Lehajolok, bal kezemet a térdhajlatánál, jobbal a hátánál karolom át, majd ölbe kapva az egyik ajtó felé indulok. Sikerült eltalálom, mert a hálószobába jutok. A vörösesbarna ajtó mögött, egy bordó szoba rejtőzik. Az egyik falon egy hatalmas ablak. Már meg se lepődök. Szembe vele, egy szintén vörösesbarna ruhásszekrény. A fal mellé teljesen betolva egy franciaágy áll. Ehhez lépek közelebb, s teszem le rá Baekhyunt.
Ő csak nagy szemekkel pislog rám, miközben ülő helyzetbe húzza magát.
- Nem gondoltam, hogy tényleg behozol - pirul el.
- Nem nézted ki belőlem, hogy elbírlak?
- Nem az. Csak azt hittem nem veszed komolyan.
Nem válaszolok, csak mosolyogva ülök mellé az ágyra.
Van még egy nagy fotel is az ablak előtt, mellette egy asztal, amin lámpa, pár füzet, és laptop van. Na meg ceruzák... természetesen.
- Szép szoba - állapítom meg még mindig bámészkodva. A falra néhol ábrák, vagy szövegek vannak festve. Biztos ő csinálta.
- Köszi - motyogja szégyenlősen.
Pár percig még ülök mellette, majd tea készítésre hivatkozva a konyhába megyek.
Valóban készítek neki egy forró italt, nem azért…csak kezdett nagy csönd lenni. Én meg azt nehezen viselem.
Hogy volt képes eltitkolni előlem, hogy beteg? És ha nem jövök? És ha holnapra magasabb a láza?
Lehet túlságosan aggódok. De olyan kis törékenynek tűnik.
Lassan a tea is elkészül. Keresek még egy lázcsillapítót, és beviszem neki. Már az ajtóból látom, hogy fekszik. Közelebb egyek, és az ágy melletti kis asztalra teszem a teát és a gyógyszert. Leülök mellé, de a fal felé van fordulva... bár így is látom, hogy alszik. Ehhez azért nem kell zseninek lenni. Indulnék, hagynám is aludni de…kíváncsi vagyok. Az emberek alvás közben aranyosabbak. Vagyis ezt mondják. Én biztos nem. Mindenféle hülye pózba, meg kitekeredve szoktam aludni.
Visszaülök teljesen az ágyra, és közelebb hajolok hozzá. Bal kezemmel átnyúlok felette, és úgy támaszkodok mellette.
Nyugodt az arca, enyhe mosoly játszik rajta. Így még annál is aranyosabb mint mikor ébren van és duzzog.
A csendet egy éles zaj zavarja meg, ami valahonnan kintről jön. Egyszerre mozdulunk. Én a fejemet kapom fel, ő a kezemet kapja el. Valami ösztönös dolog lehet, mert még mindig alszik.
A percek csak telnek, és még mindig mellette ülök a kezét szorongatva. Nem tudom mióta fogom én az ő kezét és nem fordítva. Hagynom kéne, had aludjon, de nem tudom itt hagyni. Estig tudnám nézni.
Még 10 percet ülök mellette, s miután nagy nehezen elengedem, a konyhába megyek. Biztos nem haragszik meg ha csinálok magamnak is egy teát.
Mikor elkészülök, a konyhaablakhoz sétálok, és azon kémlelek  ki. Sok minden megfordul a fejemben, a tájat figyelve. Az is, hogy nem kéne túlgondolnom ezt a barátságot.
- Nem kéne, hogy megtetsszen. Csak ártanék vele - motyogom miközben a teába kortyolok.
- Ki nem kéne, hogy tetsszen? - jön hirtelen a vidám hang mögülem, miközben két kar átölel.
- Öhm... - Ez túl váratlanul ért. Mégis mit mondjak? És mért ölelt meg?  - Ne…nem ismered.
Leveszi rólam a kezeit és arrébb áll, így végre meg tudok fordulni, hogy szembe legyek vele.
- Akkor mindegy - már épp megnyugodnék... - Szóval valaki tetszik?
- Nem csak…nem - tiltakozok kicsit rémülten.
- Naaa.... - nyújtja el a szót - tudom, hogy van valaki. Látom rajtad.
- Rosszul látod.
- Biztos nem. De…akkor vele kéne lenned nem itt rám vigyázni.
