Szenvedésemet Hongbin szakította félbe, aki először halkan bekopogott, aztán bekukucskált a résnyire nyitott ajtón, és megkérdezte, nem megyek-e le enni. Először ellenkezni akartam, de mivel nem reggeliztem, és mióta elindultam, csak egy kávét ittam, inkább feltápászkodtam, és elindultam Hongbin után. Csak akkor jöttem rá, hogy rossz ötlet volt, mikor a konyhába érve, Ravi vidáman rám köszönt. Egész ebéd alatt csöndben voltam, szinte egy szót se ejtettem ki a számon, és még véletlenül se néztem Ravira. Úgy örültem, mikor befejeztem az evést, a többiek is szedelőzködtek már, gondoltam majd odaszegődök Sanghyukhoz, vagy Hongbinhoz, és így könnyedén elterelem a figyelmem a helyzetről. Aztán mikor elpakoltunk, megtudtam a szörnyű igazságot. Sanghyuk és Hongbin bejelentette, hogy valami előadásuk van délután, amire kötelező bemenniük, szóval mielőtt még észrevettem volna, megint egyedül lettem hagyva Ravival.
            - Nincs semmi dolgom ma – nyúlt el a kanapén. Esélyem se volt elmenekülni, ahogy a lépcső felé indultam, egyből utánam szólt. – Játszunk valamit?
            - Én most inkább – intettem esetlenül a lépcső felé, de nem vette figyelembe.
            - Naaa… azt a logikai cuccot. Én nem értek az olyanokhoz, kellesz hozzá te is, különben sose végzek vele. – Majdnem sikerült neki nemet mondanom… majdnem.
            - Jó – sóhajtottam fel fáradtan – legyen. De nem sokat. – Elég hamar rájöttem, hogy mennyire rosszul döntöttem. Ahogy leültem, és kicsit elnyúltam a kanapén, konkrétan eltehénkedett rajtam, és úgy indította el a játékot. – Hé, egy kicsit… - kezdtem el fészkelődni.
            - Ne már, olyan kényelmes így. – Hátradöntötte a fejét, úgy nézett fel rám vigyorogva, én pedig nem vitatkoztam vele. Hagytam, hogy úgy feküdjön, ahogy akar, főleg mert ahogy rám mosolygott, az jutott eszembe, hogy… mi van ha Himchannek igaza volt? És a legjobban a rémisztett meg, hogy ez a gondolat egyáltalán nem ijesztett meg. Ahogy ott ültünk, Ravi szenvedett, én néha tanácsokat adtam, hogyan kéne megoldani a feladatokat, valahogy már egyre kevésbé zavart Himchan feltételezése.
Már a sokadik pályát vittük végig, mikor Ravi rám szólt.
            - Ne hagyd abba – motyogta álmos hangon. – Tök jó érzés. – Elsőre azt se tudtam miről beszél, kellett pár pillanat, mire felfogtam. Teljesen önkéntelenül kezdtem el a haját piszkálni, csak mikor elbambultam, abbahagytam. – Olyan fura megszokni.
            - Megszokni? Mit? – Fogalmam sem volt, mire gondolt, de abban biztos voltam, hogy nem arra, hogy a haját piszkáltam.
            - Hogy ilyen vagy. Régen sosem játszottál velem, kevesebbet beszéltél, vagy mosolyogtál. Azt meg pláne nem hagytad, hogy rajtad fetrengjek. Pedig esküszöm megpróbáltam!
            - Lehet, hogy vissza kéne térnem ehhez a jó szokásomhoz…
            - Meg ne próbáld! – nézett fel rám mérgesen. Rámosolyogtam, amit kétkedéssel fogadott, és inkább visszafordult a képernyő felé. Délben még attól féltem, hogy nem tudok majd a szemébe nézni, és tessék, csak pár óra telt el, és már teljesen másként láttam a dolgot. Az ujjam köré tekertem egy vörös tincset, és kicsit meghúztam. Ravi felkiáltott, és vakon hátracsapott; nevetve hajoltam el a keze elől. Nem tudom, mit akartam elérni ezzel az egésszel pontosan, de egy kisebb bunyó után megint csak én maradtam alul. Szó szerint. Ravi teljesen rám feküdt, hogy mozdulni se tudtam, nem hogy kiszabadulni.
            - Úgy kell neked, mit kötözködsz a fiatalabbal.
            - Ezt nem fordítva kéne? – nyögtem ki nagy nehezen, mert szinte a levegőt is kiszorította belőlem. – Szállj le rólam… megfulladok…
            - Ugyan, esetleg a szeretetembe fulladhatsz bele. Nem érzed?
            - Csak azt érzem, hogy olyan nehéz vagy, te marha…
            - Cöhh… Ha ilyeneket mondasz, nem kegyelmezek. Eddig hallgattam, hogy „Fogd vissza magad Wonshik” „Majd később Wonshik” „Most nem érek rá Wonshik” na de majd most! Már nem tudsz nekem olyan könnyen ellent mondani! – Ördögi – vagy annak szánt – kacajt hallatott, és közben fészkelődött egy kicsit. Hát nem ez volt életem legfelemelőbb élménye.
            - Ki a fene az a Wonshik? – Alig tudtam kinyögni a kérdésem, mert a következő mozdulatával, elérte, hogy csak egy apró fájdalmas nyögés távozzon belőlem… na meg az összes maradék levegőm. – Szállsz le… ehhj… onnan…!
            - Honnan?
            - ONNAN!
            - Mások nem ezt szokták mondani, ha OTT vagyok. – Éreztem, ahogy elvörösödök a válaszára. Bár nem néztem rá, el tudtam képzelni, ahogy felhúzza az egyik szemöldökét, és elvigyorodik. Csak pár pillanatra tudott örülni magának, mert szinte egyből le is löktem magamról, így már a kanapé mellől, a földről nézett fel rám. – Ne már! – siránkozott. – Csak vicceltem, na. De hé, milyen vörös vagy! – Ahogy feltűnt neki, egyből visszatért a jókedve. – Tetszett, mi? – húzta fel egyik szemöldökét, ami tökéletesen ugyan úgy nézett ki, mint ahogy pár pillanattal előtte elképzeltem. Mérgesen tápászkodtam fel a kanapéról, hogy a szobámba menjek, de Ravi elkapta a csuklóm. Nem rá voltam mérges, sokkal inkább magamra. Tetszett ahogy rám nézett, ahogy felhúzta a szemöldökét és rám vigyorgott. Tetszett, hogy így alakult a dolog, hogy ennyire közel voltam hozzá (bár ez azért már kicsit túlzás is volt) pedig nem lett volna szabad. Ő csak egy barátként gondolt rám, aki tényleg csak egy egyszerű barát, nekem viszont egyre inkább feltűntek az apró dolgok, amik tetszettek benne. Egyszerű barátok nem figyelnek ilyenekre. Persze lehet, hogy ez is csak azért volt, mert Himchan mondta. Himchan hibája volt az egész!
