OLVASD EL! köszi:)
Ez a rész, egy ilyen kis "speciális" rész lesz. Nem extra, elvégre nem az eredeti történetet folytatom, hanem inkább... újrafogalmazom. Az alap (az első 5-6 oldal) ugyan az, de inkább így egyben az egészet leírtam ide, az elejétől, hogy aki nem olvasta a másikat, (páros miatt vagy egyéb) de ez érdekli, annak ne kelljen visszakeresgélni ^^
Igazából, miközben már a másikat írtam, eszembe jutott ez a verzió, de nem akartam már megváltoztatni, viszont nem bírtam ki, hogy nem írjam meg, szóval...íme :D 
(ajánlatos egybe olvasni a két részt, csak azért szedtem ketté, mert nagyon hosszú lett volna)
~*~*~*~*~
Egy sötét szobában ébredtem, egy ágyon, hideg volt, és rosszullét kerülgetett. Fogalmam sem volt hol lehetek, nem jutott eszembe hogyan kerültem oda, vagy hol voltam előtte. Egyszerűen semmi. Lassan megpróbáltam felülni, de már az első mozdulatnál iszonyú, éles fájdalom hasított belém. Fájt a hátam, az oldalam, a lábaim, de legfőképp a fejem. Inkább nem mozdultam, csak hunyorogva körülnéztem. Balra tőlem, egy ablak volt, leeresztett redőnnyel, behúzott függönnyel, legalábbis gondolom, mert csak egy nagyon minimális fény szűrődött át rajta, és az is narancssárgás volt. Talán épp akkor ment le a nap… vagy jött fel. Körbe tapogatóztam, de egy lámpát sem találtam, vagy bármilyen kapcsolót, csak egy plédet az ágy mellett, félig lecsúszva, amit visszahúztam magamra, hogy ne fázzak tovább, azonban a rosszullétemmel még mindig nem tudtam mit csinálni. Felkelni nem tudtam, mert mindenem sajgott, ráadásul szép lassan szédülni is kezdtem. A legrosszabb, mikor csukva van az ember szeme, teljesen sötét van, de érzi, hogy forog vele a világ. Velem is ez volt, csak épp nem kellett hozzá becsuknom sem a szemem.
Aztán hirtelen nyílt az ajtó, és valaki felkapcsolta a villanyt, amivel nem is lett volna nagy baj, ha nem épp arrafelé nézek, és nem vakít annyira az a lámpa. A kevésbé sajgó karomat gyorsan a szemem elé kaptam, bár ezzel már elkéstem.
            - Hát felébredt? – kérdezte a kissé rekedtes, de kedves idős hang. – Már azt hittük sosem kel fel. Jaj – vette gyorsan halkabbra – a barátja még alszik, nem kéne felkelteni. Nagyon sokat virrasztott ám ön mellett – mosolyodott el kedvesen, ahogy közelebb jött. Egy idősödő nő volt az, tipikus nővér ruhában, hátrakötött barna hajjal.  – Tehát kórházban vagyok – állapítottam meg magamban. Na de barátom? Milyen barátom? Kicsit körbenéztem mikor már nem éreztem annyira vakítónak a fényt, és valóban. Mellettem, egy fiatal srác aludt, félig az ágyra dőlve. Igazából csak tippeltem, hogy hány éves lehet, mert csak egy nagy fekete hajcsomót láttam, és egy fehér pólót.
            - Hamarosan jön a Doktor úr is, majd beküldöm magához – mondta az ápolónő, miközben felhúzta a redőnyt. – Esetleg kér valamit? – fordult vissza felém mikor végzett.
            - Egy pohár vizet csak, és egy takarót, ha lehet – kértem halkan, hogy a mellettem fekvő srác ne ébredjen fel. A nő bólintott, és elhagyta a szobát. Pár perc múlva visszatért egy pohár vízzel, amit egyből megittam, és egy pléddel, amit rám terített, aztán újra eltűnt. Kedves volt tőle, de nem magamnak kértem a takarót. Rajtam volt már egy, ráadásul egy vastag takaró is, és még így is majd megfagytam, hát akkor a srác hogy érezhette magát? Csoda, hogy nem vacogott álmában. Leszedtem magamról, és ráterítettem az anyagot. Mikor ezzel végeztem, a szobát kezdtem el felderíteni, egyrészt mert kíváncsi voltam, másrészt mert nem volt jobb dolgom azon kívül, hogy fájt mindenem. Velem majdnem szemben egy szép fehér ajtó volt, valószínűleg a fürdő. Vagy legalábbis vécé. Hamarosan egy órát is találtam, amin megállapíthattam, hogy reggel hét van. Pedig még épphogy világosodik…
            - Jó reggelt! – nyílt az ajtó, és egy mosolygós férfi lépett be rajta, de én csak csúnyán néztem rá. Nem akartam, hogy a srác mellettem felkeljen. Először értetlenül nézett rám, de aztán mikor a mellettem fekvőre mutattam, csak bólintott, hogy megértette. Közelebb jött, és leült az ágy mellett lévő székre.
            - Maga a doki? – Igazából egész szimpatikus volt, magas – bár egy fekvő emberhez képest mindenki magas – fekete haj, vékony, és olyan igazi macskamosolya volt.
            - Igen, én lennék. Kim Myungsoo vagyok – mutatkozott be kedvesen, és mivel más lehetőségem nem nagyon volt az üdvözlésre, óvatosan kezet ráztam vele. – Örülök, hogy felébredtél. Hogy érzed magad?
            - Fáj mindenem, de azon kívül megvagyok. – Kicsit megakadtam, nem igazán értettem a helyzetet. – Mindenki azt mondja, vagyis eddig maga meg a nővér, hogy örülnek, hogy végre felébredtem. Meddig aludtam? Vagy mi történt?
A doki kicsit megütközve nézett rám, majd felpattant, és az ágy végéről elvette a kórlapomat. Hümmögött egy kicsit fölötte, aztán visszaült mellém, még mindig kissé meglepett arccal.
            - Mi az utolsó emléke?
            - Az amikor… - kezdtem bele, de hirtelen semmi nem jutott eszembe. Valójában, tényleg SEMMI nem jutott eszembe. Az egy dolog, hogy nem tudtam ki az a fiú, aki mellettem feküdt, de ő lehetett éppenséggel valami titkos rajongó, vagy ilyesmi. Bár ez hülyeség, esetleg ha lány lett volna... Próbáltam valamire visszaemlékezni, bármire, de még az sem jutott eszembe, hogy hol születtem, vagy hol laktam, egyáltalán… milyen nap volt? – én… nem tudom. – Kissé kétségbeesve nézhettem a dokira, mert egyből megenyhült az arckifejezése, és lassan újra elmosolyodott.
            - Semmi baj, majd–
            - Már hogy ne lenne baj! – vágtam közbe indulatosan. – Nem emlékszek semmire. Semmire! Még a nevemre se!
