- Most, hogy végre itt vagytok – szólal meg Yifan egyből ahogy a konyhába lépünk – kaptok a sütiből, csak hogy lássátok, nem csak helyes, de még kedves is vagyok. – És ránk kacsint. Jobban mondva Jongdaere. Amitől nekem ismét gyanússág válik a helyzet, bármennyire is mondta az imént Jongdae, hogy nincs semmi. De szerintem ezt Yifan még élvezi is, bár mi tagadás, kicsit én is. Eltereli a figyelmemet a Próbáról, az idegességemről, és minden egyéb ilyen dologról.
Asztalhoz ülünk és végre megkapjuk az áhított finomságot. Szerencsére a szomszéd néni elég kedves, és szeret minket, bár lehet ez azért van mert nyáron levágjuk a füvét, ősszel pedig összegereblyézzük a lehullott leveleket és felaprítjuk a tüzelőt. Mert ugye ezek a dolgok nem okoznak gondot az ilyen fess fiatalembereknek mint amilyenek mi vagyunk, legalábbis ő ezt szokta mondani. Azt már nem látja mikor beérünk az ajtón és Yifan talál meg minket egymás mellett a fal tövébe, félig már majdnem holtan. De rendszeresen süt nekünk sütit, mint egy viszonzásképp, amit mi persze örömmel fogadunk.
               - Chanyeol, végre! Hol voltál? Mindegy is – legyint – kérsz sütit? Áfonyás.
És ekkor, már másodszor történik meg az, amit álmomba se gondoltam, hogy akár egyszer is látni fogok. A sütemény szó hallatára, felkapja a fejét, és mint egy édesszájú kisgyerek, siet Yifanhoz, hogy kaphasson a nyalánkságból. Ha nem ez lenne a második alkalom, hogy látom ezt a mosolyt, el se hinném, de így már annyira nem lepődök meg mint első alkalommal, ellenben Jongdaevel, akinek valószínűleg a múltkor nem tűnt fel, az oldalamat kezdi bökdösni, hogy rá figyeljek, majd Chanyeol felé mutogat tátott szájjal. Én csak elmosolyodok a reakcióján, és visszafordulok a sütimhez. Persze mire leül velünk szembe Füles, már nyoma sincs az arcán az előbbi mosolynak. Helyét átveszi a szokásos gúny, mint mindig ha rám néz. Az áfonyás sütit csendben esszük meg, csak Yifan és Joonmyun próbál néha beszélgetést kezdeményezni, de minden alkalommal kudarcba fullad a próbálkozásuk.
               Húsz perc múlva már az udvaron állunk, párokban, a múltkori gyűlölt felosztásban. Tehát Jongdae Joonmyunnal edz, én pedig Chanyeollal.
               - Na lássuk, mutasd meg mit tudsz Töpszli – vigyorog rám, a kardját forgatva a kezében.
               - Joonmyun kisebb nálam, nem vagyok Töpszli!
               - Az most mindegy. Na de…legyen valami tétje a dolognak. Unalmas ez így, hogy segítek neked, edzelek ráadásul győzök is mindig. Túl könnyen feladod. Hagyod magad. Kell valami tét ami miatt nyerni akarsz. Mondjuk – teszi a kezét az állához, mintha tényleg nagyon gondolkodna, miközben végigmér – nem is tudom, mi lenne ha a szolgám lennél egy hétig ha vesztesz. És el kell mondanod mit gondolsz…mondjuk…na ezt majd még kitalálom.
               - Rendben, viszont ha én nyerek, el kell mondanod miért utálsz valójában, és hogy mikor láttál a tetőn, mit csináltál ott. Meg akkor már lehetsz te is az én szolgám egy hétig. – Az ajánlatom elő részénél kicsit elfintorodik, nincs ínyére dolog, de aztán győz a büszkesége – gondolom én – és jobb kezét felém nyújtja.
               - Úgy is én nyerek – vigyorog miközben kezet fogunk.
