Hát ez a nap is eljött. Ma kiderül, megérem-e a holnapot, vagy sem. Kiderül mennyit fejlődtem az utóbbi időben, eléggé megerősödtem-e, és, hogy Yifan milyen munkát végzett. Hogy érdemes vagyok-e rá, hogy a falu férfijai közé tartozzak.
Ma kivételesen nem kellett korán kelni, hiszen a Próba délután lesz, addig meg pihennem kell, majd egy órával a kezdés előtt kell bemelegítenem meg hasonlók, hogy azért formában legyek legalább egy kicsit. Meglepő módon Jongdae már ébren van, sőt, fel is öltözött, ellenben én még csak most ébredezek. Kezdem megérteni miért nem látott tegnap Jongdae az orráig se, és miért kellett majdnem nekem felöltöztetnem. Kicsit most én is úgy érzem magam.
               - Gyere már Baek, kelj fel. Csináltam neked kávét.
Micsoda? Jongdae kávét csinált? Nekem?
Résnyire nyitom a szemeimet, úgy pislogok fel rá. De valóban ott áll az ágyam mellett, éppen a gőzölgő bögrét teszi le az éjjeliszekrényre. 
               - Annyira azért ne lepődj meg, csak viszonzom a tegnapit. – Ledobja magát mellém, és kibámul az ablakon. – Aztán ügyes legyél nekem. Nem akarlak elveszíteni. Kivel osztanám meg a Joonmyunnal kapcsolatos dolgaimat? Jó, igaz, arra ott van Yifan is. Akkor… kit hoznék össze Chanyeollal?
- Hogy mi? – Egy pillanat alatt kimegy a szememből az álom, és felülök, hogy egy szintben legyek Jongdaevel.
- Semmi – vágja rá.
- Te össze akarsz hozni Chanyeollal?!
- De én nem vagyok meleg!
- De én nem vagyok meleg!
Egyszerre kiáltunk egymásra, csak amíg én mérgesen, addig ő vigyorogva.
               - Tudom Baek, rengetegszer mondtad már, és igen, megjegyeztem. De tudod, most, hogy kicsit megismertük, kezdek rájönni, hogy valójában bármennyire is idegesítő, és bármennyire is szeretném néha a fejét belenyomni egy darázsfészekbe, tud normális is lenni. Meglepő, de egész jól kiegészítitek egymást.
               - Nem tudom mi ütött beléd Jongdae, de hagyd abba. Ez egy nagyon rossz vicc. Tény, hogy aggódok azért a hülyéért, de attól még nem buzultam bele!
               - Én is ezt mondanám. Ne tagadd, a múltkor bevallottad, hogy jól néz ki, és én is látom amit látok…
               - Inkább felöltözök.
Belekortyolok a kávémba, közben kiválasztok a szekrényből egy nadrágot és egy felsőt. Nincs megszabva mit kell viselni a Próbán, gondolom azért, hogy mindenki olyat viselhessen, ami számára kényelmes, amiben jól tud mozogni. Felkapom a kedvenc nadrágom, és keresek hozzá egy inget. Ugyan nincs kőbe vésve, de a Próbán résztvevő férfiak – mert innentől kezdve férfiaknak számítunk – általában vörös inget viselnek. Amolyan hagyomány ez is. Igazából sosem értettem miért van, talán mert a vörös az erőt szimbolizálja és a bátorságot, vagy egyszerűen csak azért, hogy ne látsszon ha vérzünk?
               - Siess már – vágja hozzám Jongdae az egyik cipőjét – így sose érünk oda Yifanhoz!
               - Sietnék, ha nem dobálnál! És amúgy is… mit keres itt fenn a cipőd?
Nem méltat válaszra, csak hozzám vágja a másikat is. Tipikus.
Hamar elkészülök, és elindulunk. Az utcák már teljesen fel vannak díszítve, minden a helyén, pár süti is ki van téve az asztalokra, hogy a gyerekek szedegethessenek belőlük. Ez csak pár éve lett divat, talán rájöttek, hogy jobb mintha a konyhákból csenik el az édességeket a kicsik. Persze nem csak ők örülnek a kirakott finomságoknak. Jongdae egy másodperccel ezelőtt viharzott el az asztalok felé, egy „Süti!” felkiáltással. Tuti nem is Yifanhoz akart sietni, csak az édesség érdekelte.
               - Szia – lép mellém hirtelen Joonmyun. – Hol hagytad azt a féleszűt?
