kedvem lett volna hozzávágni egy csomag zsepit. Az előadást Hongbin szakította félbe, aki úgy döntött, eleget nézegettük azt a tortát, most már ideje megenni.
               - Ha jól sejtem, ezt nem te sütötted – néztem Ravira.
               - Pedig reméltem, hogy azért kinézel belőlem ennyit… De amúgy ja, nem én sütöttem. Te vagy a szakács a családba, én csak húst sütök – emelte maga elé a kezeit védekezőn, és mellé olyan ártatlan arcot vágott mintha bűn lenne tortát sütni.
               - Családban?
               - Igen, legalább úgy veszekszünk néha, mint egy család, de utána ugyan olyan hamar ki is békülünk – magyarázta Hongbin. – De igazából az egyik osztálytársam ragasztotta ezt ránk, olyan két hónapja.
               - Érdekes osztálytársaid vannak…
               - Nekem ne mond.

Már három óra is elmúlt, mire felkeltünk a nappaliból, hogy elpakoljunk. Hongbin és Ravi mentek mosogatni, mi pedig Sanghyukkal a nappaliba maradtunk. Felült mellém a kanapéra, és beszélgetni kezdtünk. Pont olyan volt, mint a kórházban, mikor az ágyam végében ült, és minden elképzelhető témán átrágtuk magunkat. Ilyenkor mindig elkapott egy érzés, mintha haza találtam volna. Ez hülyén hangzik, de Sanghyuk mellett pontosan ezt éreztem. Nyugalmat, melegséget, boldogságot… és ezt semmi sem tudta felborítani. Felhúztam a lábaimat, és a térdemre támasztottam az állam, úgy figyeltem, ahogy minden féléről beszél. Eddig nem figyeltem meg nagyon, nem tűnt fel, milyen gyerekes arca van néha. Például mikor nevet. Persze nem rossz értelemben, elképesztően aranyos volt ilyenkor. Révültemből halk sutyorgás hozott vissza, ami a konyha felől jött. Nem értettem minden szót, de nagyjából hallottam.
               - Ennél jobban már el se tudtad volna szólni magad! – sziszegte mérgesen Hongbin.
               - Sajnálom! Tudod milyen nehéz megállni?
               - El tudom képzelni, de gondolj kicsit Hyukra, neki milyen nehéz. Nem szúrhatjuk el neki ezt.
               - Előbb-utóbb úgyis el kell mondani neki, vagy magától jön rá. Nem tudom, melyik lenne jobb. Teljesen más most, nem tudom, hogy reagálna rá. Így is vagy három hónap kellett csak ahhoz, hogy bevallja a nyilvánvalót.
               - Te vagy a legrégibb és legjobb barátja, csak ki tudsz találni valamit.
               - Hongbin… én nem ennek a Leonak vagyok a legjobb barátja, hanem a zárkózott, csendes Leonak. Ne nézz így, tudod, hogy nem úgy értem, segítek neki, ott ahol csak tudok, és nem változott semmi, ő a legjobb barátom, de most… ugyan ott vagyok, mint ő. Újra meg kell ismernem.
               - Rendben, értem, nyugi. De ne szóld el magad többször!
               - Leo? – Szinte észre se vettem, hogy Sanghyuk hozzám szólt, annyira elmerültem Raviék beszélgetésében. Nem akartam hallgatózni, de rólam volt szó, és képtelen voltam másfelé figyelni. Ráadásul… Ravi elszólta magát, és ha arról beszéltek, amire gondolok… - Még be kell fejeznem egy beadandót, szóval…
               - Persze, nyugodtan – mosolyogtam rá Sanghyukra. Pár pillanatig még méregetett, átható tekintettel, de aztán bólintott, és elindult az emelet felé. Amint eltűnt a lépcső tetején, a konyhába mentem. Tudtam, hogy nem kéne beleszólnom, de nem tudtam megállni. Valamit titkoltak előlem, és én kíváncsi voltam.
               - Segítsek valamit? – sétáltam oda hozzájuk.
               - Leo! Öhm… hol van Hyuk?
               - Be kell fejeznie egy beadandót.
               - Ja igen, el is felejtettem. – Hongbin kínosan mosolygott rám, pont úgy nézett ki, mint akit rajtakaptak valamin, ellenben Ravin semmi feltűnő nem volt. Kicsit olyan, mint egy bűnöző, vagy pókerjátékos. Rosszfiús beütés, tökéletes színészi játékkal párosítva.