Persze nem engedett elmenni, visszahúzott a kanapéra, ezúttal normálisan ültünk egymás mellett. Egy ideig hallgattunk. Vagyis ő megpróbált beszélgetni, de én nem tudtam mit mondani. Zavarban voltam. Rettentően.
            - Szóval ki az a Wonshik? – jutott eszembe a kérdés, amire még nem kaptam választ.
            - Ezt hogy érted? – nézett rám Ravi.
            - Az előbb említettél valami Wonshikot. – Úgy nézett rám, mint valami ufóra. Pár pillanatig csak figyelt engem, talán azon agyalt, mégis miért kérdezek ilyen hülyeséget. Viszonylag hamar rájöhetett, mert halványan elmosolyodott.
            - Én vagyok Wonshik. Kim Wonshik. Csak nem azt hitted, hogy az igazi nevem a Ravi?
            - Persze, hogy nem. De eddig szembe se jutott eddig. Sanghyuk asszem említett valamit, hogy régen nem hívtalak Ravinak, vagy nem is tudom. Nem tudom, nagyon sok mindenről beszélt mikor velem volt a kórházban, szerintem a háromnegyedére nem is emlékszek.
            - Amúgy – érezhetően komolyabb hangra váltott – lehet, hogy kicsit többet kéne Hyukkal lenned.
            - Mi ez a nagy Hyuk mánia? Néha, mikor szóba kerül, te is, és Hongbin is nagyon furán tudtok viselkedni. – Erre nem tudott válaszolni, csak hümmögött kicsit, és inkább másfelé nézett. Talán tényleg titkoltak valamit. Már épp rá akartam volna kérdezni, de a csengő félbeszakított. Érdeklődve pillantottam, először az ajtó, aztán Ravi felé. – Várunk valakit? – Megrázta a fejét, hogy nem tudja, és felkelt, hogy ajtót nyisson.
            - Bocsi – hallottam meg Hongbin hangját az előszobából – itthon maradt a kulcsom. Hyuk is jön nemsokára, csak még dolga van a suliba. – Én ezalatt kihasználtam a tökéletes alkalmat, és felmentem a szobámba. Túl sok minden történt egyszerre, így is bőven elég volt, nem akartam még több fura beszélgetésbe, vagy helyzetbe kerülni.

A következő napokban megpróbáltam kicsit kerülni Ravit, ahogy azt eredetileg is terveztem, de ez nem volt túl egyszerű feladat. Bárhol voltam, mindig megjelent, mindig beleokoskodott a dolgokba, vagy épp mindig beszólt valamire. Elterveztem… én tényleg elterveztem, hogy többet leszek Sanghyukkal, de Ravi – akarva vagy akaratlanul – szinte minden próbálkozásomat meghiúsította.
Épp egy csendes reggelemen, mikor Ravit nem láttam sehol, be akartam menni a konyhába, hogy csináljak egy szendvicset, mikor beszélgetést hallottam meg bentről. Persze ha csak egyszerű beszélgetés lett volna, nem torpantam volna meg, mielőtt még észrevettek volna. Ravi és Hongbin suttogva beszélgettek odabent, és Hongbin jól hallhatóan mérges volt.
            - Én elhiszem, hogy nem direkt csinálod, de akkor is vissza kéne fognod magad!
            - De hogy fogjam vissza magam, ha egyszer nem direkt csinálom! Nem tehetek róla, hogy mindig pont ott van, ahol én!
            - Ravi… figyelj… tudom, hogy Leo már nagyon-nagyon régóta a barátod, sőt, a legjobb barátod, de igazán tekintettel lehetnél Hyukra is. Ő is elég… közel áll Leohoz.
            - Jó de Hongbiiiin – pont úgy mondta ki Hongbin nevét, mint amikor a kisgyerekek nyavalyognak a boltban, egy csokiért – tudod, hogy én… nekem ez…
            - Persze, hogy tudom! De Hyuk nem tudja, szerencsére, és Leo sem, szóval kérlek, fogd vissza magad. Eddig is ment.
            - Igen, de most, hogy Leo ilyen közvetlen, és aranyos, olyan nehéz! – Eddig sem értettem, miről beszéltek, de ennél a mondatnál teljesen elvesztettem a fonalat. Ráadásul… aranyos? Én?
            - Jó, csak kérlek… csak egy kicsit, oké?
            - Oké – válaszolt Ravi lehangoltan, aztán lépéseket hallottam, így gyorsan arrébb mentem. Nem akartam, hogy tudják, szinte mindent hallottam, még akkor sem, ha amúgy fogalmam sem volt, mit is jelentett a beszélgetés.
            - Szia Leo – köszönt rám Hongbin, mikor kilépett a konyhából. Valószínűleg pont úgy nézhetett ki a dolog, mintha épp akkor jöttem volna le a lépcsőn. Visszaköszöntem, de addigra már a kabátját vette, szóval inkább a konyhába mentem, hogy megcsináljam azt a szendvicset. Ravi ahogy meglátott, felugrott a székről amin ült, zavartan motyogott valamit, és kirohant a konyhából. Értetlenül néztem utána, miközben elővettem a kenyeret.
            - Ravi! Nem azt mondtam, hogy menekülj el előle! – Hongbin ideges suttogása ütötte meg a fülem. – Nem gondolod, hogy előbb-utóbb feltűnne neki?
            - Jó de… ahj… Hongbiiin… - Még ha nem is tudtam pontosan, miről van szó, kezdtem sajnálni Ravit. Nem tudtam, mit várt el tőle Hongbin, de az biztos volt, hogy nem nagyon tudta teljesíteni. Kissé sután kullogott vissza a konyhába, amit nem csodáltam, elvégre alig egy perc telt csak el azóta, hogy kimenekült.
            - Minden rendben? – fordultam felé, mikor lerogyott az egyik székre.
            - Persze, minden oké – legyintett. – Umm… mit csinálsz?
            - Szendvicset. Kérsz? – Válaszolnia sem kellett, olyan kiskutya szemeket meresztett rám, hogy szavak nélkül is értettem. Előbb neki csináltam, és miután letettem elé, nekiálltam kávét főzni. Amíg az lefőtt, addig nekiálltam a sajátomnak is.
            - És… van valami terved mára? – Olyan esetlennek tűnt, szinte megsajnáltam. Nem a szokásos Ravi volt, aki mindig viccelődik, beszél, és szinte lelőni se lehet. Rossz volt ránézni, és ezen mindenképpen változtatni akartam. Azt akartam, hogy újra gonoszkodjon, és rám villantsa, azt a tipikus Ravis vigyorát.
            - Azt hiszem, bemegyek a városba.
            - Az jó.
            - Nem jössz velem?
            - Nem, én inkább asszem… – Mutogatott valamit, amiből az égvilágon semmit sem értettem, bár valószínűleg ő sem.