Én csak intek neki, és az asztalok felé mutatok. – Ott van. – Elsőre szerintem nem látja meg, mert pár pillanatig nézelődik, aztán elkerekednek a szemei. Azt hiszem megtalálta. Ebben a pillanatban jön vissza mellénk barátom is, aki lelkesen megölelgeti Joonmyunt, és már indul is tovább Yifanhoz.
               - Majd hozzászoksz – veregetem vállon az alacsonyabbat vigyorogva, és én is követem Jongdaet.
Yifan már a kapuban várt minket, meglepően jó kedvvel, vigyorogva ölelget meg mindenkit aki elmegy mellette. Mármint csak a mi kis csoportunkból, nem úgy amúgy az utcán mindenkit, bár jelen pillanatban azt is kinézném belőle.
               - Yifan… mi ez a nagy jókedv? – kérdez rá Jongdae.
               - Mért ne lehetne jókedvem? Ma a kis Baekhyunnieból férfi lesz! Még jó, hogy jókedvem van. – Esküszöm olyan most, mint valami nagymama a kisunokája esküvőjén.
               - Szerintem csak látta a szomszéd srácot – súgja oda nekem Jongdae, mire majdnem hangosan felnevetek, de visszafogom magam.
               - Vagy meghalok. Igen, ez szerintem is egy vidám nap – fordulok Yifan felé, és kinyújtom rá a nyelvem.
               - Ne legyél ilyen negatív, és ne nyújtogasd a nyeled, mert valaki még le találja harapni – kacsint rám Yifan. Ez az ember tényleg nem normális.
               - Hagyd már Yifan – legyint Jongdae – most nincs itt az a személy aki leharaphatná – röhögi el magát. Túl szép lett volna, ha tényleg rászól.

A délelőtt ilyen, és ehhez hasonló beszélgetésekkel telt. Közben beültünk a konyhába, Yifan és Joonmyun pedig csinált nekünk kaját. Nem is tudtam, hogy Joonmyun tud főzni, bár rémlik valami, minta az apja szakács lenne, de nem biztos. Jongdae persze ámulattal figyelte, ahogy zöldséget vág, vagy húst süt vagy bármit csinál kiszemeltje. Lassan közeledett a délután, és én egyre izgatottabb lettem, pedig direkt egyikünk se hozta szóba a Próbát egész nap. Aztán megebédeltünk, és már csak akkor kaptunk észbe, mikor két óra volt. Ideje elindulni.
Öt perces késéssel érünk a tett helyszínére – mert mi megtehetjük – de nem tűnik fel senkinek, vagy csak nem szólnak érte. Feltűnés nélkül osonunk a sátramhoz, már amennyire négyen azok lehetünk, főleg Yifannal. A Próbán résztvevők mindig kapnak egy sátrat, amiben felkészülhetnek.
Még egy óra, és kezdődik.
               - Hé, srácok – fordulok feléjük mikor végre belépünk a sátorba – kösz mindent. És nem! Nem azért mondom, mert meg fogok halni, tudom, hogy egész eddig ezt hajtogattam, de nem akarok meghalni. Lehet, hogy ez a legnagyobb sárkány, amit életemben láttam, és nem mellesleg a legerősebb is… na jó, talán mégis meghalok…..nem, le fogom győzni. Elvégre… nem hozhatok szégyent Yifanra, nem igaz? Mit gondolna róla a titokzatos szomszéd srác, akinek amúgy valaki végre igazán elárulhatná a nevét! Szóval… ha vége ennek az agyrémnek, itt találkozunk.
               - Ne már Baek! – szól rám Jongdae a szemét törölgetve – Elsírom magam, ha ezt folytatod.
               - Nem baj, legalább látom, hogy szeretsz – nevetem el magam zavartan, és elé lépek. – Nehogy már pont most vedd elő az érzékeny oldalad! Ki fog akkor engem bíztatni? – Előrébb lépek, és megölelem, ő pedig a nyakamba kapaszkodik, és magához szorít.
               - Meg ne merj halni nekem! Tudod, hogy mindig akartam egy nagytesót, és most nem akarom elveszíteni. Ígérd meg, hogy ha vége, itt találkozunk. Jó? – Alig észrevehetően megremeg a hangja, de más nem utal arra, hogy ha nem tartaná magát, akár sírna is. Nem gondoltam, hogy az utolsó pillanatban felcserélődnek a szerepek. Nekem kéne sírni, és menekülni ahogy csak tudok, Jongdaenek pedig visszatartani és lelket önteni belém, ehelyett én vígasztalom őt. Bár talán jobb is ez így. Neki ott van Joonmyun, hogy megvigasztalja, nekem pedig erősnek kell maradnom, hiszen a sárkány is egy ragadozó, megérzi a félelmet.