               - Szóval… - Nem tudtam, hogy kérdezhetném meg, amit akarok, így inkább az ablakhoz sétáltam, hogy húzzam az időt. – Köszönöm ezt az ebédet, igazán kedves volt tőletek. – Nem mertem rákérdezni.
               - Ugyan már, örülünk, hogy végre itthon vagy – veregetett vállon Hongbin. – Akkor én most megnézem Hyukot, mert már napok óta szenved azzal a beadandóval.
               - Na – tette le Ravi az utolsó tányért is, ahogy Hongbin kilépett az ajtón – mit szeretnél?
               - Mi? Én nem… honnan? – zavarodtam össze. Egy szóval se említettem, hogy szeretnék valamit.
               - Úgy tűnik, mégsem változott meg minden. Ugyanúgy látszik rajtad, hogy kérdezni akarsz valamit, mint régen. Gyerünk, ne kímélj.
               - Én… hallottam amit Hongbinnal beszéltetek az előbb. Mit nem mondtok el? – Ravi kicsit sem tűnt meglepettnek, inkább úgy nézett ki, mint aki már számított erre a kérdésre.
               - Hidd el, szívesen elmondanám, de… ez nem olyan egyszerű. Jobb lenne, ha magadtól jönnél rá, ha mi mondanánk el, nem biztos, hogy jól fogadnád. Bocs haver, tényleg. – Ugyan látszott rajta, hogy bántja a dolog, de ettől nem lettem előrébb. Ugyanúgy csak annyit tudtam, hogy Ravi elszólta magát, valószínűleg azzal kapcsolatban, amit még a torta előtt mondott. De hogy Hyuk az én… nem, biztos, hogy nem. Bár feltűnően rosszul érintette a kórházba kerülésem, hát még mikor rájött, hogy emlékezetkiesésem van. Az egyetlen esélyem Himchan maradt, akivel ugyan, azt beszéltük meg, hogy csak egy hét múlva találkozunk, de valakivel muszáj volt beszélnem.  

Másnap délután, már Himchan rendelője felé ballagtam, persze a telefonommal a kezemben, amin meg volt nyitva a GPS. Azt sem tudtam hol lakok, nem hogy magamtól eltaláljak egy olyan utcába, amiről még sosem hallottam. Bár a többiek erősködtek, hogy elvisznek, de még mielőtt betuszkoltak volna a kocsiba, elindultam gyalog. Amúgy sem volt messze a rendelő, meg is lepődtem, mennyire kint van a város szélén. Talán fél óra volt odaérni. Egy hófehér ikerház előtt álltam, mikor a telefon kijelentette, hogy megérkeztem. Apró kert vette körül, egész egyszerű volt, de pont emiatt, nagyon megnyugtató. A kapu nyitva volt, bementem, és bekopogtam a sötétbarna ajtón. Himchan egy nagy mosollyal, és a kezébe egy bögrével nyitott ajtót.
               - Kérsz kávét? Most főztem az előbb, úgyhogy még forró – kérdezte, miközben levettem a kabátom.
               - Igen, köszi. – Még emlékeztem, hogy a kórházban megfenyegetett, hogy ne merjem magázni. Bár amilyen közvetlen és kedves volt, valószeg nem is ment volna.
               - Remélem mondanom se kell, hogy ezt ne tekintsd kezelésnek. Csak elbeszélgetünk, mint két barát.
               - Pontosan. Mondanod se kell – vigyorogtam rá, és elvettem a felém nyújtott bögrét.
               - Szóval miért akartál beszélni velem? – Két hatalmas, szürke fotelben ültünk, egymás felé fordulva. A szoba maga nagyon megnyugtató volt, világos színek uralták, és egy hatalmas ablakon, rengeteg fény áradt be.
               - Igazából eddig minden oké volt, a többiekkel is jól kijövök, szeretek ott lenni, de valami történik ott… vagyis otthon; valamit titkolnak előlem. Ravi konkrétan bevallotta, hogy titkolnak valamit, tudom, hogy köze van hozzám, és azt hiszem Sanghyukhoz is. De nem tudom… mit kéne csinálnom most… - Nem szólt bele, figyelmesen hallgatott végig, néha hümmögve, gondolom szakmai ártalom. Pár pillanatig csöndben figyelt, és a kávéjába kortyolt, majd olyan tipikus „Nyugodj meg, mert én orvos vagyok” tekintettel nézett rám.