            - Ugyan Ravi! Gyere velem. El akarok menni, pár ruhát venni magamnak. Szeretném, ha lenne pár olyan cuccom, amire emlékszek is, hogy én vettem, vagy hogy is mondjam…– emeltem fel a kezem, hogy meglengessem kicsit a pulcsim ujját, ami majdnem az ujjaim végéig ért – Na meg, Sanghyuk szerint, a balesetnél a kedvenc pulcsim volt rajtam, és szeretnék egy másikat.
            - Ez azt jelenti – kérdezett rá óvatosan – hogy ha találok valamit, ami szerintem jól állna neked, azt felpróbálod?
            - Azért nem mondom, hogy bármit…
            - Oké, menjünk! – Szinte felugrott a székéről, és ha nem is teljesen olyan, mint amit megszoktam tőle, de azért viszonylag boldog mosoly terült el ajkain.
            - Azért, ha nem bánod, előbb megreggelizek – nevettem fel, és leültem vele szembe. Ha másnak nem is, ezt a lelkesedését, már félsikernek könyveltem el.

Talán egy kicsit lelkesebb volt, mint amire számítottam. Amint befejeztem a reggelim, elzavart öltözni, aztán kabátot húztunk, és már be is tuszkolt a kocsiba, hogy bemenjünk a városba. Az út rövidebb volt, mint számítottam rá, így már kora délelőtt egy bevásárlóközpontban álltam, Ravival az oldalamon. Bár ő állította, hogy nem nagyon jár vásárolni, legalábbis ruhát, nem nagyon tudtam hinni neki, mert amint megálltam kicsit körülnézni, ő már húzott is egy üzlet felé. Másrészt pedig, nem tudtam elhinni, hogy aki ennyire stílusosan öltözik, mint ő, sosem jár el vásárolni.
Az boltban kettéváltunk, én nézelődni kezdtem, de Ravi elég céltudatosnak tűnt. Talán tíz percre tűnt el, és mikor úja megjelent mellettem, egy halom ruha volt nála. Na azért nem annyira sok, de azért felszaladt a szemöldököm, mikor megláttam. Nem hagyott sok választást, a kezembe nyomta a kupacot, és mikor az öltözőkhöz értünk, betolt egybe. Az első gond ott kezdődött, hogy nem volt elég akasztó. Komolyan, akik ezeket tervezik, még sosem vettek ruhát? Egy darab akasztó és egy szék. Végül inkább mindent ledobtam csak a székre. A ruhákra nem lehetett kifogásom, Ravi rohadt jó dolgokat válogatott össze.
            - Te figyelj csak… - kukucskáltam ki a függöny mellett, mikor felpróbáltam az első nadrágot, az egyik pulcsival. – Ez egy kicsit asszem kicsi.
            - Ugyan már, mutasd! – rántotta el a függönyt, hogy megnézhessen magának. – Nem kicsi az – vigyorodott el – csak feszülős. És mellesleg nagyon dögös – mért végig. Én meg inkább visszarántottam a függönyt. Végül a négy nadrágból kettőt lefujjogott, a pulcsikból is kettő maradhatott, és egy póló. Bár erősen elgondolkoztam, hogy megvegyem-e azt a nadrágot, amit elsőnek próbáltam fel, de mikor halkan megjegyezte, (ismét) hogy mennyire jól állt, úgy döntöttem, talán érdemes lenne megvenni.

Mikor hazaértünk, Sanghyuk már otthon volt, és persze egyből kivallatott. Merre jártunk, mit csináltunk, mit vettem? És én szívesen elmondtam, és megmutattam neki mindent, egyedül azt sajnáltam, hogy így a nap többi részét nem tudtam Ravival tölteni. Vagyis nem CSAK Ravival. Furcsa volt, hogy ennyire eltűnt, miután Sanghyuk megjelent, bár először azt hittem, csak nekem tűnt fel, egészen addig, amíg Hyuk rá nem kérdezett.
            - Amúgy mi van Ravival? Olyan fura. – Csak vállat voltam, hogy nem tudom. Bár én is nagyon kíváncsi lettem volna az okra, de nem mertem Ravitól megkérdezni.

Este kaptam egy SMS-t Hongbintól, hogy ne csináljak kaját, hoz pizzát, meg vesz piát, mert este iszunk. Bár nem értettem pontosan honnan is jött neki az ötlet, de ki vagyok én, hogy ellent mondjak? Egy órára rá ért haza, a kezében két szatyorral, az egyikbe a pizzás dobozok voltak begyömöszölve, a másikban pedig az üvegek koccantak egymáshoz. Elvettem tőle a pizzákat, és a konyhapulton kivettem a zacskóból, és megnéztem miket hozott. Gondoltam ismeri már az ízlésünket, főleg mert nem kérdezte milyet hozzon, tőlem sem.
            - A többiek? – kérdezte vidáman. Kicsit furcsa volt, bár eddig sem tűnt egy búskomor srácnak, nem láttam ennyire… szórakozottnak sem.
            - Sanghyuk a szobájában, Ravi meg… gondolom ő is. Mármint a saját szobájában. Nem láttam mióta hazajöttünk.
            - Oké, akkor vigyük be ezeket a nappaliba, aztán szólok nekik. – Épphogy letettem az utolsó dobozt a nappali asztalára, megjelent a lépcső alján Sanghyuk. Vagy ráérzett, vagy a pizza illata az emeletet is bejárta. Viszont mivel Ravi nem volt sehol, Hongbin megindult fölfelé.
            - Nem tudtam, hogy pizzázós-piálós nap van – nézett körbe Sanghyuk kissé meglepve.
            - Én se – vontam vállat – Hongbin egy órája írt, hogy ez a terve, én meg nem ellenkeztem.
            - Tudod még sose… - kezdett bele, de félbeszakította, az emeletről jövő beszélgetés… elég hangos beszélgetés.
            - Most levonszolod a segged a nappaliba, vagy én segítek, de annak nem fogsz örülni! – Ez minden kétséget kizáróan Hongbin volt. Ha nem hallottam volna már a konyhában Ravival beszélgeti véletlenül, meglepődtem volna, de így már nem volt újdonság, hogy tud erélyes lenni, ha akar. Ravi pár másodperc múlva már a lépcső alján állt, karba tett kézzel, durcásan, egy régi farmerban és egy puha, kissé kinyúlt pulcsiban. Szinte egyből a kanapéra telepedett, én pedig némi tétovázás után, mellé. Hongbin kapcsolt zenét, hogy legyen valami alapzaj, aztán ő is keresett magának helyet, és vett egy szelet pizzát. Fura volt, de Ravi hangulata mindenki mást is befolyásolt a környezetében. Szerencsére amint az első falat pizzát lenyomtam a torkán, elnevette magát, és onnantól minden oké volt. Hamar rájöttünk, hogy ez eddig szép és jó, de lehet jól jönne pár pohár, szóval Sanghyuk kiszaladt értük a konyhába, mi pedig addig kibontottunk pár üveget.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy az első üveg pia elfogyjon. Hongbin végigröhögte az egészet, valamiért nagyon viccesnek találta, hogy én is ittam, és azt mondogatta, hogy így már nem lehetek szent. A többiek fetrengtek a röhögéstől, én meg inkább ittam még egyet.