Arcáról lassan eltűnik a mosoly. Hátrál egy kicsit, majd megfordul, és kimegy a konyhából.
- Ebbe meg mi ütött? - húzom fel a szemöldököm. Leteszem a bögrét a pultra, és utána indulok. A kanapén ül egy takaróba burkolózva. Pont úgy mint mikor leszidtam amiért nem szólt, hogy beteg.
Odasétálok és mellé ülök.
- Baekkie… - próbálok beszélgetést indítani vele.
- Ne hívj így - motyogja a takaróba.
- Nem szereted? - szomorodok el. Szeretem így hívni.
- De csak...
- Aha! Szóval szereted! - vágok közbe egy önelégült vigyorral.
- Olyan vagy… - néz most már enyhe mosollyal.
Közelebb ülök és megölelem. Nem szoktam csak úgy ölelgetni az embereket. Nem vagyok az a típus. De őt nem lehet nem megölelni. Túl aranyos. Jobban hozzám bújik. Bár a takaró miatt mozdulni se tud, biztos vagyok benne, hogy ő is megölelne. Vagyis…remélem.
Az előbb még olyan dühösnek és sértettnek tűnt. Nem értem mi volt ez.
- Na de most már menj vissza az ágyadba - engedem el.
Kicsit vonakodik, de azért felhúzom a kanapéról, és a szobájába vezetem. Leültetem az ágyra, és kezébe nyomom a teát amit még az előbb hagytam az asztalkán, mielőtt kimentem.
- Ez…hideg.
- Oh! - el is felejtettem, hogy rég kihűlhetett.
Kiviszem a konyhába gyorsan megmelegíteni, és már megyek is vissza a kis beteghez.
- Most nem aludtál el? - mosolygok rá - Itt a tea. Idd meg.
Megvárom amég kiürül a bögre.
- Most próbálj meg aludni - simítom arcára kezem, de pár másodperc után el is veszem onnan, és felkelek, hogy kimenjek.
Ki a szobából, ki a házból, vissza a hétköznapjaimba, ahol eszembe jut ugyan Baekhyun, ami mindig mosolygásra késztet, de nincs mellettem. Csak a kávézóba. De most ott sem mert beteg…és nem dolgozik.
Gondolataimból egy kéz ránt vissza. Szó szerint.
Baekhyun markolja a csuklómat, kicsit ijedt arccal. Értetlenül nézek rá, mire arra kér maradjak. Ne hagyjam itt.
Mosollyal az arcomon ülök vissza mellé. Nekem dől, és a vállamra hajtja a fejét. Pár perc múlva már csak egyenletes szuszogást hallok a fülem mellett.  Eltelik egy kis időbe mire felfogom, hogy valóban elaludt.
Előkapom a telefonom, és írok egy üzenetet Minseok-nak, hogy valószínűleg nem megyek haza, ne lepődjön meg.
Azonnal érkezik is a válasz.
"Értem. Jó szórakozást! ;3"
Nem értem mire gondol…mindig ezt csinálja.
Óvatosan eldőlök az ágyon, magammal húzva Baeket is.
Az eredeti célom az volt, hogy lefektetem, felkelek és áttelepszek a fotelba írni. Persze most sem sikerül megvalósítani tervemet, mert amint eldőlünk, kezeivel átöleli a derekamat. Félek, ha megpróbálnám lefejteni magamról, felébredne. Nincs szívem felkelteni. Túl aranyos. Még mindig. Nem meglepő ha azt mondom valakire, hogy aranyos…de nem szokott senki se így elvarázsolni.
Ha így folytatja meg fog tetszeni nekem. De nem csak kinézete miatt. Tetszik a személyisége. Kedves, vidám, mosolygós, néha könnyedén zavarba tudom hozni.
Bár szinte minden történetem tetszett neki, az egyik yaoi volt a kedvence mikor először olvasta, tehát nem zavarja…az.
De…aish…nem kéne elrontanom ezzel a barátságunkat. Nem akarom, hogy megijedjen, féljen tőlem.
Már most túl fontos lett....

Nagy robaja kelek. Odakint sötét van, zuhog az eső, és villámlik.
- Biztos elaludtam.. - motyogom miközben szemeimet dörzsölöm. Legalábbis az egyiket. A bal kezemet nem is érzem. Magam mellé pillantva állapítom meg, hogy Baekkie rajta fekszik, és még mindig édesen alszik.