               - Azt majd meglátjuk – morgom az orrom alatt, mire visszakérdez, de én csak rávigyorgok és a kardom felemelve két lépést hátrálok. Ő támad először, de arrébb ugrok és mögé kerülök. Nem szép dolog a hátbatámadás, de most szükséges, nem akarok egy hétig a szolgája lenni. El se tudom képzelni mikre kényszerítene, de inkább nem is akarom. Azt már viszont annál inkább, ha ő lenne az én szolgám. Mennyit kínozhatnám az alatt az egy hét alatt… A szépen eltervezett támadásom végül mégsem sikerül, mert megpördül és kivédi az ütésemet. Sokáig játsszuk ezt, én támadok, ő pedig kivédi. A szemem sarkából látom ahogy lassan Jongdae és Joonmyun is abbahagyják a harcot és minket kezdenek nézni, Yifan pedig amúgy is minket nézett. Talán fél, hogy még a Próba előtt megöljük egymást. Egyszer neki sikerül mögém kerülni, egyszer nekem mögé, kicsit olyan mintha keringőznénk csak ebben nincs semmi kellem és báj. Csak harc. Kőkemény harc és utálat, vágy, hogy legyőzzük a másikat, hiszen most tétje van. Ugyan nem az életem, de közel áll hozzá. Nem érintjük egyszer se a másikat a kardunkkal, bár mindegyikünk inggén van egy-két kisebb vágás. Nem tudom mikor kezdtük, talán csak pár perce, talán már fél órája, de fáradok. Szörnyű, hogy ismét be kell vallanom, de…kemény ellenfél. Bár ez már kiderült abból, hogy eddig egyszer se nyertem.
               - Vigyázz Töpszli, a szolgám leszel – vigyorog rám, miközben arrébb sasszézik, de én csak vissza vicsorgok rá. Hangosan csattannak egymáson a kardok, és ez valamiért tetszik. Már majdnem kezdem élvezni is. Felé lendítek, és a nyakához tartom a fegyvert, azonban nem tudok neki örülni, mert ő is ugyanígy áll velem szemben. Kezében a kard, amit a nyakamnak szegez, miközben győztes mosollyal néz rám.
               - Minek örülsz? Döntetlen – morranok rá, de továbbra is ugyanúgy állok.
               - Biztos vagy benne? – húzza fel bal szemöldökét, egy gonosz vigyorral párosítva, aztán hasba rúg. Egy fájdalmas nyögés kíséretében elterülök a porban, a következő pillanatban pedig már a szablya hegyes vége a torkomba fúródik. Ne sérti fel a bőröm, de érezteti velem a vesztesek fájdalmát. Már épp rá akarnék kiáltani, hogy Mégis mi volt ez? de ő hamarabb szólal meg, mintha csak a fejemben olvasna.
               - Azt hitted majd tisztességesen játszok?  - jelenik meg egy lenéző mosoly ajkain – Azt hiszed az ellenségeid majd tisztességesen fognak játszani? Hogy a sárkány majd betartja a szabályokat? Naiv vagy Baekhyun. – Ezzel elemeli a nyakamtól a fegyvert és vissza sem nézve elsétál. Nem látom merre, mert még mindig a földön fekszem, de nem is érdekel mos. Sokkal jobban zavar, hogy igaza van. Itt állok a Próba előtt két nappal, ha ezt is beleveszem akkor hárommal, és most jöttem rá, hogy Yifan megtanított ugyan harcolni, de egy fontos dolgot elfelejtett megemlíteni az elmúlt tíz évben.
Itt nincsenek szabályok.
Nem mintha bármikor is szabályok szerint, vagy tisztességesen tanított volna harcolni, hiszen nem az volt a cél. De eddig azt hiszem nem igazán fogtam fel ezt az egészet.
               - Baek – szalad hozzám Jongdae és felsegít – jól vagy?