            - Nyugodjon meg, teljesen normális ilyen helyzetben, hogy emlékezetkiesése van, de valószínűleg hamar visszatérnek az emlékei. Elő szokott fordulni, ha ekkora ütés éri a fejet. De azért majd elvégzünk pár vizsgálatot délután. – Felkelt a székről, és visszatette a leleteket az ágy végébe. – Ja, igen – fordult még vissza hozzám – voltak magánál iratok, és a telefonja is, ott vannak a fiókban. Akkor, viszlát délután – intett, és kiment. Amint eltűnt az ajtó mögött, egyből a fiókhoz kaptam – már amennyire tudtam – és előhalásztam az irataimat, és a telefonomat, amit egy szép nagy repedés díszített, végig a képernyőn. Mindent lepakoltam a takaróra, és az iratokkal kezdtem. Az egyiken egyből egy fotó köszönt vissza rám. Szóval így nézek ki. Fekete haj, komor tekintet. Egyáltalán nem volt ismerős. Inkább letettem, és egy másikat vettem fel. Igaz, ugyan azok vannak rajta, de azon legalább nem volt fotó. Minél hamarabb kerítenem kell egy tükröt…
Név: Jung Taekwoon - Ez állt a kártyán. Nem is rossz, megtartom. Azt, hogy hány éves vagyok, nem sikerült kideríteni, mivel fogalmam sem volt, milyen év van, de valahol húsz és huszonöt között tippeltem. Végül a telefont vettem a kezembe. Az a repedés nem kecsegtetett túl sok jóval, de mikor megnyomtam a gombot oldalt, felvillant a képernyő. Annyira mégsem volt rossz a helyzet, bár ráfért volna egy szerviz. Már csak egy gond volt, hogy le volt jelszavazva. Igaz, számkód volt, de mégsem próbálgathatom végig az összes létező kombinációt. De legalább kiderült, hogy tél van, méghozzá január – úgy tűnik lemaradtam a szilveszterről – pár percel múlt nyolc, és nem voltam valami kreatív háttér választásnál, bár egész szép tájkép.
            Az egész délelőttöt semmittevéssel töltöttem, csak egy újságom volt, amit olvasgathattam. Voltak egész érdekes cikkek, csak azt sajnáltam kicsit, hogy női magazin. Visszaaludni meg se próbáltam, ahhoz túlságosan fájt mindenem, pedig a délelőtt folyamán kaptam fájdalomcsillapítót. A fiú mellettem azóta is aludt. Néha lecsúszott róla a pléd, mikor megmozdult kicsit, olyankor újra eligazgattam rajta, és folytattam az olvasást. Néha motyogott valamit halkan, de nem igazán értettem, talán egy név, de nem voltam benne biztos.
Lassanként újra megjelent a nővér, és megkaptam az ebédemet. Kórházi kajához képest, nem is volt rossz, tulajdonképpen egész finom volt. Nem sokkal később visszajött, és elvitte a tálcát, viszont mikor kiment, a huzat becsapta mögötte az ajtót, mire a mellettem fekvő fiú akkorát ugrott, hogy azt hittem leesik a székről. Végül csak a takarója végezte a földön, ő ülve maradt, csak a fejét fogta. Talán beütötte. Pár másodpercig így maradt, aztán felegyenesedett, és hátradőlt a széken. Csukva volt a szeme, így nem vehette észre, hogy ébren vagyok, de szólni sem akartam. Vajon mennyire ijedt volna meg? Bár a jó szándék megvolt, így is megdermedt mikor kinyitotta a szemeit, és meglátott. Lassan végigmért, és a végén a szemembe nézett. Esküszöm azt hittem elájul. Nem igazán tudtam mit mondhatnék, valahogy a „Szia, bocsi, tudom, hogy a barátom vagy, de ki is vagy te pontosan?” nem tűnt jó ötletnek. Ha ezzel kezdtem volna, biztosra vettem, hogy elájul. Valószínűleg én sokkal könnyebb helyzetben voltam abban a pillanatban, hiszen nekem ő csak egy idegen volt, aki órák óta feküdt mellettem, és akiből eddig csak egy nagy kupac fekete hajat láttam, ő viszont emlékezett mindenre, minden közös emlékre, ugyan olyan voltam számára, mint pár héttel ezelőtt, csak pizsamában. Tapintatosnak kellett volna lennem, vagy valami kedveset mondani… nem, igazából nem tudtam mit kellett volna tennem. Az illemtan könyvekben nincs olyan rész, hogy: Hogyan viselkedjük amnézia után, az elfelejtett barátainkkal. Pedig mennyivel könnyebb dolgom lett volna. Végül próbáltam valami semleges témával kezdeni, mert úgy tűnt, ha nem történik valami hamarosan, nem hozzám kell hívni az orvost, hanem hozzá.
            - Öhm… leesett a takaró – intettem a földön heverő pléd felé. Ő is oda pillantott, de nem vette fel, csak visszanézett rám. Lassan, óvatosan kinyújtotta a jobb kezét, és finoman megfogta az enyémet. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de hagytam hadd csinálja, ha ez megnyugtatja.
            - El sem hiszem, hogy felébredtél végre – mosolygott rám, de ez inkább olyan erőltetett mosoly volt, és láttam a könnyeket megcsillanni a szemében. Talán a sírást próbálta visszatartani azzal, hogy mosolyogni próbált.
            - Mennyi ideig aludtam? – kérdeztem rá végre. Már annyiszor meg akartam ma kérdezi, de sose jutottam el odáig.
            - Másfél hétig – válaszolt, és az egyik könnycsepp legördült az arcán. Ennyire közel állnánk egymáshoz?
            - Oh. Az sok. És mond csak, te-
            - Szép napot – lépett be a terembe a doki, ezzel félbevágva a mondandóm. – Készen áll a vizsgálatokra? Oh, látom te is felébredtél – mosolygott a mellettem ülőre. – Na, ne sírj. Semmi baj, nemsokára visszahozzuk Taekwoont, csak kell pár vizsgálat. És utána beszélnünk is kéne – váltott komolyabbra. A fiú bólintott, és elengedett. A doki mögött jött egy ápoló, egy tolókocsival, amibe kisebb küzdés árán átszenvedtek engem, és a srácot otthagyva, kitoltak a szobából.
            - Mondja Doki, ki is az a srác, aki bent van nálam?
            - Szerintem nyugodtan tegeződhetnénk, nem vagyok sokkal idősebb.– Aprót bólintottam, mire folytatta. – Hívj csak Myungsoonak. Hyuk is így hív, bár amennyit itt volt az elmúlt héten, szerintem már a mindenest is ismeri. Amúgy nem tudom pontosan, de valami olyasmire tippelek, hogy a legjobb barátod. Nagyon ragaszkodik hozzád mióta csak behoztak. Egyszer-kétszer volt itt két másik srác is, megpróbálták hazavinni, hogy aludjon egy kicsit vagy valami, de esélyük se volt. – Többet nem mondott, mert egy ajtóhoz értünk, meg nem hiszem, hogy ennél sokkal többet tudott volna.
Egy óra múlva gurultunk vissza a kórtermembe, ami meglepő módon, üresen fogadott. Hová lett a srác? Azok alapján, amit Myungsoo mondott, biztos nem ment haza. Talán csak a mosdóba ment.