            - Na jó, Ravi, tedd le! – szólt rá Hongbin Ravira röhögve, mikor kisajátította magának az egyik üveget. Igaz, már csak félig volt.
            - Naaa, kap belőle Leo is! – nyomta az üveget a számhoz, én pedig minden kifogás nélkül ittam belőle pár kortyot. Égette a torkom, de tetszett.
            - Le akarod itatni? – röhögött Hyuk is.
            - Dehogy. Mit képzelsz rólam? – És olyan ártatlan képet vágott, hogy egy szavát se tudtuk elhinni.
Pár óra alatt szinte minden elfogyott, mivel lámpát kapcsolni lusták voltunk, főleg a tévé és egy kislámpa adta a fényt, na nem mintha bárki is nézte volna a filmet ami épp ment, bár nem is hallottuk volna, mert még a zene is szólt. Hongbin és Hyuk valami világmegváltó dolgon vitatkoztak, Ravi a kanapé túlsó felén ült, a karfának támaszkodva, velem szemben, és olyan leplezetlenül bámult, hogy kis híján belepirultam.
            - Hé – közelebb mászott hozzám, és amilyen közel csak tudott, mellém ült – hol az a szexi gatyád, amit vettünk?
            - A szekrényben, hol lenne?
            - Mondjuk rajtad.
            - Mondod ezt te, a kinyúlt pulcsiddal? – nevettem el magam.
            - Levehetem, ha annyira szeretnéd. – Már nyúlt is a pulcsija szegélyéhez, mikor elkaptam a kezét.
            - Mit csinálsz? – kérdeztem, bár volt egy halvány sejtésem.
            - Semmit, amit te ne akarnál – simított végig, fel a karomon, egyik keze a nyakamnál állt meg, a másikkal a kanapén támaszkodott. Kicsit hasonlított a helyzet arra, mikor a földön birkóztunk, vagyis akkor inkább csak csikizett, én meg szenvedtem.
Arrébb kellett volna tolnom, túl közel volt, de élveztem. Tetszett, ahogy ott támaszkodott fölöttem, minden rezzenésemet figyelte, annyira lekötött, hogy el is felejtettem, hogy nem egyedül vagyunk. Egyik kezemben a poharamat egyensúlyoztam, hogy ne öntsem ki a tartalmát – már ha volt még benne valami egyáltalán – másik kezemmel, amit eddig a hasamon pihetettem, óvatosan a nyakamra simuló kézhez értem, végighúztam rajta az ujjaimat, és csak a nyakánál álltam meg. Tetszett a helyzet, de sokkal jobban tetszett volna, ha még közelebb van hozzám. Kezemet egy kicsit feljebb csúsztattam, a tarkójára, és egy határozott mozdulattal magamhoz húztam. Én akartam megcsókolni őt, de lehet, hogy fordítva történt. Akaratosan csókolt, a másik kezét, amin támaszkodott, körém fonta, így már teljesen rám nehezedett. Talán egy kicsit nehéz volt, de pont nem tudtam azzal foglalkozni. Egy hangos csattanásra kaptam oldalra a fejem, de csak egy üres üveg esett le az asztalról. Bár feltűnt, hogy egyedül maradtunk a szobában, mielőtt Ravi újra magához húzott, nem jutott eszembe azzal foglalkozni, hová lettek a többiek.

Reggel, vagy inkább délelőtt, fejfájással ébredtem a szobámban, az előző napi ruháimban. Legalább öt percet töltöttem az ágyamban ülve, miközben azon gondolkodtam, enni menjek előbb, vagy fürdeni. Nehéz döntés volt. Végül a fürdő felé indultam, mert bár rettentően éhes voltam, egyszerűen muszáj volt fogat mosnom. Kómásan, fájó szemeimet dörzsölgetve léptem be a fürdőbe. Csak akkor tűnt fel, hogy nem egyedül vagyok bent, mikor kis híján nekimentem Ravinak, aki a tükör előtt állt.
            - Reggelt – köszöntem, és kicsit arrébb toltam, hogy én is odaférjek fogat mosni. Csak mikor már a konyha felé tartottam, akkor jutott eszembe, hogy mi történt az este. Hogy már nem vagyunk csak barátok, hiszen barátok ilyet nem csinálnak. Akkor sem, ha részegek. Akár hogy is próbáltam, nem jutott eszembe, hogy ki kezdte, vagy miért, csak az érzésre emlékeztem. Hogy tetszett, és hogy nem akartam, hogy vége legyen. Ezek jártak a fejemben, miközben kivettem egy joghurtot a hűtőből, és kerítettem egy kanalat. A konyhapult szélének dőlve bámultam ki az ablakon. Volt rá esély, hogy ő nem is emlékszik semmire, hiszen nekem se jutott eszembe minden, ami a történtek után… mármint amúgy sem emlékeztem semmire az életemből, és most megint elvesztettem egy éjszakát, amire nagyon is szerettem volna emlékezni.
            - Leo? – Ravi az ajtófélfának támaszkodott, és engem figyelt. Olyan elveszettnek tűnt, mintha nem tudná, mit mondjon. Valószínűleg így is volt. – A tegnap este… Történt valami, aminek nem szabadott volna, és… - Fogalmam sem volt, mit mondott ez után, egyszerűen nem hallottam. Nem szabadott volna? Szóval neki ez nem jelentett semmit, egyszerűen csak részeg volt, és éppen én voltam ott. Talán jobb lett volna, ha nem is emlékszik rá… és én se. – Leo, hallod amit mondok? – Már majdnem közvetlenül előttem állt, de nem tudtam mit válaszolni, csak néztem rá, kezemben a reggelimmel. – Kérlek Leo! – mérgesnek tűnt, a hangja mégis inkább könyörgő volt, de nem figyeltem rá. Letettem a joghurtot, és rá sem nézve, a szobámba mentem. Vagy inkább menekültem. Bezártam az ajtót, és az ágyamra rogytam. Legszívesebben örökre bezárkóztam volna. Pár perc múlva megjelent Ravi is, egy ideig könyörgött, hogy engedjem be, aztán kiabált és az ajtót verte, végül csönd lett, de tudtam, hogy nem ment el. Szinte az egész napot bezárkózva töltöttem, csak valamikor késő délután keltem fel, hogy kiosonjak némi kajáért, és fájdalomcsillapítóért, lehetőleg elkerülve Ravit. Nem is gondoltam, milyen közel lesznek hozzám ezek a dolgok. Az ajtóm mellett, egy tálca volt a földön, rajta egy tál spagetti, egy pohár víz, és egy fájdalomcsillapító. A cetlit, ami félig a pohár alatt volt, már csak akkor vettem észre, mikor bevittem a szobába az egészet. Csak annyi állt rajta „Sajnálom” de tudtam, hogy Ravi írta. Délután ismét kopogott valaki az ajtómon, de miután nem válaszoltam, nem próbálkozott tovább. Talán nem tett jót a bezártság. Estére már minden eszembe jutott, túl sok mindent gondoltam túl, már nem tudtam egyszerűen átlátni a dolgokat. Nem tudtam, mire értette, hogy sajnálja, a reggelre, vagy erre az egészre, hogy egyáltalán megtörtént? A legjobb ötlet, ami eszembe jutott, az volt, hogy beszélek Himchannel. Mondjuk este kilenckor nem tudtam mennyire fog nekem örülni, de muszáj volt.
