Azóta nem voltunk Noss-nál, és én sem tartottam be az ígéretem, miszerint második otthonomnak tekintem az otthonát. Igazából eszembe jutott párszor már, hogy átmegyek, főleg unalmas estéimen, mikor apáék kettesben néztek filmet a nappaliban vagy hasonló. Nem akartam lemenni zavarni őket, meg amúgy sem tudtam volna magammal mit kezdeni. Nagyrészt neteztem a szobámban, most már nincs gondom a filmletöltéssel és egyebekkel. Ráadásul Heojun is megtalált, még aznap este így neten keresztül, úgyhogy vele beszélgettem. Eleinte nem akartam neki visszaírni, de miután nem mondott semmi furát és nem említett semmi nyelvleckével kapcsolatos dolgot, nem foglalkoztam a dologgal én se és nyugodtan beszélgettem vele.
Most is vele beszélek, szokásos helyemen, az ablakban ülve. Kezd szokásommá válni, hogy a sötétségről panaszkodok neki. Igaz, az elején még tetszett, de kezd nagyon-nagyon unalmas lenni a dolog.
               - Akkor gyere el velem a városba. Nem olyan rossz ám ez. – Ezt írja nekem, de nem tudom elhinni. Mégis mit lehet ilyen időben csinálni? Semmit. És ezt vele is közlöm.
               - Nem hiszek neked. Ez unalmas.
               - Nem az, csak gyere le velem a városba.
Erősen elgondolkozok az ajánlaton, de mivel nincs jobb ötletem, na meg más társaságot se nagyon tudnék keríteni magamnak, belemegyek. Amúgy is egészen megkedveltem Heojun-t. Igaz, vannak fura megszólalásai, de ő ilyen. Ezt kivéve pedig teljesen normális.
               - Oké, menjünk. Hol találkozunk?
Gyorsan leírja, hogy negyed óra múlva a házunk előtt, és már ki is jelentkezik. Egyáltalán honnan tudja hol lakok? Biztos Noss-tól.
Lassan én is felkelek, hogy összeszedjem magam mire ideér. Nagyon sok mindent nem kell ugyan csinálnom, de azért előkeresem a pénztárcám meg a mobilom, amit megint a földön találok. Értem én, hogy működik a gravitáció, na de azért ennyire?
Mikor úgy vélem mindent eltettem ami kellhet, leszaladok cipőt húzni. Apáéknak csak annyit mondok, hogy elmegyek Heojunnal és nem tudom mikor jövök. Nem nagyon foglalkoznak vele, csak bólintanak, tudják már, hogy visszatartani úgysem tudnak, meg nem is érdemes.
Gyorsan felkapom a cipőmet meg a kabátomat és egy nagy mosollyal vetem bee magam az éjszakába. Pontosabban megállok a kerítésnek dőlve, és várom Heojun-t. Be nem vallanám neki – legalábbis nem tervezem – de örülök, hogy elhívott. Nem hiszem, hogy unatkozni fogunk és még úgyse nagyon néztem körül a környéken, pedig itt lakunk már egy ideje. Túl hideg volt a városnézéshez.
               - Daewon! – karolja a vállam Heojun vigyorogva. Mikor ért egyáltalán ide? – Mehetünk?
               - Mi? Ja, persze. Hová is megyünk amúgy?
               - Majd meglátod.
Többet nem is mond, csak elenged és elindul valamerre. Gondolom meg sem fordul a fejében, hogy esetleg nem követem, mert hátra sem néz, csak megy előre. Pár pillanatig még egyhelyben topogok, de hamar fázni kezdek és inkább utána szaladok. Nem mondok neki semmit, igazából nem is nagyon tudnék, de nem is kell, ő kezd beszélni. Igazából nagyon nincs értelme annak amiket mond, de mégis tudok vele beszélgetni, viccelődni, tulajdonképpen a semmin. Mert lényegében a semmiről beszélünk.
Az egész utat így tesszük meg, így szinte fel sem tűnik, hogy az utcák egyre jobban ki vannak világítva, egyre több az ember, és a hó is jobban el van takarítva az utakról. Valami főtér féleséghez érünk, mert itt-ott árusok fagyoskodnak, de biztos megéri nekik. Ugyan még itt sincs egy tucat embernél több, de ez nekem itt már tömegnek számít. Legalábbis azok után amit eddig láttam itt.