Kisebb fájdalmak árán, de visszatornáztak engem az ágyamba, és végre sikerült felülnöm rendesen. Myungsoo még megnézte a kötéseimet, aztán magamra hagyott. Jobb elfoglaltság híján, ismét elővettem a telefonomat, hátha rájövök a kódra. Hosszú percek után rájöttem, hogy van emlékeztető, de nem mentem vele sokra. Csupán annyi volt bele írva, hogy „Az a nap.” Ez meg mégis mit jelent? Majd megkérdezem a srácot, ha visszajött, ha a legjobb barátom, akkor biztos tudja, nem? Vártam még pár percet, de mikor még mindig semmi nyoma nem volt a barátomnak, úgy döntöttem tovább olvasom a divatos női magazinomat.
Talán fél órát olvasgathattam, mikor nyílt az ajtó. Egyből letettem az újságot, és a fekete buksira szegeztem tekintetem, ami nagyon-nagyon lassan bukkant elő az ajtó mögül. Mikor végre beért, becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Nagyon sápadt volt, és szomorúnak tűnt. Nagyon szomorúnak. Megvártam amíg megmozdul, és leül mellém, aztán megkérdeztem.
            - Elmondta? – Biztos voltam benne, hogy tudta, mire gondoltam. Rám nézett, és bólintott.
            - Igazat mondott, ugye? – tette fel a kérdést halkan, csak úgy magának. – Esetleg – kezdett bele rövid hallgatás után – ha valamire kíváncsi vagy…
            - Köszönöm – érintettem meg a kezét, ami az ágyon feküdt mellettem. Kicsit megrezzent, de nem húzta el. – Először is mesélhetnél magadról – mosolyodtam el kicsit – aztán ha segítenél feloldani a telefonom, annak nagyon örülnék.
            - A telefon! – kapta fel hirtelen a fejét. Kérdőn néztem rá, mire zavartan magyarázkodni kezdett. – Öhm… én csak…szóval én nem tudom a kódot, de elvihetem megcsináltatni, ha szeretnéd.
            - Köszönöm. Rajta lehet ám hagyni, csak a kód kéne. Viszont akkor most mesélj magadról egy kicsit.
Először csak zavartan nézett rám, de aztán elkezdett meséli. Biztos nem könnyű, hogy újra el kell mesélnie mindent, amit eddig tudtam.
            - Hol is kezdjem…
            - Talán a neveddel – szóltam közbe mosolyogva már az elején.
            - Hát persze – nevetett fel. – A nevem Han Sanghyuk, de hívj nyugodttan Hyuknak, mindenki így hív.
            - A Sanghyuk szebb – jegyeztem meg halkan, mire nagy szemeket meresztett rám. – De a Hyuk is az, így hívlak, ha szeretnéd – mentegetőztem egyből, de leintett.
            - Eddig is Sanghyuknak hívtál. Hol is tartottam… húsz éves vagyok, ugyanarra az egyetemre járunk, csak én elsős vagyok, te pedig harmadikas. Bár azt hiszem, halasztanod kéne egy évet, nem emlékszel túl sokra az egyetemből, igaz? – Megráztam a fejem, hogy nem. Semmire sem emlékeztem az egyetemből, arra sem, hogy mit tanultam. – Három éve ismerlek, és együtt lakunk. – Kérdőn felvontam az egyik szemöldököm, mire gyorsan magyarázkodni kezdett. – Mármint négyen lakunk együtt, mert egyikünk sem akart kollégiumba menni, és így olcsóbb a lakás. Az egyik srác az évfolyamtársad, a másik másodikas.
            - Mit tanulok az egyetemen?
            - Építészetet. – Na, erre nem számítottam. Valószínűleg ez az arcomon is látszódhatott, mert Sanghyuk elnevette magát. – Ennyire meglepő?
            - Nem, nem csak… de. Komolyan építésznek tanulok? Nem néztem ki magamból…
Mesélt még a lakótársainkról, akik már nagyon várnak otthon, csak az elmúlt héten vizsgáztak pár dologból. Előszedett a táskájából egy zenelejátszót, ami állítólag az enyém, hogy ne unatkozzak majd. Rengeteg közös témánk volt, bármiről tudtunk beszélgetni, a végére már begubózott az ágyam végébe a takarójával, a lábait felhúzta, és a térdeire támasztotta az állát. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha már évek óta ismerném, ami lényegében igaz is volt, de számomra ő mégis csak egy idegen volt. Este jött a nővér, kaptam vacsorát, és Sanghyukot is lezavartam a büfébe, hogy vegyen magának valamit enni, mert reggel óta velem volt, de még nem láttam nála kaját. Végül két szendviccsel tért vissza, és – a nővér engedélyével – két sütivel. Miután megettük a sütit, Myungsoo még utoljára benézett, és kihívta beszélni Sanghyukot. Behajtották ugyan az ajtót, de ha nem is hallottam mindent, a lényeget igen.
            - Myungsoo… valami nincs rendben.
            - Mire gondolsz?
            - Leo megváltozott. Nem úgy viselkedik, mint eddig.
            - Persze, hogy nem. Elvégre semmire nem emlékszik az eddigi életéből, én is biztos máshogy viselkednék. Gondolj csak bele, itt ül vele egy srác, akit sosem látott még, ő ellenben mindent tud róla. Képzeld el te, hogy éreznéd magad ilyen helyzetben.
            - Jó, igen, persze, de most nem erről van szó. Eddig csendes volt, visszahúzódó, ha véletlenül nevetett, egyből elfordult, eltakarta a száját, vagy el is bújt zavarában akár, most meg… Most beszél, nevet, közvetlen, pedig nem is ismer!
            - Oh… – hallatszott a hangján, hogy megilletődött – ez viszont már gond. Ezt meg kell beszélnem egy kollégával. De, addig nézd a jó oldalát, könnyebben összebarátkoztok újra.
            - Myungsoo! – szólt rá a fiatalabb. – Tudom, hogy fura, de nekem hiányzik a régi, visszahúzódó Leo… – szomorodott el. Valóban ilyen lettem volna? Rossz volt hallani, de mit vártam. Vannak beszélgetések, amiket jobb nem hallani. Kicsit elkedvetlenedtem én is, de próbáltam nem mutatni mikor visszajött, ami valahogy túl jól ment.
Este megpróbálták hazaküldeni, mivel már felébredtem, láthatta, hogy jól vagyok, de nem volt hajlandó elmenni, így aztán nem tudtak vele mint csinálni, meg aztán, egy este már mit számít. Sokáig beszélgettünk még, és zenét hallgattunk, végül ott az ágy végében aludt el. Nem akartam már felkelteni, szóval hagytam, hadd aludjon ott. Még egy ideig válogattam a zenék között, aztán lassan én is elaludtam.