               - Persze – válaszolom, szinte rá se nézve. Felveszem a kardom és szólok Yifannak, hogy folytassuk. Ezúttal Jongdae a párom, Joonmyun pedig a kerítésnek dőlve figyel. Ezúttal is mindent beleadok, bár most szó sincs fogadásról, jól akarom csinálni, nyerni akarok! Bizonytani, hogy nem vagyok olyan gyenge, lassú és ügyetlen mint amilyennek hisznek…amilyennek hiszem magam. Szinte fel se fogom mi történik, gondolkodás nélkül védem ki barátom ütéseit, hogy aztán én sújtsak le rá. Az első dolog amire feleszmélek, hogy Jongdae a földön fekszik, a könyökén támaszkodva néz fel rám, a kardja pedig tőle egy méterre hever a földön.
               - Haver, ezt hogy csináltad? – pislog fel rám döbbenten, mit teljesen meg tudok érteni.
               - Fogalmam sincs – nevetem el magam, és felhúzom a porból.
Joonmyun is mintha kissé meglepődve nézne rám, majd Yifanra, aki az első megdöbbenés után szinte felkiált. – Az én tanítványom!


Egész estig maradunk Yifannál, főleg edzünk, de azért néha megállunk pihenni, olyankor egymást piszkáljuk, főleg Jongdae és én. Bár ez nem akkora meglepetés, inkább az lenne fura ha csöndben meglennénk egymás mellett.  Aztán mikor besötétedik, együtt indulunk el hozzájuk.
               - Jongdae… - fordulok felé séta közben. Hümmög egyet, mi szerint figyel, de az utat nézi. – Mit beszéltetek Joonmyunnal?
               - Mikor? – lepődik meg.
               - Mielőtt eljöttünk. Valamit beszéltetek kettesben – vigyorodok el – és hát én vagyok a legjobb barátod…nem szép dolog eltitkolni előlem ilyeneket, főleg hogy nagyon jól ismersz. Addig foglak nyaggatni amég el nem mondod.
               - Aki kíváncsi hamar megöregszik. Ugye nem akarsz olyan szép mély barázdákat az arcodra mint a szomszéd néninek amik vannak? Nem akarlak megbántani, de iszonyú rusnya lennél. Rusnyább mint Chanyeol.
               - Szerinted Chanyeol rusnya? – nevetek fel. Így még sosem nevezte.
               - Ó, szóval szerinted nem? – húzza perverz mosolyra a száját, mire egyből elhallgatok. – De amúgy nem, valójában elég jól néz ki, még a fülei ellenére is. Talán még…illenek is hozzá. De szerintem ezt te is tudod, és ne mond nekem, hogy „De hát én a lányokat szeretem” – változtatja el a hangját mintha engem utánozna, de valójában kicsit sem hasonlít. Vagyis nagyon remélem. – Mert ezt már sokszor hallottam. Tudom, hogy nem fogsz nekem igazat adni, de én tudom, hogy mélyen, belül egyetértesz velem. – És ezzel részéről le is van tudva a dolog, de én nem bírom megállni, hogy ne piszkáljam.
               - Mond csak Jongdae…mért is barátkozok én veled? – sóhajtok fel, mire hátba vág, hogy aztán a hozzájuk vezető maradék utat már megint futva tegyük meg.

               - Oké, oké – teszem fel megadón egyik kezem, miközben a másikkal a térdemen támaszkodok lihegve – rendben, legyen. De fönt elmondod, hogy mi van közted meg Joonmyun közt, és azt is, hogy mit beszéltetek mielőtt eljöttünk.
               - És mit is teszel pontosan ezekért az információkért?
               - Majd fönt elmondom. De ígérd meg!