Óvatosan húzom ki alóla a karom, nehogy felkeljen. Gyorsan az ablakhoz lépek és becsukom. Nem is emlékszek mikor lett bukóra nyitva. És hogy ő hogyan nem ébredt fel erre a viharra.
Ma már biztos nem megyek haza.
A kis beteg még mindig nem ébredt fel, úgyhogy ... megvalósítom az eredeti tervemet, és leülök a fotelba írni.

Arra kelek - ismét - , hogy kiesek a fotelból ijedtemben. Még mindig vihar van, biztos egy nagyobb dörgéstől kaptam frászt.
Felkelek a földről ......felkelnék a földről…de a rám tekeredett pokróc nem engedi. Nem is volt rajtam takaró mikor elaludtam...
Az ágy felé fordulok, de Baekhyun nincs ott.
- Mondtam, hogy feküdjön. Így sose gyógyul meg - motyogom magam elé miközben valahogy felkelek és kimegyek a szobából. A konyhába veszem az irányt,  s mit látnak szemeim?
- Nocsak! Egy Bacon.
- Yah! Milyen bacon? - jön közelebb, hogy mutatóujjával orron pöckölhessen.
- Az ami a serpenyőben van - mutatok vigyorogva a tűzhely felé.
- Oh.... - fordul arra ő is, és gyorsan elzárja az étel alatt a gázt. Visszajön elém, és megölel.
Nem igazán értem ezeket a kirohanásait mostanában. Néha csak úgy idejön és megölel. Nem mintha zavarna.
Én is átkarolom.
- Bocsi - mondja, miközben arcát a pólómba fúrja.
- Mit?
- Hát...hogy már egyből azt hittem gúnyolódsz. Vagyis nem csak…nem tudom, hogy mondjam.
- Umm…jól gondoltad - kuncogok.
- Yah!!
Próbál kiszabadulni, hogy megüssön, de erősen tartom magamhoz szorítva. Már a mellkasomat üti, persze nem túl erősen, de én csak nevetek rajta. Előbb-utóbb úgy is feladja.
Két perc múlva valóban abbahagyja, és halk kuncogás üti meg a fülem.
- Na! Engedj el! - próbál szabadulni. - Együnk inkább! El fog hűlni...
Egyből elengedem. Mégis csak a vacsoráról van szó!

Miután megettük a vacsorát, egy nagy csattanásra figyeltünk fel. Ezért is vagyunk most ismét Baekhyun szobájába. Amég ő a váza darabjait szedi össze - amit amúgy eddig észre se vettem - addig én az ablakot próbálom becsukni. Ugyanis miközben ettünk, a vihar belökte az ablakot, ezzel eltörve azon a zárat. A szél pedig levert egy vázát a polcról. Azt hallottunk.
- Sikerül? - lép mellém.
- Hát…úgy ahogy.
- Tudok segíteni?
- Nem hiszem – nevetek. - És…kész! Most már talán nem lesz vele gond.
- Köszi! - ölel meg.
- Ugyan - ölelem át én is. - Viszont most.. - mosolyodok el gonoszul - mész vissza az ágyba! - kapom fel ismét, nevetve.
- Ne már! Chanyeol! Tegyél le! - üti a mellkasom.
Nem sokra megy vele, az ágyhoz lépek, és rá dobom. Rá akarom dobni…csak, hogy a kis szemfüles a nyakamba kapaszkodik, így magával ránt. Nyekken egyet mikor rá esek. Szegény... Igaz nem vagyok valami kövér…na jó, semennyire sem, de akkor is nagyobb vagyok nála. Biztos fájt neki.
- Bocsi. - emelkednék fel, de még mindig nem engedett el. - Öhm…Baekkie…elengedsz?
- Hm - bólint, majd lefejti rólam a kezeit.
Megint elpirul. Nem értem ezt a srácot. Még én se vörösödtem el, pedig nekem tetszik ő.
NEM! Nem tetszik! Aish....
- Na és most mi legyen? - kérdezem kicsit zavartan.
Azért az előbb elég…közel kerültünk egymáshoz. Nehéz figyelmen kívül hagyni.
- Hogy érted? - ül fel az ágyon.
- Ekkora viharban nem tudok hazamenni.
- Akkor…gyere - ütögeti meg maga mellett az ágyat, jelezve, hogy üljek oda.
Pár percig csendben ülünk egy más mellett, végül én töröm meg.