            - Leo – vette fel bármi köszönés nélkül a telefont – mi a helyzet Ravival? – Meg se tudtam szólalni, csak tátogtam, miközben a telefont a fülemhez szorítottam.
            - Ho-honnan tudod? – dadogtam.
            - Tippeltem.
            - Öhm… ahha. – Valamiért nem hittem el neki. Bár kinéztem belőle, hogy képes magától kitalálni.
            - Na jó, lehet hogy Ravi felhívott délután…
            - Akkor már tudsz mindent? – olyan erősen szorítottam a telefont, hogy szinte már vártam a hangot, ahogy megreped a műanyag.
            - Csak az ő szemszögéből ismerem a dolgot, de azt hiszem, egy tanácsot így is tudok adni. Hallgasd végig. Engedd be, üljetek le, és hallgasd végig, amit mondani akar.
            - De…
            - Nincs de! Hallgasd meg!
            - De én…
            - Ja és Yongguk üdvözöl. – A túloldalról nevetést hallottam, aztán motyogást.
            - Ki? – Ismernem kéne?
            - A… hmm…
- A pasija! – Egy mély hang kiáltotta, valószínűleg elég messze a telefontól, de azért még hallottam. Talán az a nevetés is ő volt.
- Hülye! – hallottam meg ismét Himchan hangját. – Nem neked mondtam, nyugi, csak ennek az idiótának. Ne felejtsd el, amit mondtam. Hallgasd meg! – azzal kinyomta a telefont. Én meg ültem az ágyon, és próbáltam feldolgozni a dolgot. Beszélni Ravival… vagyis nem, mert nekem csak meg kell hallgatnom, meg se kell szólalnom.
Alig telt el két perc, és valaki kopogott. Volt egy tippem, ki lehetett az. Az ajtó előtt Ravi állt. Nem mondtam semmit, nem tudtam, mit mondhatnék, csak félreálltam. Amint belépett, visszazártam az ajtót, és az ágyam végébe telepedtem, a hátamat a falnak döntöttem, és vártam, hogy mondjon valamit.
            - Leo, én… tudod… - Olyan elveszettnek tűnt. – Most pont úgy nézel rám, mint régen… - Nem mintha tudtam volna, régen hogyan néztem rá. Azt sem tudtam, az elmúlt napokban hogyan néztem rá. – Ez olyan nehéz! – fakad ki hirtelen. – Te nem tudod, milyen régóta tart ez! Nem tudod milyen nehéz volt a barátodnak lenni, és támogatni mindenben! Abban is, mikor Hyukot választottad… helyettem… Nem mintha valaha is elmondtam volna, de észrevehetted volna! Sosem tűnt fel? – lépett közelebb, és szinte már kiabált. – Sosem tűnt fel, hogy mi sosem voltunk csak barátok? – Fogalmam sem volt, miről beszélt. Mégis mit kellett volna észrevennem? – Most már úgyis mindegy… nem emlékszel rá… - Már nem kiabált, még közelebb lépett, és leroskadt az ágy másik végébe. – Sose értettem, mit láttál Hyukban, amit bennem nem. Engem sokkal régebb óta ismersz. – Nem értettem, mi van Hyukkal. Folyamatosan őt emlegette, de nem tudtam miért. Én nem választottam Hyukot senki helyett, egyáltalán hogy kellett volna ezt érteni? – Nem is tudod, hogy miről beszélek, igaz? – nézett rám. Olyan fájdalom volt a tekintetében, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna, és el se engedtem volna, de inkább ülve maradtam. Némán nemet intettem. – Reméltem, hogy nem nekem kell elmondani. – Nem nézett rám, miközben beszélt. – Decemberben, valamikor hónap elején, összejöttetek Hyukkal. Jó sok időbe telt, szerintem először magadnak is nehezen vallottad be a dolgot. Még nekem se mondtad el, csak mikor már összejöttetek. Aznap este elmentem inni… egyszerűen nem bírtam! Hongbin jött utánam, egyedül ő tudta mit érzek, nem is tudom már, hogy jött rá… hazahozott, és megígértette velem, hogy jó baráthoz méltón, támogatlak, és örülök a boldogságodnak. De Leo, olyan nehéz volt! Nem hangzik jól, tudom, de mikor a baleset után kiderült, hogy amnéziád van… hogy semmire sem emlékszel, Hyukra sem, boldog voltam. Még az sem érdekelt, hogy rám sem emlékszel.
            - Várj! – Muszáj volt beleszólnom. – Mi? – Teljesen összezavart. – Én szerelmes voltam Hyukba? Együtt voltunk? Erről beszéltetek a konyhában… - Eszembe jutott Ravi és Hongbin beszélgetése, amit véletlen kihallgattam. Hyukról és rólam beszéltek. – És te? Te…
            - Én téged szeretlek – nézett rám. – Már évek óta…
            - Te… Én… - Teljesen lefagytam. Akartam valamit mondani valamit… valamit, ami megoldja ezt a helyzetet, de egy szó se jutott eszembe. – Ravi… - Mielőtt még valamit kinyöghettem volna, valaki bekopogott. Nem szólaltam meg, és úgy tűnt Ravi sem fog, de mikor a kilincs is lenyomódott – még jó, hogy visszazártam – aztán Hongbin hangját is meghallottuk, úgy tűnt mégis jobb lenne válaszolni.
            - Leo, minden oké?
            - Ja, persze – válaszoltam, bár nem hittem, hogy elhitte. Én se hittem volna el a helyébe.
            - Ha szeretnél beszélni, vagy valami…
            - Szólni fogok. Tényleg! – Nem tudom, ez mennyivel volt hihetőbb, de úgy tűnt megelégedett vele. A fejem a falnak döntöttem, úgy próbáltam összerakni, amit eddig hallottam. Fura volt belegondolni, hogy pár hete még másképp gondoltam Sanghyukra. Többként, mint barát. Az pedig még furább volt, hogy most tulajdonképp megcsaltam Ravival. Igazán… abszurd. Egyáltalán megcsalásnak számít az, ha arra se emlékszek, hogy együtt voltunk? Vagy úgy egyáltalán arra, hogy ismertem? Bár nem tudtam teljesen átérezni a helyzetet, mindezek ellenére, mégis volt egy kis bűntudatom. Egy házban éltünk, előbb-utóbb szembetalálkoztam volna Sanghyukkal, és akkor… mi lett volna? Fura, hogy pár napja még azon idegeskedem, hogy fogok majd Ravi szemébe nézni, és most… most azon, hogy fogok Hyuk szemébe nézni. Talán Hongbinnal is eljátszom ezt majd?