Fáradtan felsóhajt, de megadja magát és kezet nyújt. Miután kezet rázunk, és beesünk a bejárati ajtón, rá kell jönnünk, hogy rajtunk kívül senki sincs a házban, csak az asztalon vacsora, a konyhapulton pedig cetli, miszerint elmentek valahová vendégségbe, a vacsorát együk meg aztán ehetünk a sütiből, mert ha elfogy a süti, de a vacsora az asztalon marad, akkor le leszünk nyakazva. Na ezt hívom én szeretetteljes gyereknevelésnek. Nem mintha nagy gondot okozott volna betartani a leírtakat, mert mielőtt eljöttünk Yifantól, nem ettünk semmit. Tíz perc alatt felfaljuk a vacsoránkat, és a sütivel a kezünkben felsétálunk Jongdae birodalmába. Szinte még be se csukódik mögöttem az ajtó, egyből felém fordul és letámad.
               - Szóval mit kapok cserébe azért, hogy ilyen szupertitkos információkat osztok meg veled?
               - Az együtt érzésemet – kerülöm ki, és bevackolom magam az ágyára, ám mikor meglátom a tekintetét, inkább összehúzom magam, mintha itt se lennék.  – Mármint….
               - Igen? – Villámló szemekkel közeledik hozzám, és megáll az ágy mellett.
               - Úgy értem…ne csináld már! Tudod milyen nehéz ezt kimondani?! - esek kétségbe. Sose gondoltam, hogy ezt fogom mondani.
               - Mért érzem úgy, hogy ennek története van? – telepszik le velem szemben.
               - Igazából…emlékszel mikor mondtam, hogy Chanyeol nálunk volt? – Egy bólintással jelzi, hogy igen – Nos akkor Apám felzavart minket a szobámba, gondolom hogy ne legyek útba, csak így udvariasabb volt, hogy Yeolt is velem küldte. Fönt egy ideig csendben ültünk, vagyis én az ágyamon feküdtem, ő néha sértegetett, szóval csak a szokásos. Aztán egyszer csak…megjelent fölöttem. Mikor kinyitottam a szemem, ott volt fölöttem, érted?
               - Most már nem tagadhatod le. Ha ezt Yifanna elmondom! Tudtam én miért nézel ki olyan megviselten reggelente!
               - Nem azért! – háborodok fel egyből, és csak azért nem ütöm meg ezért a feltételezéséért, mert még mindig az ölemben van a sütis tál.  – Így nem mondom el…kinevetsz…
               - Nem, bocsi, tényleg. Befogom. Mond csak, kíváncsi vagyok.
               - Szóval…ott volt, és kivételesen nem húztam be neki, hanem megnéztem…ijesztően közelről, és sajnos…Ha ezt később felhozod vagy elmondod bárkinek kinyírlak. Csak a pontosság kedvéért.
               - Haladjunk…
               - Bevallom, tényleg jól néz ki, nagyon is, de…
               - Tudtam! – pattan fel kiáltva Jongdae boldogan, amit én csak megdöbbenve figyelek. - Ja, bocsi. Elragadtattam magam.
               - Mondom DE! Nem jön be! Csak be ismerem, hogy valóban piszok he… - gyorsan befogom a szám, és nagy szemekkel meredek barátomra. Miket beszélek? Kezdek begolyózni…
               - Piszok helyes mi? – húzogatja a szemöldökét idióta módon, de aztán lenyugszik, és mivel én teljesítettem a megállapodás rám eső részét, ezért most ő jön. Elmeséli, hogy miután én kijöttem, és megkért hogy várjam meg a kapunál, ő visszament a konyhába, ahol Joonmyun beszélgetett Yifannal, de mikor meglátta egyből felkelt és kisétáltak a kertbe, hogy négyszemközt beszélhessenek. Joonmyun akart vele eredetileg beszélni, de ennek persze Jongdae nagyon örült. Semmiségekről beszéltek többnyire, de aztán Joonmyun megkérdezte, hogy nincs e kedve holnap megint elmenni abba a cukrászdába, ahova múltkor betévedtek.