            A napok teltek, Sanghyuk pedig minden nap bent volt nálam. Egyszer-kétszer sikerült hazazavarnom, de éjszakára mindig marat. Eleinte az ágyam mellett aludt el, mint mikor még eszméletlen voltam, de hamar megelégeltem, és megkértem Myungsoot, hogy hozzanak be valami pótágyat, ő pedig már intézkedett is. Feltűnően segítőkész volt, de mint megtudtam, ismertem a testvérét. Azt mondta Kyungsoonak hívják. Az évfolyamtársam volt, csak párszor találkoztunk, valami beadandó miatt, és egyszer véletlen összefutottam Myungsooval. Szóval kaptunk pótágyat, így már volt hol aludnia Sanghyuknak. Egyik alkalommal, mikor sikerült hazazavarnom egy kicsit, megcsináltatta a telefonom is. Ahogy kértem, a kódot rajta hagyták, csak felírták nekem egy papírra. 1205: ez volt a kód. Az emlékeztetőben az állt, hogy „Az a nap” tehát ez egy dátum volt. December ötödike. Át tanulmányoztam az egész telefont, beleértve a naptárat is, de nem találtam semmi utalást erre a dátumra, pedig valószínűleg fontos lehetett. Csak pár képet találtam, amin két másik sráccal szerepeltem, vagy épp Sanghyukkal. Nagyjából velem egy magasak voltak mindketten, az egyiknek fekete haja volt, a másiknak pedig… nos, neki majdnem minden képen más színű. Volt fekete, sötét lila, vörös, szőke… szerintem a fekete és a vörös állt neki legjobban. Kíváncsi voltam most milyen, de ez nemsokára úgyis kiderült. Bár még mindig fájt pár helyen a karom és a lábam, na meg az oldalam, Myungsoo úgy döntött, hogy hazaenged, mert ismerős környezetben jobb lesz a közérzetem, és talán az emlékek is hamarabb visszatérnek.
            - Hé Leo! – Sanghyuk úgy rontott be a kórterembe, mintha ki lett volna írva az ajtóra, hogy „Ingyen süti”. Ha más nem is, az már feltűnt az elmúlt pár napban, hogy milyen édesszájú. – Holnap hazamegyünk! – Szinte szökdécselve jött be, amin jót mosolyogtam, és az ágyam szélére telepedett.
            - Tudom, mondta Myungsoo. – Erre egy másodpercre mintha elszomorodott volna, hogy nem ő mondhatta el, de ahogy megszólaltam, már újra mosolygott. – Bár kicsit fura lesz. Nem is ismerem a srácokat.
            - Tudom, de jó lesz, hidd el. Hamar meg fogod kedvelni őket, ők meg amúgy is bírnak téged. Ravi még azt is megígérte, hogy süt húst. Istenien csinálja, de nagyon ritkán hajlandó rá – ujjongott. A sült hús jól hangzott, de az én figyelmemet valami egész más ragadta meg.
            - Ravi? – bukott ki belőlem. – Nem mondod, hogy komolyan így hívják?
            - Ja nem, dehogy – nevette el magát – ez csak a beceneve. De megígértette velem, hogy egyelőre ne mondjam el neked az igazi nevét, mert eddig nem voltál hajlandó Ravinak hívni, és most ez egy új esély rá, hogy rávegyen, hogy így hívd. – Megvonta a vállát, majd felkelt. – Eredetileg maradni akartam, de Myungsoo rám parancsolt – meg Ravi is, miután felhívtam – hogy hozzak neked ruhát, szóval most hazamegyek, szedek neked össze valami utcai cuccot, meg keresek valami meleg kabátot, aztán visszajövök. Mintha az egyik szekrényben tartottál volna még egyet… - Ezt már csak magának mondta, miközben az ajtó felé fordult, de gyorsan meggondolta magát, és visszalépett hozzám. Kaptam egy gyors ölelést, aztán újra az ajtó felé indult. Fura volt ez a nagy közvetlenség, másnak valószínűleg sose engedtem volna meg, főleg nem így, egy hét ismeretség után, de Sanghyuk ez alatt a pár nap alatt, nagyon hozzám nőtt. Kicsit emlékeztetett egy kiskutyára, amit nem lehet nem imádni, és mindig az ember közelben van. Pont olyan volt. Jó lenne egy kiskutya…
Szerencsére időközben kaptam normális újságot, aminek nagyon örültem, bár így már nem menőzhettem a női magazinjaimmal. Szomorú.
Nem sokkal az után, hogy Sanghyuk elment, és én elkezdtem olvasni, Myungsoo kopogott be az ajtón, szokásos fehér köpenyében, mögötte pedig egy magas, szőke, komor férfi állt.
- Hello Taekwoon. Ő itt – intett a férfi felé – Kim Himchan, ő lesz a pszichomókusod. – Nagyon megilletődött fejem lehetett, mert pár pillanat múlva kitört belőlük a röhögés – csoda, hogy nem fetrengtek a padlón – aztán mikor sikerült kicsit visszafogniuk magukat, Himchan kezet nyújtott.
            - Ne vedd komolyan, sose volt normális – biccentett Myungsoo felé – de igazat mondott. Nem fogsz sokszor látni, egy hét múlva kell csak bejönnöd a rendelőmbe, aztán majd meglátjuk lesz-e következő alkalom. Most csak azért jöttem, hogy ne akkor láss először, gondoltam bemutatkozok. Bár sejtem, hogy ezek után mit gondolhatsz rólam – sóhajtott fel.
            - Nem – borzadtam el látványosan – el sem tudod képzelni…
Nagyon meggyőző lehetett az alakításom, mert komolyan olyan fejet vágott, mint aki elhiszi, hogy ezzel egy életre elásta magát előttem, de mikor elnevettem magam, ő is elvigyorodott. Myungsoo nem maradt sokáig, valahová el kellett hirtelen rohannia, gondolom egy beteghez. Himchan ottmaradt velem, beszélgettünk egy kicsit. Elég jó társaság volt, hamar megkedveltem, ráadásul mikor elárulta, hány éves, azt hittem padlót fogok. Egyáltalán nem tűnt idősebbnek nálam, se viselkedésre, se kinézetre, szóval elég nehéz volt elhinnem, hogy már harmincegy. Elmesélte, hogy Myungsoo egy nagyon régi barátja, csak pár éve találkoztak újra, mikor itt kezdett el dolgozni. A beszélgetésünket, egy a szobába berontó Sanghyuk szakította félbe.
            - Megjö… mármint… Jó napot – hajolt meg Himchan előtt, aztán hozzám sétált, és egy táskát tett le az ágyam szélére.
            - Hello, te vagy Hyuk, ugye? – mosolygott rá az idősebb. Elég barátságos típus. Váltottak még pár szót, aztán Himchan ment a dolgára, Sanghyuk pedig lepakolta a táskát a kisszekrény mellé. Myungsoo még egyszer bejött valamit megnézni, aztán tovább is állt. Sanghyuk szokás szerint maradt, végigbeszélgettük a délutánt, és valamikor kora este el is aludt. Persze az én ágyamon terült ki, így esélyem se volt rendesen elférni, de most sem volt szívem felkelteni.
Fura volt belegondolni, hogy pár óra és hazamegyek. Haza… Másoknak ez olyan magától értetődő, de nekem nem, én azt sem tudtam, hol van az a haza, vagy hogy néz ki. Egyáltalán kik azok az emberek, akikhez hazamegyek? Még ha csak pár hónap, vagy mondjuk egy év esett volna ki, akkor tudnám hová tenni a dolgokat nagyjából, de így… És akkor még ott az egyetem is, ami tulajdonképpen azt se tudom, hol van, nem hogy arra emlékezzek, amiket ott tanultam. Szinte nem is aludtam semmit az éjjel, kavarogtak a gondolataim, pedig tudtam, hogy nincs félnivalóm. Elvégre nem kannibálok közé küldtek… asszem.