            - Leo – szólalt meg Ravi. Váratlanul érintett, teljesen megfeledkeztem róla. – Mit csináljak most? – Olyan meggyötörten nézett rám, és én nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megöleljem. Átmásztam mellé, átöleltem, és a vállának támasztottam a homlokom. Mégis, mit csináljuk most?

Késő este merészkedünk csak elő a szobámból, és nagyon reméltük, hogy nem találkozunk össze valahol Hyukkal. Nem igazán találtuk ki, hogy mit is kéne mondani neki, vagy hogy kéne viselkedni, mert lehet, hogy én nem emlékeztem, és így némileg megbocsáthatóbb volt a dolog, Ravi viszont nagyon is emlékezett, tudta, hogy járunk, mégis megcsókolt. És visszagondolva, már előtte is voltak kisebb utalásai, amik nekem nem tűntek fel, mondjuk a nadrág vásárlásnál – főleg a nadrágvásárlásnál – na jó, mondjuk az feltűnt, hogy nem éppen baráti gesztus volt.
Mint kiderült, Sanghyuk otthon se volt, feleslegesen bujkáltunk, ráadásul Hongbin még ki is röhögött minket. Bár meg tudtam érteni.
            - Srácok – váltott kicsit komolyabb hangnemre Hongbin, miután elkezdtem valami kaját összedobni vacsorára – nem tudom, hogy fogjuk ezt megoldani.
            - Fogjuk? – Azt hittem, nem akar belekeveredni.
            - Persze. Én is itt lakok, esélyem sincs kivonni magam a dolog alól, és a barátaim vagytok, mind a hárman, segíteni akarok. Bár az tény, hogy Ravi miatt történt ez az egész…
            - Ezzel nem segítesz – mordult rá Ravi és lejjebb csúszott a székén.
            - De mondtam neked, hogy ne csináld!
            - Igen tudom, de…
            - Amikor a konyhában beszéltetek? – szóltam közbe, de amint kimondtam, meg is bántam.
            - Honnan tudsz te arról? – Szinte egyszerre fordultak felém, én meg azt sem tudtam, hová nézzek.
            - Lehet, hogy véletlenül meghallottam… De fogalmam sem volt, miről beszéltetek, és mégse mehettem oda megkérdezni, hogy „Bocsi, tudom, hogy nem tartozik rám, de miről beszéltetek?” nem?
            - Jó, igaz… Majd megpróbálok beszélni Hyukkal, de nagyon mérges rád Ravi.
            - Rám nagyon haragszik? – kérdeztem rá.
            - Nem, rád nem. Azt mondta, nem a te hibád, hiszen nem is emlékeztél rá. Amivel amúgy egyetértek – nézett nyomatékosan Ravira. – Csak szomorú. Remélte, hogy ha még rá nem is emlékszel tudatosan, maga az érzés megmaradt. Bár… erre nem sok remény volt, főleg miután kiderült, hogy… szóval… megváltoztál.
            - És most hol van? – Bár nem én tettem fel a kérdést, ez engem is nagyon érdekelt.
            - Két barátjánál. Nem messze laknak, most költözött el a lakótársuk, szóval befogadták kicsit. – Hogy történhetett ez? Pár hét alatt minden elromlott. Persze, biztos ez előtt is történtek dolgok, vagy összevesztünk, de ennyire durva biztos sosem volt.
            - Még van egy kis dolgom, de szóljatok ha kész a kaja – kelt fel Hongbin, és a szobája felé vette az irányt. Nem kellett sokat várnom, és Ravi megjelent mögöttem. Mélyen belül, számítottam rá, még úgy is, hogy pár perccel előtte, teljesen letörtnek tűnt. Körém fonta a karjait, és a vállamra támasztotta az állát. Pár percig így maradtunk, a hátamat a mellkasának döntöttem, és kiélveztem, hogy senki nem zavar. Na meg, hogy végre nem csak a képzeletemben történt meg mindez. Nem mintha olyan sokáig kellett volna vágyakoznom, azt hiszem ilyen a filmekben szokott csak lenni, meg a könyvekben.
            - Ravi – törtem meg végül a csendet – így sosem lesz kész a kaja…
            - Jó, akkor nem ölellek meg. – Olyan durcásan mondta, mint egy kisgyerek. Hová lett a kötözködő, perverz, mindenből viccet csináló énje?
            - Na? Nem csinálod a vacsit? Mert akkor van egyéb ötletem, hogy mit csináljunk. – Szinte hallottam a hangján ahogy elvigyorodott, és mikor hátrafordultam, pontosan az a kép fogadott, amit elképzeltem. Az egyik széken ült, karba tett kézzel, és a jól megszokott vigyora ült ki a képére. Ez volt az a Ravi, akit én megszerettem.
            - Te meg csak ott ülsz és nézel? Nyugodtan segíthetsz, mikor nem voltam itt, akkor is megoldottad.
            - Bocs, túl jó a kilátás. Amúgy is, akkor rá voltam kényszerítve.
            - Rákényszerítselek?
            - Szadizni akarsz? Én benne vagyok, de csak ha Hongbin nincs itt, nem akarom hármasba.
            - Problémád van velem? – szólalt meg Hongbin az ajtóból.
            - Neeem, dehogy. De nem jössz be, bocsi. Majd máskor. Vagy megvigasztalhatnád Hyukot, szerintem örülne neki – kacsintott Hongbinra.
            - Tudod, hogy én nem…
            - Ugyan Hongbin, három meleg pasival élsz együtt, és még eszedbe se jutott? Ne már!
            - Nem – tagadta egyből – tényleg nem, ne nézz így! Jesszus, Leo, te komolyan őt akarod? – mutogatott Ravi felé elborzadt arccal, de én csak nevettem rajtuk. – Amúgy meg, ha tudni akarjátok, sokat segítetek nekem a csajok szelektálásában. – Leült az asztalhoz, mintha nem is akarta volna folytatni, de talán Ravi döbbent feje meggyőzte. – Ha elkezdek randizni egy csajjal, egy idő után szóba jön, hogy négyen lakunk együtt srácok, aztán véletlenül mármint „véletlenül” mindig megemlítem, hogy két lakótársam együtt van. És ha nem látom az undort az arcán, akkor oké – és megvonta a vállát, mintha ez teljesen természetes lenne.