               - Szereted a forró csokit igaz?
Nem néz rám, csak az árusok felé, nekem pedig egyből leesik mi a célja ezzel a kérdéssel. Egy kicsit gondolkodok mit mondjak rá, mert nem akarom megfosztani a pénzétől, de végül is ő ajánlotta fel úgyhogy végül igent mondok. Rám szól, hogy várjam meg, és ne meneküljek el amég visszajön, aztán otthagy és az egyik árus felé indul. Nem mintha nagyon el tudnék menekülni, nem ismerem az utcákat,esetleg eltévedni tudnék. Aztán fel kéne hívnom, hogy keressen meg….az nagyon gáz lenne. Meg minek akarnék elmenekülni? Az elmúlt napokban elég jóba lettünk. Legalábbis én megkedveltem.
               - Tessék – nyom a kezembe egy poharat, mikor újra mellém ér.
               - Ugye tudod, hogy ezzel magad alatt vágod a fát? – Furcsán néz rám, amit meg is értek, valószínűleg fogalma sincs miről beszélek. – Elkényeztetsz – mutatok a poharamra vigyorogva. – Legközelebb is meg fogom hívatni magam ha így folytatod.
Először csak a döbbenet látszik rajta, de aztán csak elvigyorodik és rábólint. – Szívesen.
Hát azért nem épp erre a válaszra számítottam.

Jó pár órát kint töltünk a téren, ami alatt csak még jobban megkedvelem a srácot, tekintve, hogy ugyanúgy el tudok vele beszélgetni vagy hülyéskedni mint otthon a barátaimmal. Bár azt furcsálltam mikor mögém állt és a zsebeimbe dugta a kezét, mert ő „fázik”. Nem nagyon szólta érte, bár nem mondom, hogy nem zavart, de már kezdek hozzászokni, hogy vannak fura dolgai. Pár szót is megpróbált megtanítani, de nem sokra ment vele, mert nem tudtam komolyan venni.
               - Innen már haza találsz ugye? – áll meg az utca sarkán, úgy négy háznyira a miénktől. – De ha nagyon szeretnéd az ajtóig is kísérhetlek – vonja meg a vállát hanyagul, de a szája sarkában előtűnő gonosz vigyor elárulja.
               - Még csak az kéne – indulok meg, de elkapja a karom. – Mi az? – fordulok vissza.
               - Máskor is eljössz velem? Vagy akár hozzám is átjöhetsz ha van kedved. Úgyis tudom, hogy nélküle unatkozol, nem kell tagadni.
Nos, tagadni épp nem akarom, de igazat adni se szeretnék neki. Pedig igaza van. Mikor nem beszélt velem éppen, akkor majdnem halálra untam magam. Már nem igazán köt le a filmnézés meg az ablakban ülés.
               - Nem mintha unatkoznék nélküled…de ha ennyire szeretnéd, átmehetek – sóhajtok fel teátrálisan, mintha valóban neki tennék ezzel szívességet.
               - Akkor csak szólj ha legközelebb is unatkozol, vagy csak gyere át. Majd folytatjuk a nyelvleckét – hajol közelebb egy cinkos vigyorral, mintha valami belsős viccet mondott volna.
               - Ja, persze – húzódok hátrébb kicsit. Mit akar már megint ezzel?
               - De akár most is folytathatnánk.
Időm sincs elgondolkodni mit akarhat ezzel, mert a karomnál fogva magához ránt és megcsókol. Meglepetten nyikkanok egyet, mire ő kihasználva az alkalmat, áttolja a nyelvét a számba. Hát nem épp az a romantikus fajta csók…  Kell pár másodperc mire felfogom mi is történik, de akkor úgy lököm el magamtól, hogy majdnem elesik. Nem gondoltam, hogy ekkora erő van bennem.