Végül Sanghyuk keltett, a nap már egész magasan járt, talán tíz óra körül lehetett. Sikerült ülve elaludnom, amit a nyakam és a hátam nem igazán díjazott, de szegény srác annyiszor kért bocsánatot, amiért elfoglalta az ágyam, hogy mire végzett, addigra a nyakam is helyrejött. Újult erővel pattantam fel az ágyból – vagy legalábbis egy csigát meghazudtoló sebességgel – a táskát felkapva, mosdóba siettem, és lecseréltem a szexi seggvillantós köpenyemet – mert bizony, olyanom volt – rendes ruhákra. Egy sötétebb farmert, és egy fehér vastag pulcsit kaptam. A bakancsom az ágy mellett várt, a világosbarna szövetkabátom pedig az ágy végére terítve. Akármennyire is vártam, hogy minél előbb elhagyhassam azt a szobát, kicsit azért rossz érzés volt, nem tudtam pontosan miért, de legszívesebben visszaszaladtam volna. Még alá kellett írnom egy-két papírt, aztán elengedtek. Myungsoo nem volt bent, úgyhogy tőle nem tudtam elköszönni, de úgyis látom még.
Átsétáltunk a kórház udvarán, majd a parkolón, és megálltunk egy fekete kocsi mellett. Nem volt rajta semmi különös, mégis bizalmatlanul méregettem, valami nem volt benne szimpatikus. A gyomrom görcsbe rándult, ha csak arra gondoltam, hogy be kell szállnom oda.
            - Hé, Leo – mosolygott rám a kocsi felett Sanghyuk – semmi baj. Szállj be nyugodtan.
Nem mondhatnám, hogy meggyőzött, de lassan kinyitottam az ajtót, és én is beszálltam az anyósülésre. Vicces volt, hogy semmi nem jutott eszembe az életemről, de ha most azt mondta volna, hogy vezessek én, szó nélkül helyet cseréltem volna vele, és hazavezetek. Mármint… némi irányítással persze.
            - Amúgy – kérdeztem mikor beszállt mellém és ráadta a gyújtást – mióta vezetsz?
            - Kicsit több mint két éve. Miért?

            - Csak kíváncsi voltam – vontam meg a vállam. A francokat. Majd meghaltam úgy féltem. Nem tudtam, mi váltotta ki belőlem, de valamiért egyből az ugrott be, hogy a balesetemmel lehet kapcsolatban. Elvégre nem kérdeztem, hogy milyen balesetem volt, és ők sem hozták szóba. Ez is egy olyan dolog, amit fel kell írnom a megkérdezendők listájára. Bár ezt a listát sikeresen lerövidítettem már, amíg Sanghyuk velem volt a kórházban, hiszen szinte egész nap vallattam, mindenről, ami csak eszembe jutott, vagy ha nem, akkor ő mesélt. 
Legalább fél órát utaztunk, valahová a város másik felébe, vagyis azon túl, mert a város szélén álltunk meg. Nevezhetném kertes háznak, de nem volt annyi kertje, hogy annak merjem hívni. Egy nagy, fehér, emeletes ház. Miből fizetjük mi ezt? Ráadásul itt… tuti nincs közel az egyetemhez…
               - Gyere, a többiek már várnak! – szólt rám Sanghyuk, és kicsit megböködött, hogy induljak már. Félve… nem, nem… csak óvatosan. Szóval óvatosan megindultam a ház felé, amiben állítólag laktam. Épphogy felértem azon a két lápcsőn, ami az ajtóhoz vezetett, mikor az kivágódott előttem. Meglepetten pislogtam, a jelenleg vörös hajkoronával rendelkező – ha jól emlékeztem a nevére – Ravira.
               - Haver! Végre itt vagy – kiáltott fel egy nagy vigyorral, és egyből a nyakamba is ugrott. Szó szerint. Az első pillanatban teljesen ledermedtem, de aztán én is finoman megöleltem pár pillanat erejéig, és nagyon reméltem, hogy ezzel beéri. Hát nem volt szerencsém.
               - Hé, Ravi, ha megfojtasz, nem tudom megkóstolni a hírest specialitásod. – Ez jutott először eszembe, és szerencsére, hatott. Ravi elengedett, csak egy nagy mosolyt villantott rám, aztán a konyhába vezetett, ahol már Sanghyuk – csak tudnám mikor surrant el mellettünk – és egy másik srác állt. Hongbin. Legalábbis ha jól emlékeztem.
               - Üdvözöllek köreinkben ismét – mosolygott rám ő is, aztán megölelt. Ő is. Nem igazán zavartatták magukat, úgy tűnt, hogy itt csak én emlékeztem rá, hogy nem emlékszek.
            - Na, örülök, hogy ennyire örültök, de most már kifelé a konyhámból! – szólt ránk Ravi a tűzhely mellől. Elég furán mutatott abban a kötényben, még ha csak egy egyszerű, kék, kockás darab is volt. Nem tudtam, mennyire merjek nevetni rajta, de végül csak kibukott belőlem.
            - A te konyhád? – nevettem el magam.
            - Ja, hát, átvettem tőled, amíg távol voltál, de ne aggódj, nem gyújtottam fel egyszer sem.
            - Tőlem?
            - Komolyan Hyuk – fordult az említett felé – hát semmit nem mondtál el neki? Mit csináltál te ott tudom is én hány napig? Hm?
            - Ne már Ravi, most komolyan? – nézett rá megvetőn, és mikor Ravi egy „Még mindig itt vagytok?” -kal kihessegette őket a konyhából, előkapott még egy kötényt, és nekem dobta.
            - Na, segíts. Nem ám csak itt hazajössz, aztán lógatod a lábad – vigyorgott rám. Olyan természetes volt az egész. Mármint Ravival lenni, szivatni egymást, úgy éreztem, mintha már régóta ismerném, ami persze, így volt, de mégsem… bonyolult helyzet.
            - Hé! Óvatosabban! Tudod te mennyit dolgoztam én azzal? – háborodott fel, mikor meglátta, hogy át merészeltem rakni egy tálba a köretet.
            - Mármint a krumplipürével? Nem is tudom, úgy tíz percet?
            - Volt az tizenegy is! – Sértődötten hátat fordított, és megfordította az utolsó szelet húst is a serpenyőben, de én csak nevettem rajta. Olyan volt, mint egy nagy gyerek.

            - Szóval akkor – kezdett bele Ravi, ahogy lepakolta a az utolsó tálat a nappali asztalára – a dicséreteket ide kérem, ha valami nem jó, akkor Leo volt – mutogatott rám ártatlan arccal, de én csak nevetni tudtam rajta. Hongbin zenét kapcsolt, hogy legyen valami alapzaj, aminek kifejezetten örültem, mert bár sejtettem, hogy Ravinak és Sanghyuknak be nem áll majd a szája, kicsit féltem is a kínos csendtől. Bár mint kiderült, erre semmi okom nem volt, ahogy Hongbin visszaült a helyére, Ravi és Sanghyuk valamin elkezdtek vitatkozni, de annyira, hogy nem tudunk közbe szólni, így én inkább szépen csöndben átültem Hongbin mellé, és vele kezdtem beszélgetni. Mesélt kicsit a beköltözésünk történetéről, és hogy talán jobb is, hogy elfelejtettem, mert amúgy valószínűleg sose felejtettem el azt a traumát, amit akkor éltem át, amikor Sanghyuk fél családja „véletlenül” pont erre járt, és benéztek hozzánk. Persze mindenki végigölelgetett, hiába tiltakoztam. Jó, nem csak engem, de én viseltem a legrosszabbul. Állítólag, miután elmentek, bezárkóztam a szobámba, mert aznapra bőven elég volt a társas kapcsolatokból. Így ahogy Hongbin elmesélte, viccesnek tűnt a dolog, bár akkor biztos nem nevettem.