               - Nem tudom pontosan, miről van szó, de valószínűleg azt szeretnék, ha magadtól jönnél rá, vagy az emlékeid jönnének vissza, és úgy értenéd meg a dolgot. Biztos valami nagy, vagy fontos dologról van szó.
               - Ami azt illeti… - Nem tudtam, elmondjam-e. Ez mégis csak merész feltételezés, de nem jutott más eszembe. Egyszerűen ez az egyetlen magyarázat. – Azt hiszem, Hyuk és én közelebb álltunk egymáshoz a baleset előtt, mint barátok – hadartam el, szinte egy szuszra. Himchan egyik szemöldökét felvonva meredt rám, aztán hirtelen felpattant a fotelből.
               - Így már minden világos.
               - Mi? – Ezzel a négy szóval, teljesen összezavart. – Már mért lenne?
               - Tudtad, hogy bár nem őt értesítették a balesetkor, hanem egy másik lakótársadat, ő érkezett meg először? Mesélte Myungsoo, hogy Hyuk amíg fel nem ébredtél, szinte egész végig melletted volt, és mikor felébredtél, és kiderült, hogy nem emlékszek semmire, teljesen magába zuhant. Gondolom te ebből nem sokat vettél észre, de a folyosón ült órákig, és csak bámult maga elé. Nem akarta elmondani nekem, mi történt, így már értem miért. – Én csak tátott szájjal figyeltem, ahogy magyaráz. – Ráadásul itt ez a viselkedés változás is. Azt mondják, a baleset előtt sokkal zárkózottabb voltál. Nehéz lehetett elfogadnia, hogy nem csak hogy nem emlékszel rá, de még a személyiséged is változott némileg. Amit mondjuk ki kéne derítenem, hogy miért… de azt majd később. Azt hiszem, tényleg az lenne a legjobb, ha szép lassan visszatérnének az emlékeid, és visszarázódnál az életedbe, amibe Hyuk is beletartozik, de tudom, hogy ez nem fog menni neked, szóval szerintem, ha odamennél a barátodhoz… mi is a neve?
               - Melyiknek?
               - Aki elszólta magát.
               - Ravi.
               - Ravi? Ez meg milyen név? Mondjuk jól hangzik… Szóval odamennél Ravihoz, és konkrétan rákérdeznél a dologra. Akkor már nincs értelme titkolózni, így el fog mondani mindent, amire kíváncsi vagy.
Nem éppen erre számítottam. Inkább valami olyasmire, hogy majd az idő mindent megold, szép lassan minden kiderül, és hasonlók, ehelyett elém állt a tervvel, hogy hogyan vallassam ki Ravit mindenről. Bár az elején megmondta, hogy ez inkább baráti beszélgetés lesz, mintsem kezelés.
               - Hát… azt hiszem, ebben van valami – nyögtem ki végül. – De akkor is sokkolt kicsit a dolog… Hyuk nagyon aranyos, de hogy több mint barát, ez kicsit…
               - Feltűnt már, hogy érzelmi befolyás alatt máshogy hívod? – Himchan közbeszólása teljesen meglepett.
               - Ezt hogy érted?
               - Ha csak úgy szóba jön vagy beszélsz vele, Sanghyuknak hívod, de ha ideges leszel, vagy egyéb más érzelem ér, akkor Hyuknak.
               - Oh… - Mintha Sanghyuk is említette volna. Mikor felmentem szólni neki, már csak abból rájött, hogy valami nincs rendben, hogy Hyuknak hívtam. Vajon ez régen is így volt? – Akkor gondolom, ezzel nagyon könnyen elárulom magam. – Megköszöntem a segítségét, megbeszéltünk, hogy legkésőbb egy hét múlva találkozunk, de ha van valami problémám, kérdésem vagy egyéb akkor felhívom.
Hazafelé már egész könnyen megtaláltam az utat, nem kellett a telefonomra hagyatkoznom, bár sokkal hidegebb volt, mint mikor odafelé mentem.

Hazaérve egyből Ravit kerestem meg, miután ledobáltam a kabátomat és a bakancsomat az előszobában. A nappaliban ült, és valami videojátékkal játszott. Nem nagyon figyelt rám, csak arrébbhúzódott kicsit a kanapén, mikor levetődtem mellé, hogy elférjünk. Egy ideig figyeltem a játékot, míg végül kibukott belőlem a kérdés.