Mire elkészültem – a folyamatos piszkálódásuknak hála – és megettük a kajánkat, már majdnem éjfél volt. Hongbinnak még be kellett fejezni valamit, aminek egyszer már nekiült, mikor elkezdtem megcsinálni a vacsit, csak aztán inkább lejött hozzánk, úgyhogy elvonult a szobájába. Engem győzködött Ravi, hogy nézzünk valami filmet, de végül nem ért el vele semmit. Bár későn keltem, és semmit sem csináltam szinte, rettentően fáradt voltam. Kimerített az aggódás, hogy mi lesz ezzel a helyzettel, a bűntudat, ami eleinte azért volt, mert ez megtörtént, később azért, mert egyre kevésbé éreztem bűntudatot a történtek miatt. Hihetetlen volt, hogy mindez egy nap alatt történt. Ha lett volna aláfestő zene a dolgokhoz, teljesen elhittem volna, hogy egy filmben vagyok. Egy rohadt romantikus drámában.
            - Ma veled alszok – jelentette ki Ravi, miközben a lépcsőn vonszoltam fel magam.
            - Nem.
            - De igen, mert nem néztél velem filmet.
            - Biztos, hogy nem. – Végül megértette, mert én is mentem a saját szobám felé, és ő is a sajátja felé… legalábbis ezt hittem, egészen addig, amíg meg nem jelent az ajtómban a takarójával és a párnájával. – Most komolyan? – sóhajtottam fel. Tényleg nagyon fáradt voltam.
            - Komolyan. Meg se próbálj ellenkezni, mostantól nem szabadulsz tőlem.
            - Hé… – Nem tudtam, jó ötlet-e megkérdezni, de kíváncsi voltam. – Sanghyuk régen… velem aludt? – Meglepődött a kérdésen, egy pillanatra abbahagyta a párnája rendezgetését az ágyamon, és rám pillantott.
            - Igen, mikor kiderült, hogy nem emlékszel, Hongbinnal hordtuk vissza az ágyneműjét és pár cuccát a szobájába. Lehet, hogy egy-két dolog itt maradt, nem mindenről tudtuk, hogy kié, gondolom nem tűnt fel. De az azért feltűnt volna, ha két ágynemű van, nem? – nevetett fel. Megkönnyebbültem, hogy nem esett rosszul neki a kérdésem, nem volt kínos. Bár, amennyi ideig nézte, hogy mással vagyok, talán már nem zavarták annyira az ilyen kérdéseim. Vagy nem mutatta.
Én már majdnem aludtam, de Ravi még hatodszor is átfordult a másik oldalára. Mennyire örültem, hogy kétszemélyes az ágyam… Mikor újra elkezdett helyezkedni, már majdnem rászóltam, hogy most már aztán maradjon nyugton, de mikor átölelt, és magához húzott, meg sem tudtam szólalni. Pár döbbent pillanat után némán összefűztem ujjaimat az övéivel, és szinte egyből elaludtam.

Reggel korán ébredtem, még sötét volt és Ravi is aludt. Óvatosan keltem ki mellőle, nem akartam felébreszteni, sose szerette, ha kora reggel felverték. Még mindig hihetetlen volt az egész. Próbáltam minél halkabban felvenni a pulcsimat. Reggel még elég hideg volt a lakásban, úgyhogy egy vastagabb zoknit is előszedtem, és úgy, zokniban indultam le a konyhába. Mikor a lépcső aljára értem, halk zajokat hallottam meg a konyhából. Először azt hittem, Hongbin az, de legnagyobb meglepetésemre, Hyuk volt.
            - Öhm… szia – köszöntem neki, kissé félve. Nem tudtam, hogy is kéne viselkednem vele.
            - Leo! Azt hittem még mindenki alszik. Én keltettelek fel?
            - Nem, nem. De… mit csinálsz itt? Mármint, nem úgy értem, csak Hongbin azt mondta, hogy pár barátodnál vagy… nem gondoltam, hogy ilyen hamar hazajössz. – Az egész úgy hangzott, mintha nem akartam volna, hogy ott legyen, mintha ő tett volna valami rosszat, pedig nem így volt. Én voltam az, aki valami szörnyű dolgot tett, még ha nem is éreztem ezt igazán, és nem akartam, hogy elmenjen. Kedveltem, és azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint mikor hazaengedtek a korházból. A baj csak az volt, hogy csak barátként szerettem.
            - Csak pár cuccomért jöttem… és…
            - És?
            - Semmi, mindegy, nem láttad a töltőm? – Nem nézett rám, csak azt az átkozott töltőt kereste, pedig egyértelmű volt, hogy valamit mondani akart.
            - Hyuk, mit akartál mondani? – kérdeztem, kicsit feszülten.
            - Semmit.
            - Hyuk! Nem vagyok hülye, mit nem akarsz elmondani?! – Egyből megbántam, túl durva voltam, de legalább rám nézett.
            - Elköltözöm. – Túl komoly volt a tekintete, ahhoz, hogy azt higgyem, viccel.
            - M-mi? – kérdeztem vissza megdöbbenve. Nem voltam benne biztos, hogy jól értettem egyáltalán, amit mondott.
            - Tudom, hogy még csak most történt ez az egész, de Leo… nem tudok itt maradni! Azt nézni minden egyes nap, hogy Ravival vagy, és a többi… már azt is utáltam, hogy inkább Ravival voltál, mint velem, mármint miután hazajöttünk, és tudom, hogy nem próbálkoztam eléggé, de mikor láttam, hogy… nem gondoltam, hogy Ravi… Tudod mit éreztem, mikor láttam, hogy nézel rá? – Egyre dühösebb lett, ahogy beszélt, és nekem fogalmam sem volt, mit mondhatnék. – Csak őt láttad, nekem esélyt se adtál! Először azt hittem, hogy legalább arra emlékezni fogsz, hogy szerettél, vagy valami… mint valami szar filmben… Bocs, de nem tudok veletek együtt lakni. Nem akarom minden nap látni, hogy valaki mással vagy, nem megy. Holnap összepakolok… Megtennéd, hogy elviszed valahova Ravit? Nem akarok vele találkozni.
            - Hyuk…
            - Ennek ellenére, remélem, boldog leszel. Komolyan mondom Leo – nézett a szemembe, és egy mosolyt erőltetett magára, aztán otthagyott a konyhában, és nemsokára már csak a bejárati ajtó csapódását hallottam. Döbbenten álltam, az imént hallottak kavarogtak a fejemben. Eddig csak egyszer láttam ilyen… indulatosnak. Megértettem, miért csinálta, de nehéz volt elfogadni. Akkor először kezdtem igazán érezni a bűntudatot, ami valahol mélyen, eddig is ott lapult bennem.
            - Leo!
            - Mi? – fordultam meg, és Ravival találtam magam szemben.
            - Már kétszer szóltam. Baj van? – Aggódott, ez látszott rajta, de biztos voltam benne, hogy nem tudta, hogy Hyuk pár perccel előtte, még a konyhában állt.
            - Nem – ráztam meg a fejem – nincs. Mit kérsz? – nyitottam ki a hűtőajtót.