Az ebéd után mindenki ment a dolgára, Sanghyuk egy beadandónak kezdett neki, amit már rég meg kellett volna csinálnia, de a tanára a helyzetre való tekintettel engedett a határidőből, Ravit bezavartuk a konyhába, hogy akkor most rakjon is rendet, és bár nagyon tiltakozott, de végül beletörődött a sorsába, Hongbinnak pedig valami dolga akadt a városban. Én a szobámba mentem, hogy végre körülnézzek kicsit, és reménykedjek, hogy eszembe jut valami.
A szoba viszonylag nagy volt, nagyon világos, kávészínű falakkal. Nem volt túl sok minden benne, csak az alap dolgok, mit ágy, íróasztal, szekrény, pár kép a falon, itt-ott egy apróbb dolog, de összességében nagyon egyszerű és letisztult. Egyből otthon éreztem magam benne, még ha nem is emlékeztem rá, tudtam, hogy ez az én saját szobám, és ez megnyugtatott. Épp megkíséreltem volna bekapcsolni a laptopom, mikor Ravi esett be az ajtómon, minden nemű kopogást mellőzve.
            - Segíts! – Olyan kétségbeesett tekintettel meredt rám, hogy egy pillanatra megijedtem, mi történhetett. – Oly sok a mosogatni való, és oly kevés az idő…
            - Milyen költői vagy – álltam fel nevetve a székemről.
            - Bármit, csak ne kelljen egyedül rendbe raknom a konyhát. Szóval, segítesz?
            - Van más választásom? – Költői kérdésnek szántam, úgyis segítettem volna neki, de ő készségesen válaszolt, mint eddig nagyjából minden kérdésemre.
            - Nincs – vigyorgott rám – na gyere. – Nagyjából tudtam mire számítsak, de mikor beléptem a konyhába…
            - Mégis… mi a fene… történt itt? – Ha valami hasonlatot kellett volna mondanom, a konyha úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. – De hát… alig 2 órája még nem volt ilyen! Mit csináltál?
            - Ne akadj ki nagyon oké? Légyszi – tette össze a kezeit. – Nincs rosszabb egy mérges Leonál.
            - Mért akadnék ki?
            - Ja, persze, el is felejtettem. Akkor viszont te mosogatsz, én pakolok, te most úgyse tudod, minek hol a helye. – Ezt úgy mondta, mintha a világ legjobb dolga lenne elpakolni az edényeket és egyebeket a konyhában. Aztán rájöttem, hogy a mosogatáshoz képest, valószínűleg tényleg az a világ legjobb dolga. – Hé, hé! Az ott kimaradt – mutogatott Ravi egy edényre vigyorogva, amit nem vettem észre.
            - Mond csak, nem vagy te egy kicsit idegesítő? – Nem válaszolt, csak vigyorgott, és a pultot támasztotta mellettem. Igazából ez az egész nem zavart. Tetszett, hogy Ravi így viselkedett, mintha semmi sem történt volna, mintha mindenre emlékeznék. Végül fogta magát, és eltörölgette a vizes edényeket, aztán elpakolt, de olyan nehezen mozdult meg, mintha a pulthoz ragasztották volna.
            - Nem te vagy a házimunka királya, mi? – kérdeztem mosolyogva, mikor berakta az utolsó tányért is a szekrénybe, és lerogyott a földre.
            - Mit csináltok? – jelent meg Sanghyuk az ajtóban.
            - Én mosogatok, Ravi pedig meghalt, ha jól látom.
            - Umm… értem. Akkor, amíg Ravi feléled, van egy kis időd?
            - Persze, menjünk – mosolyogtam rá Sanghyukra, és elindultam utána, ki a konyhából.
            - Szívtelenek! – kiabált utánunk Ravi. – Itt hagynátok minden lelkiismeret furdalás nélkül? Milyen barátok vagytok ti?
            - A hulla nem kiabál! – szóltam neki vissza, aztán felmentünk a lépcsőn, és már nem hallottam, hogy érkezett-e válasz. Sanghyuk szobája – mert hát gondoltam, hogy az övé – kicsit rendetlen volt, kicsit szétszórt, de nagyon otthonos. Az asztalán különböző könyvek hevertek nyitva, itt-ott egy jegyzet, középen pedig egy laptop. Némi téblábolás után helyet foglaltam az ágyán, ő pedig jó szokásához híven, az ágy másik végében. Nem volt régen, mégis olyan távolinak tűnt az, mikor a kórházban az ágyamon ülve beszélgettünk. Annyira lefoglalt, hogy megismerjem a többieket, hogy mióta hazaértünk, szinte nem is beszéltem Sanghyukkal. Igaz, nem telt el azóta sok idő, de akkor is fura volt. Elvégre az elmúlt pár napban csak őt ismertem.
            - Szóval… hogy érzed magad itthon?
            - Azt hiszem, meg fogom szokni. Hongbin jófej, Ravi hülye, és itt vagy velem te is. Egyelőre legalábbis nem akarok visszamenni a kórházba. Vagy te mit javasolsz? Himchan lehet, hogy befogadna. – Úgy tettem, mint aki erősen elgondolkodik a többi lehetőségen, de Sanghyuk elnevette magát, és átmászott mellém. Még szerencse, hogy nagy ágya volt, és elfértünk. Beszélgetni kezdtünk, Hyuk elmesélt pár régebbi sztorit, a legtöbb középpontjában főleg Ravi volt, mert mindig ő találta ki a legtöbb hülyeséget, bár mit is vártam. Csak rá kellett nézni. Nem is tudtam mennyi idő telt el, mire valami filmemet kezdünk el nézni. Nem igazán emlékeztem rá, valahol a felénél elaludhattam, és csak Sanghyuk telefonjára keltem fel. Egy barátja hívta, hogy megkérdezze nincs-e kedve elmenni valahová, meg hogy jobban vagyok-e. Ez igazán jófej volt tőlük, úgyhogy mikor Sanghyuk le akarta mondani a találkát, gyorsan közbeszóltam, hogy nyugodtan menjen, nekem ott van Ravi meg Hongbin, elleszünk mi hárman is, biztos régen látta a barátait, úgyhogy bár vonakodva, de beleegyezett. Hamar összekapta magát, és elindult. Én lementem, hogy megnézzem a többieket. Ravit a kanapén találtam, valami lövöldözős játékkal játszott. Hongbint nem láttam sehol, szóval inkább csak letelepedtem Ravi mellé, és figyeltem ahogy játszik.
            - Hé, csatlakozol? – Először fel se fogtam, hogy hozzám beszél, csak mikor már egyszer megismételte a kérdést.
            - Mi? Ja, persze, gondolom. Bár van egy halvány sejtésem, hogy nem vagyok túl jó játékos.