Lassan elengedjük egymást, ő visszaáll az eddigi helyére, Joonmyun is megölel, és sok sikert kíván, na meg a lelkemre köti, hogy meg ne merjek halni, aztán kézen fogja Jongdaet, és kiviszi a sátorból.
               - Na akkor…bemelegítés – sóhajt fel Yifan – nehogy valami bajod legyen.
Teljesítem a kérést, ami annyira nem is kérés, és mikor végzek, mellé ülök egy székre. Már oda van készítve a kard is a küzdelemhez, pont szemben velem, az asztalon. Szemezek vele egy ideig, aztán inkább Yifanhoz fordulok.
               - Köszönöm, hogy felkészítettél erre.
               - Ugyan. Örülök, hogy én lehettem a mestered. Te és Jongdae… olyan mintha egy családot kaptam volna veletek, mint két öcsi, akiket tanítani kell, és vigyázni rájuk. Tudom, hogy megcsinálod, mert bár nem dicsértelek agyon, tudom, pedig megérdemelted volna, nagyon büszke vagyok rád. Sőt! Tudom, hogy nem lesz rá szükség, hogy megöld a sárkányt. Te annál sokkal jobb vagy – mosolyog rám. Halljuk ahogy megfújják a kürtöt. – Még negyed óra és hozzák a sárkányt. Bár kíváncsi leszek rá, hogy sikerül iderángatniuk. – Látom rajta ahogy épp elképzelik, és valójában…tényleg érdekes. Hiszen sok ketrecet összetört, úgy volt kikötözve a fák közé. Azon se lepődnék meg, ha kezdés előtt megjelennének az őrzők, hogy „Hát bocsi, de a sárkány eltűnt”. Vagy azóta csináltak egy erősebb ketrecet.
Beszélgetünk még pár percet, aztán felkelek, és kelletlenül a kezembe veszem a kardot. Ha nem tudnám mire való, hogy miért készítették el, talán még könyörögnék is, hogy adják nekem, pedig nem vagyok valami nagy megszállottja a fegyvereknek. Gyönyörű vésetek díszítik, a pengében egy felirat is van, valami ősi nyelven, és ennél jobban kiegyensúlyozott kardot talán még sosem tartottam a kezemben, azonban így, hogy tudom mi a célja, hogy meg kéne ölnöm vele egy sárkányt, undorodok tőle. Elhangzik a második kürtszó is, tehát öt percem van még.
               - Ügyes leszel – veregeti meg a vállam Yifan, aztán megölel. – Na, fogd azt a kardot, és győzd le azt a fenevadat, én itt várlak.
Együtt lépünk ki a sátor elé. A lelátón már ott ül a tömeg, mellettük, kicsit arrébb pedig Jongdae és Joonmyun, egymás kezét fogva. Elmosolyodok a látványra, és intek nekik, aztán a pálya szélére lépek, ahol már a tömeg is láthat. Hatalmas tapsban törnek ki, de nekem felfordul tőle a gyomrom. Most kezdem csak érezni, milyen undorító ez az egész hagyomány, hogy mennyire semmi értelme. Egy ismerős férfi áll ki a pálya közepére, és elmondja az embereknek, – amit eddig is mindenki tudott – hogy Byun Baekhyun vagyok, pár perc múlva kezdődik a Próba, ami életre-halálra megy, bár örülnének, ha élve maradnék. Nos, én is. Mikor lesétál a pályáról a nézőtér felé, akkor jövök csak rá, honnan volt olyan ismerős a fickó. Ő Chanyeol apja. Minden évben mást kérnek fel a szerencsétlen kiválasztott felkonferálására, úgy fest ebben az évben ő lett a kiválasztott.