Másnap elmentünk otthonról Ravival, ahogy Hyuk kérte. Ravinak nem mondtam el miért mentünk el egész napra, nem tudtam, mennyi időre van szüksége Sanghyuknak, vagy mikor ment haza összepakolni, és nem is igazán tudtam, hogy kéne elmondanom. Hongbinnak nem szóltam, bár azt mondta nem is lesz otthon, meg hát… rá nem haragudott Hyuk. Csak este értünk haza. Vettünk kaját az egyik kisebb étterembe, ahonnan rendelni is szoktunk régebben, az vittük haza, mert rá kellett jönnünk, hogy egyikünknek sincs semmi kedve még valamit majd otthon összedobni. Főleg nekem nem, mert úgyis az lett volna belőle, hogy én kaját csinálok, Ravi meg vagy néz, vagy hátráltat.
Alig értünk haza, Hongbin már elénk is állt, méghozzá nagyon komoly arccal.
            - Hyuk eltűnt.
            - Eltűnt? – kérdezett vissza Ravi felvont szemöldökkel, miközben a kabátját vette le.
            - Minden cuccával együtt.
            - Mi? – kerekedette el Ravi szeme, én meg csak próbáltam csendben meghúzni magam.
            - Mit tudsz erről Leo? – fordult felém Hongbin idegesen.
            - Én… - vettem egy nagy levegőt, és felkészültem rá, a Hongbin féle kitörésre. – Asszem új lakótársat kell keresnünk – néztem félre. – Tegnap reggel itt volt, korán, pár cuccáért jött csak, véletlenül futottam össze vele. Azt mondta… azt mondta, hogy ma eljön az összes holmijáért, és elmegy. Nem tud itt lakni, és látni, hogy… mi… - intettem a mellettem álló felé esetlenül.
            - Szóval ezért mentünk el ma itthonról? – pillantott rám Ravi, én pedig csendben bólintottam. - Igazából, megértem a srácot. Én se akarnék együtt élni azzal, aki megcsalt, bocsi Leo – pillantott rám – és azzal, akivel megcsaltak. Eleinte még úgy is nehéz volt, hogy együtt se voltatok – sóhajtott. Bár többször is hallottam már, hogy milyen régóta kedvelt, még mindig meglepett. – Amúgy hoztunk kaját.
            - Komolyan Ravi! – kiáltott rá Hongbin, de látszott, hogy alig tud visszafojtani egy mosolyt. – Mi itt komoly témákról beszélgetünk, de te még ilyenkor is csak a kajára tudsz gondolni?
            - Tudok éppen másra is, de azt nem előtted akarom csinálni. – Rácsapott a seggemre, és a zacskóval együtt, amibe a vacsorát hoztuk, a konyhába ment.
            - Még mindig nem tudom elhinni, hogy szereted… - nézett Ravi után Hongbin, aztán ő is a konyhába ment. Én a nappaliban telepedtem le, és bekapcsoltam a tévét, hogy egy kicsit elterelje a figyelmem, persze nem jártam sikerrel. Amíg a többiek fene tudja mit csináltak a konyhában, én a szobámba mentem, hogy lecseréljem a pulcsim, de valami sokkal érdekesebb vonta el a figyelmem. Az asztalon egy karkötőt találtam. Nagyon ismerős volt, de hirtelen nem tudtam, hogy honnan. Kezemben a karkötővel sétáltam vissza a nappaliba, ahol már vártak a többiek, és egy tál spagetti az asztalon.
            - Mi van nálad? – érdeklődött egyből Ravi.
            - Most találtam az asztalomon. – Megmutattam nekik az ékszert, és leültem közéjük a kanapéra.
            - Ez nem a… - kezdett bele Hongbin, de közbe vágtam.
            - Én adtam Hyuknak. Aznap, mikor összejöttünk.
            - Mi? – döbbent meg Hongbin. – Várj, emlékszel rá?
            - Hát… - nevettem fel kínosan – igazából van pár apróság, amire emlékszek…
            - MIÉRT NEM MONDTAD?? – kiáltott fel Ravi, és még a kanapéról is felugrott. – Most azonnal mond el, hogy mikre emlékszel! – követelte.
            - És később, ha már majdnem mindenre emlékezni fogok, akkor elmesélteted velem az egész életem, csak hogy biztos legyél benne, hogy emlékszek?
            - Meglehet.
            - Biztos, hogy nem. Inkább egyél. Hé, Hongbin, majd azért néha beszélsz Hyukkal és elmondod, mi van vele, ugye?
            - Persze, még jó!
            - A végén úgyis összejöttök.
            - Ravi! Fogd be, és egyél! – szóltam rá újra, mire végre engedelmeskedett.

Este, vagy inkább éjjel, ahogy Ravi mellett feküdtem, végre igazán azt éreztem, hogy otthon vagyok. Mindenem megvolt, persze az emlékeim többségét leszámítva, de ott volt Hongbin, aki mindenben segített, és támogatott, ott volt Hyuk, aki bár haragudott, és meg is tudtam érteni, de nagyon sokat segített, mikor felébredtem, és Ravi, aki… egyszerűen csak Ravi volt. A legjobb barátom, aki szeretett, és akit én is egyre jobban megszerettem. Mosolyogva simítottam végig az arcán, mire álmosan rám pislogott.
            - Nem akartalak felkelteni – suttogtam.
            - Nem aludtam – válaszolt, de nem voltam benne biztos, hogy igazat mondott. Vagy, hogy egyáltalán mennyire volt ébren.
            - Ravi…
            - Hm?
            - Tudod pár napja eszembe jutott valami…
            - Hm?
            - Szeretnék egy kutyát.
            - Kutyát? – kérdezett vissza, és résnyire nyitotta a szemeit. – Azt hittem, macskás vagy.
            - Igen, de… én meg tudom, hogy te annyira nem vagy oda értük. És Hongbin allergiás rájuk.
            - Azta! Te tényleg emlékszel! – ült fel, és mintha egy pillanat alatt elpárolgott volna minden álmossága. – Csak nehogy eszedbe jusson, hogy igazából Hyukot szereted…
            - Hülye! – Vigyorogva húztam vissza, és szorosan magamhoz öleltem. – Szeretlek.
            - Szerintem holnap kérj egy időpontot Himchantől. – Megütöttem, de csak vigyorgott rám. Imádtam ezt a vigyort. – Én is szeretlek.
           - Szerintem… neked is kérek egy időpontot holnap. – Úgy tettem, mint aki erősen elgondolkozik az ötleten, de nevetve magához húzott, és utána el sem engedett. Ha ez egy film lett volna, elmondhattam volna, hogy megtaláltam a boldog befejezésem, de mivel nem volt az, így csak csendben, és boldogan feküdtem, Ravihoz bújva, és próbáltam nem törődni az emlékekkel, amik szép lassan kúsztak vissza a tudatomba. Azokkal ráértem foglalkozni máskor, máshol, mondjuk Himchannél.

~ vége ~