            - Még jó – nyomott a kezembe egy kontrollert – sose játszottál velem. – Olyan szomorú tekintetet produkált, hogy majdnem megsajnáltam. Majdnem. – De talán most majd rászoktathatlak. Minden rosszban van valami jó! Azért alap dolgokat sejted ugye? – Bizonytalanul, de bólintottam, nem tudtam pontosan, mire gondol. – Akkor oké, a többibe meg majd belejössz –vigyorgott rám, és én hittem neki. Egészen addig, amíg játszani nem kezdtünk.
            - Na, ez így nem ér! Te bevetsz minden kis titkos cuccot, nekem meg semmit nem mondasz? – háborodtam fel mikor már a második kört nyerte.
            - Elvileg veled van a kezdők szerencséje, nem?
            - Kihúzod a gyufát…
            - Ezt a kifejezést még használják? – ámult el.
            - Ravi!
            - Azt hittem már kihalt.
            - Ravi!
            - Igen?
            - Fogd be.
            - Parancs! – Szalutált, majd előre fordult, és újabb két körön át nyert, mert kivételesen megfogadta amit mondtam, és tényleg befogta. De annyira, hogy mikor nyert, akkor is csak felém fordult, és egy győztes, magabiztos mosolyt villantott rám, ami jobban idegesített, mint ha ujjongott volna. Az ötödik győzelménél telt be a pohár, mikor is rávetettem magam, valami olyan megfontolásból, hogy most megfojtom! Szép álom volt, csak az álmok nem mindig válnak valóra. Nem mondom, hogy Ravi erőfölényben volt, csak hát erőfölényben volt. Egy ideig birkóztunk, amivel konkrétan semmire se mentem, aztán… megtudtam, hogy csikis vagyok. Nagyon. A padlón fetrengtem, mint egy idióta, a könnyeim úgy folytak, hogy nem is láttam tőlük, Ravi fölöttem térdelt, és annyira nevettem, hogy már majdnem fájt. Fogalmam sem volt, Hongbin mikor jelent meg, csak azt hallottam, ahogy röhögött rajtunk, és megjegyezte, hogy „Csak Hyuk meg ne lássa!” aztán a konyhába ment. Végül Ravi feladta, mikor már nevetni is képtelen voltam, és ott hagyott a földön. Mikor pár perc múlva visszajött, egy tállal a kezében, én még mindig a földön feküdtem. Kicsit morgolódott, miközben átlépett fölöttem, hogy elállom, vagyis, elfekszem az utat, aztán letette a tálat, és felráncigált a kanapéra. Mikor összeszedtem magam annyira, hogy úgy ítélte képes vagyok egyszerűbb feladatokat elvégezni, a kezembe nyomta a tálat amiben – milyen meglepő – chips volt, hogy fogjam meg.
            - Na, akarsz játszani?
            - Ellened? – sandítottam oldalra.
            - Ellenem.
            - Nem.
            - Mi? Miért? – Szinte felháborodva kérdezte. – Ne már Leo! Csak te vagy itt most, Hongbin béna…
            - Hallottam! – kiabált be Hongbin a konyhából.
            - Akkor jó! – szólt vissza vigyorogva Ravi. – Szóval Hongbin béna, Hyuk meg egyedül szeret játszani. Nincs más… kérlek! Na... Leo… tudod, hogy szeretlek! Megtanítom, jó? – Végül kiegyeztünk abban, hogy játszok vele, ha nem használja ki, hogy béna vagyok.
Az egész délután ezzel ment el, csak akkor eszméltem fel, mikor már a sötétben ültünk, csak a tévé villogó fénye világított meg minket, a chips elfogyott, Ravi a kanapé sarkába kuporodott, én pedig a vállának dőltem, a lábaimat felhúztam, és halkan adtam néha egy-egy ötletet, hogy kéne megoldani az adott feladatot, abban a logikai játékban, amit fogalmam sem volt, mikor kezdünk el. Mégis jó volt így ülni, elfelejtkezni minden másról. Csak akkor jöttem rá mennyire jó is volt, mikor kattant a kapcsoló, és éles fény árasztotta el a szobát.
            - Megjöttem! – hallottam meg Sanghyuk hangját, az ajtó felől.
            - Ezt sötétben is elmondhattad volna – morrant fel Ravi, de nem úgy tűnt, mint ha fel akart volna kelni, hogy lekapcsolja a lámpát.
            - Bocsi, nem vettelek észre titeket. Mit csináltok? – Hallottam, ahogy a cipői a kövön koppantak mikor levette, és pár pillanat múlva már mellettünk ült a kanapén.
            - Játszunk.
            - Beszállhatok?
            - Ha akarsz. – Ravi olyan kedvetlennek hangzott, bár lehet, hogy inkább csak álmos volt, mindenesetre úgy tűnt, Sanghyuk nem tartotta jó ötletnek a közelben maradni, mert pár perc után inkább felment a szobájába.
            - Nem mész utána? – kérdezte Ravi, és közbe, ha lehet, még jobban elnyúlt a kanapén.
            - Ennyire el akarsz küldeni?
            - Csak gondoltam… – Megállította a játékot, és felém fordult. – Azt hittem, mivel a kórházban ő volt veled végig talán hozzá kötődsz leginkább, meg hát elég közel álltatok egymáshoz. – Erre nem tudtam mit mondani, nagy nehezen felkeltem, és Sanghyuk után mentem. Nem mintha nem akartam volna, csak nem volt kedvem felkelni, megszólalni, vagy úgy egyáltalán bármit csinálni. Olyan… punnyadt voltam.

Az egész hét nagyjából ilyenekkel telt el, vagy Sanghyukkal voltam, vagy Hongbinnal mentem be a városba, ha bevásárolt, mert ez általában az ő feladata volt, de legtöbbször Ravi közelében voltam. Vele éreztem magam legjobban. Talán mert úgy viselkedett velem, mintha semmi sem történt volna. Persze a többiek is próbáltak, de láttam Sanghyuk mennyire aggódva nézett néha, mikor azt hitte, hogy nem láttam, és Hongbin nagyon… anyáskodó tudott lenni. Ravi viszont folyton beszólt, befogott dolgozni, mármint „dolgozni” mert főleg főzéshez kellettem. Mondjuk ez leginkább azért lehetett, mert a hús sütésen kívül, semmi más nem ment neki. Esténként, ha a többiek nem voltak otthon – ami nem volt ritka – elfeküdtünk a kanapén, filmeztünk, játszottunk vagy csak szimplán egymás agyára mentünk. Többször is előfordult – na jó, csak egyszer vagy kétszer – hogy Hongbin keltett minket, mikor hazaért. Szinte el is felejtkeztem Himchanről, csak akkor jutott eszembe, mikor egyik nap felhívott, hogy megkérdezze, hogy vagyok, és hogy időpontot beszéljünk meg. Másnapra beszéltük meg a találkozót, adott egy címet, hogy menjek oda délelőtt. Másnap korán ébredtem, izgultam kicsit a találkozó miatt, bár nem volt rá okom. Himchan jófej volt, ezt már tapasztaltam.
Bár szinte mindenki felajánlotta, hogy elvisz kocsival, én inkább maradtam a sétánál. Régen mozdultam ki, mármint azon a pár bevásárláson kívül, szerettem volna kicsit megmozgatni a lábaimat, na meg egyedül lenni, mert mióta hazamentem, sőt, mióta felébredtem a kórházban, szinte minden percben volt velem valaki.