Lassan előrébb sétálok, de nem megyek nagyon messze a pálya szélétől, hiszen a sárkány még nincs itt, neki pedig hely kell. Nem kell sokat várni, és az erdő felől egy hatalmas ketrecet vontatnak ki. Kétszer annyi rács van rajta mint szokott, és vastagabbak is a lécek, tehát igazam volt, csináltak egy erősebb ketrecet. Amint a falu meglátja, elhallgatnak, bár nem tudom, hogy a félelemtől, vagy a csodálattól. Engem inkább az utóbbi fog el. A ketrecet a nézőtérnek háttal állítják, mert az állat arra támad, akit először meglát, és hát az ugye én legyek, ne a közönség. Az ember azt hinné, amint kinyílik a ketrec ajtaja, a sárkány elrepül, pedig nem. Bátrak, szembeszállnak bárkivel, nem könnyű őket megfélemlíteni, és pont ezért tartunk tőlük. Vagyis a normális emberek tartanak tőlük, de a mi falunk valahogy… nem normális. Előrébb sétálok, és a ketreccel szemben állok meg, persze a lehető legtávolabb, hogy legyen időm felkészülni. A közönség visszafojtott levegővel figyel, én pedig átteszem a jobb kezembe a kardot, és felemelem. Amennyire lassan nyitják a ketrec ajtaját, annyira gyorsul fel minden a következő fél percben. A sárkány üvöltve tör ki, de nem egyenesen felém, hanem a ketrec mögött állókra támad, tüzet okád, épphogy el tudnak menekülni. Mikor már nem látja őket, felém fordul. Nem izgulok, még csak félelmet sem érzek, de a fülemben hallom a szívverésem. Egy pillanatig szemezünk csak, aztán nekem ront, felém kap a karmaival, de pont az utolsó pillanatban elugrok előle és végiggurulok a földön. Magam mögött csak forróságot érzek, talán csak a szerencsén múlik, hogy nem gyullad meg a ruhám, és égek hamuvá egyből. Felugrok, és felé csapok a karddal, de a mancsával elüti, és újra megpróbálja rám vetni magát. Nem is hallok mást, csak ahogy a penge a karmainak ütközik hangos csattanással, körülöttem csak a forróságot érzem, és bármerre nézek, pikkelyek, tüskék, tűz, és egy hatalmas, végtelenül sötét szempár. A nézőtéren felsír egy kisgyerek, talán az vonja el a figyelmét, talán mást érzett meg, de pont ekkor lendítem a kardom, ami sisteregve fúródik a vállába. Felordít, rám kapja a tekintetét, és a fejével akkorát taszít rajtam, hogy több métert repülök hátra, kezemben a karddal, amit így kihúzok belőle. Már várom, hogy forró lángokkal borítsa el a testem, és szégyenszemre itt égjek el, de ez elmarad, helyette hideg levegőt érzek, szelet. A hátamra fordulok, és látom, ahogy a hatalmas állat kínok között, ordítva, de felemelkedik. Itt a vége? Győztem? Elmenekül? Még mit nem… Szinte fel sem fogom mi történik, csak annyi időm van, hogy a kardomat magam elé emeljem védekezésképp. Hallom a sikolyokat, az ordítozást, hogy többen is a nevemet kiáltják, és nem érzek mást csak fájdalmat. Azt az iszonyú, égető fájdalmat, ami a mellkasomban és a lapockámban terjed szét, aztán ahogy a föld egyre jobban távolodik tőlem. Próbálok ellenkezni, megmozdulni, vagy csak ordítani tehetetlenségemben, de semmit nem tudok tenni, csak szorongatom a kardomat, hiszen el sem tudom engedni, még ennyire sem vagyok képes. Előre csuklik a fejem, látom odalent a zűrzavart, az emberek futnak le a lelátóról, Jongdae üvöltve rohan a pálya közepére, Joonmyun utána, Yifan csak pár lépést tesz a sátortól tehetetlenül és ott térdre esik. Egyre magasabbra emelkedünk, lassan már csak az erdőt látom magam alatt. Érzem a szárnycsapásokat a fejem fölött, ahogy a hűvös levegő megcsap, érzem a vér szagát, az enyémet és a sárkányét is. A fájdalom már fel sem tűnik, mert csak azt érzem, és a zsibbadást. Egy folyó felet repülünk át. Hová visz? Mért rabolt el? Meg akar enni? Vagy csak megölni? Alig tudok lélegezni is, az is fáj, de a gondolataim kavarognak. A falut már alig látom. Vajon látom még valaha? Mi lesz Jongdaevel és a többiekkel? Megígértem nekik, hogy nem halok meg. Bármibe kerüljön is, de hazajutok! Ez az utolsó gondolatom mielőtt átveszi felettem az uralmat a fájdalom és a sötétség.