Egyes emberek nem szeretik az esőt, a vihart pedig egyenesen utálják. Mások akkor élnek igazán, mikor odakint tombol a természet. Én a második tábort erősítettem. Mindig azt vártam, mikor szakad le az ég, ha elkezdtek gyűlni a felhők, már reménykedtem, de mindig csalódnom kellett. Kivéve egyik éjjel. Csak ültem az ágyamban, már rég elmúlt éjfél, de én nem tudtam letenni a könyvet, amit hosszú várakozás után végre megkaparintottam. És akkor megláttam az első villámlást. Ezek mindig különleges alkalmak voltak. A viharok különlegesek voltak. Arra emlékeztettek, mikor gyerekkorunkban a bátyámmal a teraszon ültünk, és a vihart hallgattuk, néztük a villámokat, magunkba szívtuk az eső friss illatát.
Egy villám jelent meg az ég alján, és az egész várost halványan derengő fénybe vonta. Az esőcseppek előbb csak halkan, majd egyre hangosabban kopogtak az ablak üvegén, mint egy ősi szimfónia, amit mindenki hall, de csak kevesen ismerik fel benne a szépséget.
A városok, a nagyvárosok, teljesen máshogy néztek ki a viharban, mint egy apró falu. A városban fényesen csillogó üveggel borított házakról verődött vissza a villámok fénye, olyan volt, mintha szikrázó napsütésben álltak volna. Az esőfüggönyön át nézve a város, mintha egy teljesen más világ lett volna. Egy olyan világ, ahol minden álom megvalósulhat, és bármi megtörténhet. Pont úgy festett, mint a filmvásznon. A mennydörgések megrázták az épületeket, szinte éreztem, ahogy beleremeg a lakás. Az emberek menekültek, be a házaikba, a jó melegbe, sok száz hűvös csepp elől. Nem látták milyen gyönyörű is valójában. Vagy talán nem is akarták. Én viszont szélesre táram az ablakot, hogy beengedjem az eső friss illatát.
               A csengőm első hangjait elnyomta a dörgés. A másodikat is. Mikor harmadszor szólalt meg, kirántva a kábulatból, a viharban való gyönyörködésből, már szaladtam is, hogy ajtót nyissak. Mert a viharok nem csak a régi emlékek miatt voltak különlegesek. Az esőcseppek még mindig hangosan kopogtak az ablakon, és még hangosabban a parkettán. Tudtam, hogy be kéne csuknom az ablakot. Az ajtón is kopogtak, de ott nem a zivatar akart beszökni a lakásomba, bár így is nevezhettem volna, hiszen néha olyan gyorsan jött és ment. Kiismerhetetlen volt, sose tudtam, éppen mit tervez. Pont, mint a vihar. Ő is imádta a természet tombolását hallgatni, de még jobban imádta, ha velem tehette. Legalábbis ezt állított. És én hittem neki.
Együtt ültünk a kanapén, hallgattuk a mennydörgéseket, melyek néha-néha megszakították halk beszélgetésünket. A villámok fénye megvilágította a rejtett, lopott csókokat, melyeket szinte még magunk előtt is titkoltunk.
Már világosodott, mire a természet elcsendesedett. Én is elcsendesedtem, ő pedig fejét ölebe hajtva aludt, békésen. Nem tűnt kiszámíthatatlannak, nem tűnt úgy, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet, ha éppen úgy gondolja. Talán ez volt az első alakalom, hogy nem hasonlított egy zivatarra. 


~vége~