               - Randiztok? – kiáltok fel izgatottan, ami inkább hangzik kijelentésnek, pedig kérdésnek szántam.
               - Nem, mi csak mint két barát…
               - Közeli barát – csúszok közelebb vigyorogva.
               - Hülye, az te vagy, veled meg nem mennék randizni – int le, mire bánatosan hátrébb húzódok.
               - Nem mi? Nem jövök be neked? – kérdezem tőle kissé kétségbeesetten, de mikor elneveti magát, már én sem bírom tovább és vele nevetek.
- Szóval ott tartottam, hogy NEM randizni megyünk, csak holnap elmegyünk oda, mint két barát. Beszélgetünk, meg ilyenek.
               - Aztán a végén hazakísér és az ajtóban megcsókol. Értem én.
               - Baek! Nem hiszlek el. Nem mondom tovább. Ennyi, így jártál.
Végül nem tud nekem ellenállni, és elmondja még, hogy igazából ő sem tudja milyen kapcsolatban is vannak, de valami barát félék.

Késő este érek csak haza, de még égnek bent a lámpák, és mintha több embert látnék bent mint egy, de ebben nem vagyok biztos. Halkan nyitok be, lehúzom a cipőimet, és a többi mellé teszem, közben rá kell jönnöm, hogy igazam volt, két pár ismeretlen lábbeli áll a többi mellett.
               - Fiam, hát itt vagy? – hallom meg egyből Apám hangját ahogy beljebb érek. Egy halk Jó estéttel, és meghajlással köszönök vissza, aztán felegyenesedek, és rájövök kik a vendégeink.
               - Chanyeol – mérem végig távolságtartón, de kivételesen nem undorral.
               - Baek – bólint köszönésképp, amin kicsit meglepődök, de nem firtatom.
               - Menjetek fel Baekhyun, nekünk sok megbeszélnivalónk van – szól Apám. Nem fűzök hozzá semmit, csak Yeolra nézek, aztán megindulok fel a szobámba.
               - Ülj le Füles – mutatok a múltkori fotel felé mikor felérünk. Nem mond rá semmit, csak teszi amit mondtam. Én is elhelyezkedek az ágyamon, vele szemben, de a tanulva az előző esetből, a falnak támasztom a hátam, és magam elé húzom a lábaim. Így ülünk talán negyed órát. Néha rám vigyorog, mintha csak azt üzenné, nem felejtette el a fogadásunk, és ki fogja élvezni, de nem mernék rá megesküdni. Fél tizenkettő van mikor legközelebb az órára nézek. Visszafordulok Chanyeol felé, hogy megérdeklődjem meddig szándékoznak élvezni a vendégszeretetünket, de mikor ránézek, elfelejtem mit is akartam kérdezni, helyette felugrok a helyemről, és hozzá szaladok. A földön térdel, egyik kezével a hasát fogja, a másikkal a fotelba kapaszkodik. Alig kap levegőt, rettentően szenved, de nem tudok mit csinálni. Le akarok menni szólni, hogy baj van, de elkapja a karom és visszaránt. Ott guggolok mellette, pár perc múlva úgy tűnik jobban van, de csak ül a földön, lihegve, mintha most futotta volna körbe a falut. Közelebb araszolok hozzá, hogy megnézzem hogy van, de mikor rám néz, ijedtemben hátraesek és csak nézem. Nézem a szemeit, amik sárgák. Azt hiszem az ilyenre szokták mondani, hogy szinte már világít. De nincs időm eltűnődni Yeol szemein, mert nagy nehezen, kisebb-nagyobb fájdalmas nyögésekkel kísérve felkel. Én is feltápászkodok, de még mindig nem hiszem el amit látok.
               - Chanyeol…? – tétován lépek felé, de olyan erővel lök el, hogy a falnak esek, aztán szinte feltépi az ajtót és kiviharzik a szobámból. Még hallom döngő lépteit, aztán az ajtócsapódást, ahogy elhagyja a házat.