Felkel és megpróbál hozzám újra közelebb jönni, talán mondani akar valamit, de nem hagyom szóhoz jutni mert úgy vágom orrba, hogy ott helyben elterül. Nem foglalkozok vele, hogy esetleg vérzik-e az orra, még ha eltörtem az sem érdekel, csak el akarok tűnni. Megfordulok és futva teszem meg azt a pár métert a házunkig. Szerencsére a nappaliban már nincs senki, úgyhogy senki nem látja ahogy remegve a dühtől átvágok a nappalin, és felcsörtetek a szobámba. A kabátomat – amit elfelejtettem levenni az előszobában – csak ledobom a sarokba és az ágyamra vetődök.
               - Hogy tehette ezt? Azt hittem csak egyszerűen hülye, azért mond félreérthető dolgokat, de ez…ez nem… aish!
Magamban motyogva fetrengek tovább, ami alapból nem normális, de ha ideges vagyok akkor mindig magamban beszélek. Lenyugszom tőle. De most ez sem segít. Kicsit sem érzem, hogy megnyugodnék, és akarva-akaratlanul, de bekúszik a gondolataim közé, hogy vajon jól van? Haza ment már, vagy még mindig az utcán van, esetleg tényleg eltörtem az orrát? Nem akarok bűntudatot érezni emiatt, mert nem kéne, hisz ő provokálta ki, de mégsem tudok nem gondolni ezekre. Ennek ellenére még mindig dühös vagyok. És nem értem miért tette. Akárhonnan is nézem…nem volt jó. Előbb fulladtam volna meg, minthogy élvezni kezdjem. Talán ha nem ilyen erőszakos, még élveztem is volna.
               - Jézusom! – ülök fel az ágyamon hirtelen – Hogy juthat ilyen az eszembe? – temetem arcom a kezeimbe.
Legalább hajnalig szenvedek magamban, mire végül elnyom az álom. Bár ez sem sokkal jobb, Heojunnal álmodok. Álmomban elvisz randizni, és pont annál a résznél ébredek fel, mikor megkérdezi, hogy járnék-e vele. Nem hiszem el, hogy még álmomban sem hagy békén…

Már legalább egy hete nem tudok magammal mit kezdeni. Ennyi idő telt el azóta, hogy Heojun megcsókolt. És ami ennél is rosszabb, hogy azóta se tudom kiverni a fejemből. Valahogy mindig eszembe jut, és ezen az se segít, hogy Astryd volt Noss-nál, aki rólam érdeklődött, mert szeretne látni. Azt mondta szeretne megismerni kicsit jobban, mert legutóbb nem tudtunk túl sokat beszélgetni. Bár eddig folyton visszautasítottam különböző indokokkal, de kezdek kifogyni a kifogásokból. Viszont ha odamegyek, elég nagy a valószínűsége, hogy összetalálkozok Heojunnal.
De most már egyre kevésbé azért félek a találkozástól mert nem akarom látni. Pont, hogy látni akarom. Pedig ennek nem így kéne lennie. A normális az lenne, ha soha többé látni se akarnám, de minél tovább gondolkozom a dolgon, annál inkább azt érzem, hogy igenis látni akarom.
               - Daewon! – kopog be hozzám Astryd. – Elmegyek Noss-hoz. Nem akarsz jönni?
Pár pillanatig gondolkodok a dolgon, de szinte egyből igent mondok, és már kelek is fel az ágyamról, hogy felöltözzek.
               - Megvársz? Öt perc és kész vagyok – kiáltok még utána. Nem válaszol, de tudom, hogy meg fog várni.
Pár percel később már az ajtóban állok és a cipőmet húzom. Csak akkor út eszembe, hogy talán Heojun nem akar engem látni, mikor már a kocsiban ülünk. Végül is…nem túl szépen búcsúztam el tőle legutóbb. De nincs sok időm ezen gondolkodni, hamarosan a ház elé érünk, én pedig ki kell hogy szálljak a biztonságon jelentő autóból.
Noss-t más messziről látom, ahogy kijön az ajtóba és úgy várja meg amég oda nem érünk. Értem én, hogy nem fázós, de ez azért már kicsit durva. Nem hiszem el, hogy nem fázik.
               - Daewon! – jön oda hozzám egyből, hogy megölelgessen. Most már annyira nem tűnik furcsának ez a nagy szeretet, kicsit talán még jól is esik, úgyhogy én is megölelem, aztán bemegyünk a házba.