Fél óra alatt értem el a megadott címre, egy fehér ikerházhoz, amit egy kis kert vett körül. Becsengettem, Himchan pár másodperc múlva meg is jelent az ajtóban, és betessékelt.
            - Kérsz kávét? Most főtt. Tejjel, cukorral?
            - Látom, nagyon jókedved van. – Muszáj volt elmosolyodnom a viselkedésén, annyira hiperaktív volt, mint egy kisgyerek, pedig tudtam, hogy idősebb nálam. Már a korházban is padlót fogtam, mikor elmondta, hogy harmincegy.
            - Oh, látom emlékszel rá, hogy ne magázz.
            - Persze, miért ne emlékeznék? – lepődtem meg.
            - Sose tudni. Tessék a kávé. – A kezembe nyomta a bögrét, aztán egy nagy fotelre mutatott, hogy üljek le. Ő velem szemben foglalt helyet, és egyből belevágott. – Így elsőre csak egy amolyan baráti beszélgetést gondoltam. Tudom, hogy új neked ez az egész. Szóval, milyen otthon, hogy érzed magad? – És itt jött egy majd fél órás áradozás, ami alatt elmeséltem az elmúlt hetet, hogy Hongbinnal néha elmegyek a boltba, hogy Sanghyukkal még mindig sokat vagyunk együtt, és szeretek vele lenni, bár jelentősen többet vagyok Ravival.
            - Ravi? Komolyan ez a neve? Mondjuk, elég jól hangzik.
            - Csak becenév.
            - És mi az igazi neve?
            - Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. Eddig eszembe se jutott, de tényleg nem tudtam Ravi valódi nevét. – Sanghyuk azt mondta még a kórházba, hogy mivel régen sosem hívtam a becenevén, Ravi megkérte, hogy ne mondja el nekem az igazi nevét, mert ez egy új esély rá, hogy ezentúl a becenevét használjam.
            - Érdekes srác – állapította meg Himchan, miközben kortyolt egyet a kávéjából. – Szóval akkor jól kijöttök ezzel a Ravival?
            - Igen, bár folyton szivatjuk egymást, azt hiszem… talán egy kicsit még jobban is kijövünk, mint Sanghyukkal.
            - Sokat vagytok együtt?
            - Igen, általában délután és este csak mi vagyunk otthon, szóval nem sok választásom van.
            - Mesélj kicsit róla. – Nem értettem, miért érdekli ennyire Ravi, de azért meséltem róla. Hogy viselkedik velem, mit szoktunk csinálni, hogy érzem magam vele. Persze sok mindent csak azért mondtam el, mert közbe kérdezett. Eszembe se jutott, hogy az érdekelheti, milyen színű a szeme, vagy van-e anyajegye. Olyan apróságokat kérdezett, ami magamtól eszembe se jutott volna, de az még jobban meglepett, hogy szinte mindre tudtam válaszolni. Mintha aprólékosan megfigyeltem volna. Aztán ugyanezeket végigkérdezte Sanghyukról és Hongbinról is. Nem értettem mit akart ezzel.
            - Fura. – Úgy hümmögött, mint valami vénember, ráadásul magában motyogott. – Igazán érdekes.
            - Mi olyan érdekes? – kérdeztem rá, mikor elfogyott a türelmem.
            - Tudod, ahhoz képest, hogy csak egy hete ismered Ravit, nagyon sokat tudsz róla. Sokkal többet, mint Hongbinról, vagy akár Sanghyukról. Vagy emlékszel rá, vagy nagyon alaposan megfigyelted őt. Még ha nem is tudatosan.
            - És ez baj?
            - Nem, dehogy! Amúgy, még nem is mondtam neked… meleg vagyok. De ne aggódj, együtt élek valakivel – kacsintott rám.
            - Mi? – úgy meglepődtem, hirtelen azt se tudtam mit mondjak. – Hogy jön ez ide?
            - Csak gondoltam, jobb ha tudod – vont vállat.
            - Hát… öhm… rendben. Remélem boldogok vagytok…lesztek… vagy mi…
            - Remek! Igazán remek! Amúgy köszönöm. Szóval–
            - Várj, akkor most tényleg? – Muszáj volt közbeszólnom, meg kellett tudnom, hogy csak viccelt, vagy tényleg?
            - Nos, nem vagyok meleg, biszex vagyok, voltak hosszabb kapcsolataim nőkkel, de jelenleg tényleg egy férfival élek együtt. De most már ha folytathatnám…
            - Myungsooval?
            - Ennyire nem vagy kíváncsi az elméletemre? – háborodott fel. – Amúgy most komolyan? El tudsz képzelni engem Myungsooval? Bár egyszer régen megcsókoltam… Na de ne tereld a témát! – Én csak lesokkolva ültem, és csöndben figyeltem. – Azért kérdeztem ezt, mert kíváncsi voltam, mi lenne a reakciód, hogy elítéled a dolgot, vagy semmi kifogásod ellene. Ez valamivel őszintébb reakció volt, mint ha csak megkérdem, hogy mit gondolsz a melegekről.
            - És miért is érdekel ez? – motyogtam közbe. Már előre féltem a választól.
            - Szerintem tetszik neked Ravi. – Ezt olyan természetesen jelentette ki, mintha csak azt mondta volna, hogy elkezdett esni az eső. Én meg csak ültem a fotelemben, és tátott szájjal bámultam rá. Hogy nekem… Ravi… hogy tetszik… ugyan… - Uh… nem akartalak ennyire lesokkolni, bocsi.
            - Nem, öhm, semmi baj. Elvégre… nem vagy száz százalékig biztos benne nem?
            - Nem, valóban nem vagyok.
Ezek után már nem tudott velem Himchan sok mindent kezdeni, túlságosan lesokkolt. Vagy háromszor bocsánatot kért, aztán inkább haza indultam, hamarosan úgy is jött volna hozzá egy páciens. Azt hiszem, kétszer annyi idő alatt értem haza, mint mikor odafelé mentem. Egész úton a szavai jártak a fejemben, hogy Ravi tetszik nekem. Nem volt igaz. Elvégre, még ha nincs is problémám a melegekkel… én nem vagyok az. Az egy dolog, hogy nincs problémám a melegekkel, na de hogy az lennék? Az már teljesen más. Márpedig Ravi határozottan srác volt.
Mikor hazaértem, pont dél volt, de mivel én nem voltam otthon, a többiek nem bíztak Ravi szakács tudásában, és nem tudták mikor érek haza, szóval rendeltek. A konyhában ültek már, mikor megérkeztem. Csak gyorsan ledobáltam a kabátomat és a cipőmet, beköszöntem nekik, és felmentem a szobámba. Nem tudtam volna Ravi szemébe nézni. Egy ideig csak fel-alá mászkáltam a szobámban, és próbáltam elfelejteni Himchan szavait. Annyi minden az eszembe jutott. Vajon azért rágódok rajta ennyit, mert igaza van? De nem lehet igaza. Mi csak beszélgettünk, hülyéskedtünk, játszottunk, jó, esténként rádőltem, és néha elaludtam rajta, de ez semmit nem jelent, ezen kívül pedig semmi nem jutott eszembe. Semmi olyan, ami ne volna jellemző két haverra.