               - Miért angolul játszol?
               - Nincs benne koreai.
               - Nyomós érv. – Azzal ültünk tovább csöndbe. Vagyis ez nem igaz, mert sok-sok angol párbeszéd és fegyverzaj töltötte be a szobát. Igazán meg akartam kérdezni, hogy mi az igazság, tudni akartam, de nem tudtam, hogy tehetném fel a kérdést. Végül a legegyszerűbb módszerhez folyamodtam.
               - Tudom mi volt Hyuk és köztem. – Ravit úgy meglepte a kijelentésem, hogy egyenesen eldobta a kontrollert, és megdöbbenve nézett rám. Így már nem igazán tagadhatta, hogy igaz, amit mondtam.
               - És… mit is tudsz pontosan? – puhatolózott, miközben visszaszerezte a kontrollert, és megállította a játékot.
               - Tudom mi volt, Hyuk és köztem, hogy mi… szóval…
               - Jó, értem – intett le – hagyd csak. Honnan tudod?
Elmeséltem neki Himchannél tett látogatásom, hogy már amúgy is sejtettem valamit, de nem mertem arra gondolni, hogy igaz lehet.
               - Most már akár el is mondhatok mindent, hiszen amúgy is tudod, igaz? – kérdezte, mire én heves bólogatásba kezdtem. – Sosem fogom megszokni, hogy ilyen vagy – nevetett fel. – Olyan fura. De persze jó, csak fura. Na jó, szóval… nem tudom mit mondjak, nem akarod inkább Hyukot kérdezni erről? – Természetesen nem akartam. – Hát akkor… azt már tudod, hogy nagyjából két éve ismered Hyukot. Eleinte nem jöttetek ki túl jól, konkrétan félt tőled, de aztán rátok bíztunk valami feladatot, hátha segít a dolgon, ha együtt kell dolgoznotok, és HOPPÁ sikerült! Nem tudom pontosan, mikor estél bele, de az biztos, hogy mi előbb tudtuk, mint te. Vagy három hónap kellett, mire bevallottad magadnak – na meg nekem – a dolgot, és rá nem sokkal összejöttetek. Ennyi.
               - Mikor lett a dolog… hivatalos? – Szinte féltem megkérdezni, pedig sejtettem a választ.
               - December ötödikén azt hiszem – gondolkodott el. – Én csak annyit tudok erről, hogy amíg én itthon a halálomon voltam, ti vidáman smároltatok valahol. Szép kis barátok… Ha valami még érdekel, azt Hyuktól kell megkérdezned, mert nem vertétek nagydobra a kapcsolatotokat, sőt, nem is emlékszek asszem egy alkalomra se, mikor előttünk bármit tettetek volna, amiből tudtuk volna, hogy nem csak barátok vagytok. Ha nem mondtátok volna el, nem is tudtuk volna szerintem – vont vállat. – És most, ha nem szándékozod többször a frászt hozni rám, folytatnám ezt – mutatott a tévére.
               - Csak nyugodtan. – Összehúztam magam a kanapé végében, és néztem ahogy játszik. Kíváncsi voltam a többi dologra, amit ő nem tud, de nem akartam Sanghyukot kérdezni. Hiszen azt se tudta, hogy tudom, több vagyok neki, mint ő nekem. Vajon ez tényleg így van? Tényleg több vagyok neki, mint ő nekem? Hiszen annyiszor jutott eszembe, hogy aranyos, a közelébe furán éreztem magam, és sokkal gyorsabban közel került hozzám, mint bárki más. Imádtam vele lenni, beszélgetni vele. Bár ledöbbentett a tény, hogy együtt voltunk, ráadásul ennyire nem mutattuk ki, hogy még otthon se tudták volna a többiek, ha nem mondtuk volna el, izgatott a gondolat. Na és ott volt az is, hogy Sanghyuk bárhogy is néztem, fiú volt. Ez volt a legfurább. Nem taszított a gondolat, hogy megöleljem, vagy bármit tegyek, annak ellenére, hogy srác. Vajon milyen lehet, mikor van kit megölelni, megcsókolni, éjjel magamhoz ölelni? Milyen lehet, ha ez a személy egy srác? Mondjuk pont Sanghyuk.