               - Olyan régen láttalak, mért nem jöttél? – szegezi nekem egyből a kérdést Noss ahogy leülök a múltkori helyemre.
               - Hát tudod az úgy volt….
               - Heojun miatt nem jöttél?
Ugyanolyan kedvesen teszi fel a kérdést mint az összes többit, mégis megdöbbenek rajta. Miből gondolja ezt? Vagy Heojun elmondta neki, hogy én húztam be neki?
               - Nem, csak dolgom volt…
               - Persze, persze. Tudod, nem nézném ki belőled, hogy ilyen erős vagy.  – Nem úgy mondja mintha haragudna, inkább mintha viccesnek találná a dolgot. – Kicsit megijedtem mikor hazajött, de nem esett nagybaja. Leginkább csak az önbizalma sérült. Nem tudom mit tett, de biztos megérdemelte, néha nem tudja hol a határ.
Döbbenten nézek Noss-ra, alig akarom elhinni, hogy ezt ő mondta. Bár eddig se tűnt valami karót nyelt nőnek, de most minden tiszteletemet elnyerte. Persze még mindig lehet, hogy valójában Heojun elmondta neki mi történt, de ebben nem lehetek biztos.
               - Ha akarsz felmehetsz hozzá, de ha nem azt is teljesen megértem. Viszont akkor mesélj nekem Koreáról. Sosem voltam még ott, biztos szép hely – mosolyog rám, én pedig ahelyett, hogy felrohannék az emeletre, mesélni kezdek. Amúgy is akartam beszélgetni Noss-al, másrészt akármennyire is érzem úgy, hogy fel akarok menni Heojun-hoz, félek. Lehet, hogy ő kezdte, tehát az ő hibája, de mégiscsak én ütöttem meg.
Sok mindenről mesélek Noss-nak, legjobban a fesztiválok érdeklik, amit meg is tudok érteni. Biztos élvezné.
               - Daewon…
Elsőre fel se fogom, hogy valaki megszólított, csak magyarázok tovább a fesztiválokról, de mikor Noss tekintete látványosan mögém téved, lassan felfogom, hogy nem csak a képzeletemben szólt valaki.
               - Beszélhetnénk? – kérdezi Heojun, még mindig a hátam mögött állva. Nem válaszolok neki, csak Noss-ra vetek egy bocsánatkérő pillantást, aztán felkelek és a srác mellett elmenve, felmegyek az emeletre és levágódok a forgószékbe.
               - Daewon…én… - Lassan csukja be maga mögött az ajtót, aztán az ágyára ül, velem szemben. Nem néz rám, így nem látja, hogy egyáltalán nem haragszok rá, inkább csak sajnálni kezdem ahogy így szenved. Otthon még próbáltam kicsit haragudni rá, és úgy, hogy nem láttam viszonylag könnyen is ment, de most, hogy itt ül előttem… Bűntudatom van amiért megütöttem.
               - Sajnálom – nyögöm ki nagy nehezen, mire rám kapja a tekintetét.
               - Te? De hiszen én… Te semmi rosszat nem tettél – rázza meg a fejét hitetlenkedve.
               - Dehogynem, orrba vágtalak. Sajnálom. Nagyon fájt? – Közelebb hajolok hozzá, hogy jobban megnézzem, de semmi nem látszik rajta. Talán csak kicsit vérzett neki.
               - Daewon – kapja el a kezem amivel az arcához akartam nyúlni.
               - Bocsi. Fáj?
               - Nem. De…te tényleg nem veszed észre? – sóhajt fel. – Dühösnek kellene lenned rám, te meg azon aggódsz, fáj-e mert behúztál egyet. Amit mellesleg megérdemeltem.
               - Az voltam. Miért, szerinted jókedvemből ütöttelek meg, te hülye?
Most tényleg én vagyok a fura mert aggódok érte, vagy ő amiért ellenáll?
               - Daewon…figyelj…tudod, te nekem nagyon…tetszel. Igazából már akkor tetszettél mikor még nem is találkoztunk. Noss megmutatta a képed és…. Sajnálom. – Lehajtott fejjel ül tovább előttem, mintha ítéletre várna. Bár konkrétan arra is vár, mert most vagy itt hagyom, vagy itt maradok és akkor… igazából akkor fogalmam sincs mi lesz.
               - Először azt hittem csak simán fura vagy, de így már értem azt hiszem – nevetek fel. – De…amég otthon voltam, és nem beszéltünk… Először látni se akartalak, örültem volna ha soha többet nem kel látnom téged. De ne tudtam másra gondolni mint arra, hogy…szóval tudod…és ez egy idő után nagyon elkezdett zavarni. Aztán aggódni kezdtem érted…és hiányoztál. És nem csak azért mert mást nem ismerek itt.
               - Hű, ennyit még talán összesen nem beszéltél mióta ismerlek – néz fel rám tettetett megdöbbenéssel, mire csak kicsit fejbe vágom, de már nem tudom folytatni amit elkezdtem. Eddig tartott a bátorságom. – Szóval hiányoztam? – mosolyodik el. – Annak ellenére is? Nem gondoltam volna… de örülök neki. De akkor…
Olyan fejet vág, mit aki rájött valamire, de nem igazán tudom mi lehet az a valami.
               - De akkor téged nem…. – a felénél abbahagyja a mondatot, így esélyem sincs rájönni mit akarhatott. De nem is hagy rá sok esélyt, mert az egyik csuklómnál fogva – amit azóta se engedett el – az ölébe ránt és megcsókol. De most nem úgy mint akkor az utcán. Ha így csinálta volna akkor is, talán nem kapott volna olyan nagyot. Most lágyan csókol, nem erőszakoskodik, és nem érzem, hogy mindjárt megfulladok. A másik kezével átkarolja a derekam, úgy húz magához közelebb, én pedig a nyakába akasztom a kezem. Ujjaimmal a hajába túrok, bár ezt csak akkor veszem észre, mikor elenged.
               - Ez azt jelenti, hogy nem haragszol? – elmosolyodik, és meglátom azt a kis fényt is a szemében újra, ami eddig szinte fel sem tűnt, pedig mindig ott volt mikor rám nézett.
               - De. Haragszok – jelentem ki halálos komolysággal. Látszik rajta, hogy nem hisz nekem, de azért rákérdez, hogy miért. – Mert abbahagytad ezt. – Már hajolnék vissza hozzá, de megakadályoz benne hirtelen kivágódó ajtó. Szinte meg sem lepődök azon, hogy mikro odapillantok Noss-t látom meg, de ennek ellenére érzem ahogy elvörösödök.
               - Látom kibékültetek – mosolyog ránk, amit jelen pillanatban nem tudok viszonozni. – Bocs a zavarásért, csak már vagy háromszor bekopogtam, de nem válaszolt senki, úgyhogy megnéztem itt vagytok e egyáltalán. De akkor én most megyek is – int egyet, és maga után behúzva az ajtót, kimegy. Mit ne mondjak…nem szívbajos. Én már rég elmenekültem volna ha így rányitok valakikre. Bár ahogy látom Heojun se tud vagyon hozzászólni a dologhoz. Másodpercekig bámulja döbbenten az ajtót, aztán elneveti magát. Ez egy kicsit engem is megmosolyogtat de ennek ellenére még mindig zavarban vagyok.
               - Szóval akkor – szólal meg Heojun, miután nagyjából összeszedi magát – nem haragszol rám, nem akarsz megölni, de még megverni sem, és ….kedvelsz? – az ujjain számolja a felsoroltakat, de az utolsónál rám néz. Én csak bólintok, valószínűleg még mindig vörösen, mert közben... sikerült felfognom mit is csináltunk az előbb. – Ennek örülök. Ezek szerint folytathatjuk a nyelvleckét is? Sosem árt a gyakorlás – kacsint rám. – Ha ügyes leszel, elmegyünk megint forró csokizni. Oké?
               - Legyen. – Beleegyezek, de most már nem tudom mire kéne számítanom ezek után. Talán így jó az egész ahogy van, talán ennek így kellett alakulnia, de sose gondoltam, hogy alig pár hét alatt egy srác karjaiban kötök ki. Ráadásul ehhez az kellett, hogy egy ilyen hideg helyre költözzek. Ahol sötét van. De azt hiszem megérte még ha szokatlan és furcsa is. De majd úgyis kiderül.


~ Vége ~