Egy sötét szobában ébredtem, egy ágyon, hideg volt, és rosszullét kerülgetett. Fogalmam sem volt hol lehetek, nem jutott eszembe hogyan kerültem oda, vagy hol voltam előtte. Egyszerűen semmi. Lassan megpróbáltam felülni, de már az első mozdulatnál iszonyú, éles fájdalom hasított belém. Fájt a hátam, az oldalam, a lábaim, de legfőképp a fejem. Inkább nem mozdultam, csak hunyorogva körülnéztem. Balra tőlem, egy ablak volt, leeresztett redőnnyel, behúzott függönnyel, legalábbis gondolom, mert csak egy nagyon minimális fény szűrődött át rajta, és az is narancssárgás volt. Talán épp akkor ment le a nap… vagy jött fel. Körbe tapogatóztam, de egy lámpát sem találtam, vagy bármilyen kapcsolót, csak egy plédet az ágy mellett, félig lecsúszva, amit visszahúztam magamra, hogy ne fázzak tovább, azonban a rosszullétemmel még mindig nem tudtam mit csinálni. Felkelni nem tudtam, mert mindenem sajgott, ráadásul szép lassan szédülni is kezdtem. A legrosszabb, mikor csukva van a szem, teljesen sötét van, de érzi az ember, hogy forog vele a világ. Velem is ez volt, csak épp nem kellett hozzá becsuknom sem a szemem.
Aztán hirtelen nyílt az ajtó, és valami felkapcsolta a villanyt, amivel nem is lett volna nagy baj, ha nem épp arrafelé nézek, és nem vakít annyira az a lámpa. A kevésbé sajgó karomat gyorsan a szemem elé kaptam, bár ezzel már elkéstem.
               - Hát felébredt? – kérdezte a kissé rekedtes, de kedves idős hang. – Már azt hittük sosem kel fel. Jaj – vette gyorsan halkabbra – a barátja még alszik, nem kéne felkelteni. Nagyon sokat virrasztott ám ön mellett – mosolyodott el kedvesen ahogy közelebb jött. Egy idősödő nő volt az, tipikus nővér ruhában, hátrakötött barna hajjal. Tehát kórházban vagyok. Na de barátom? Milyen barátom? Kicsit körbenéztem mikor már nem éreztem annyira vakítónak a fényt, és valóban. Mellettem, egy fiatal srác aludt, félig az ágyra dőlve. Igazából csak tippeltem, hogy hány éves lehet, mert csak egy nagy fekete hajcsomót láttam, és egy fehér pólót.
               - Hamarosan jön a Doktor úr is, majd beküldöm magához – mondta az ápolónő, miközben felhúzta a redőnyt. – Esetleg kér valamit? – fordult vissza felém mikor végzett.
               - Egy pohár vizet csak, és egy takarót, ha lehet – kértem halkan, hogy a mellettem fekvő srác ne ébredjen fel. A nő bólintott, és elhagyta a szobát. Pár perc múlva visszatért egy pohár vízzel, amit egyből megittam, és egy pléddel, amit rám terített, aztán újra eltűnt. Kedves volt tőle, de nem magamnak kértem a takarót. Rajtam volt már egy, ráadásul egy vastag takaró is, és még így is majd megfagytam, hát akkor a srác hogy érezhette magát? Csoda, hogy nem vacogott álmában. Leszedtem magamról, és ráterítettem az anyagot. Mikor ezzel végeztem, a szobát kezdtem el felderíteni, egyrészt mert kíváncsi voltam, másrészt mert nem volt jobb dolgom azon kívül, hogy fájt mindenem. Velem majdnem szemben egy szép fehér ajtó, valószínűleg a fürdő. Vagy legalábbis vécé. Hamarosan egy órát is találtam, amin megállapíthattam, hogy reggel hét van. Pedig még épphogy világosodik…
               - Jó reggelt! – nyílt az ajtó, és egy mosolygós férfi lépett be rajta, de én egyből lepisszegtem. Nem akartam, hogy a srác mellettem felkeljen. Először értetlenül nézett rám, de aztán mikor a mellettem fekvőre mutattam, csak bólintott, hogy megértette. Közelebb jött, és leült az ágy mellett lévő székre.
               - Maga a doki? – Igazából egész szimpatikus volt, magas – bár egy fekvő emberhez képest mindenki magas – fekete hajjal, vékony, és olyan igazi macskamosollyal.
               - Igen, én lennék. Kim Myungsoo vagyok – mutatkozott be kedvesen, és mivel más lehetőségem nem nagyon volt az üdvözlésre, óvatosan kezet ráztam vele. – Örülök, hogy felébredtél. Hogy érzed magad?
               - Fáj mindenem, de azon kívül megvagyok. Viszont valamit nem értek. – Kicsit megakadtam, nem tudtam mennyire fog furán nézni rám, de…elvégre egy kórházban ez nem olyan fura kérdés. – Mindenki azt mondja, vagyis eddig maga meg a nővér, hogy örülnek, hogy végre felébredtem. Meddig aludtam? Vagy mi történt?
A doki kicsit megütközve nézett rám, majd felpattant, és az ágy végéről elvette a kórlapomat. Hümmögött egy kicsit fölötte, aztán visszaült mellém, még mindig kissé meglepett arccal.
               - Mi az utolsó emléke?
               - Az amikor… - kezdtem bele, de hirtelen semmi nem jutott eszembe. Valójában, tényleg semmi sem jutott eszembe. Az egy dolog, hogy nem tudtam ki az a fiú aki mellettem feküdt, de ő lehetett éppenséggel valami titkos rajongó, vagy ilyesmi. Bár ez hülyeség, esetleg ha lány lenne. Próbáltam valamire visszaemlékezni, bármire, de még az sem jutott eszembe, hogy hol születtem, vagy hol lakok most, egyáltalán…milyen nap van? – én…nem tudom. – Kissé kétségbeesve nézhettem a dokira, mert egyből megenyhült az arckifejezése, és lassan újra elmosolyodott.
               - Semmi baj, majd-
               - Már hogy ne lenne baj! – vágtam közbe indulatosan. – Nem emlékszek semmire. Semmire! Még a nevemre se!
               - Nyugodjon meg, bár nem számítottam rá, hogy emlékezetkiesése lehet, de valószínűleg hamar visszatérnek az emlékei. Elő szokott fordulni, ha ekkora ütés éri a fejet. De azért majd elvégzünk pár vizsgálatot délután. – Felkelt a székről, és visszatette a leleteket az ágy végébe. – Ja igen – fordult még vissza hozzám – voltak magánál iratok, és a telefonja is, ott vannak a fiókban. Akkor viszlát délután – intett, és már el is tűnt az ajtó mögött. Én egyből a fiókhoz kaptam – már amennyire tudtam – és előhalásztam az irataimat, és a telefonomat, amit egy szép nagy repedés díszített, végig a képernyőn. Mindent lepakoltam a takaróra, és az iratokkal kezdtem. Az egyiken egyből egy fotó köszönt vissza rám. Szóval így nézek ki. Fekete haj, komor tekintet. Biztos, hogy ez én vagyok? Inkább letettem, és egy másikat vettem fel. Igaz, ugyan azok vannak rajta, de ezen legalább nem volt fotó. Gyorsan kerítenem kell egy tükröt…
Név: Jung Taekwoon - Ez állt a kártyán. Nem is rossz, megtartom. Azt, hogy hány éves vagyok, nem sikerült kideríteni, hiszen fogalmam sem volt, milyen év van, de valahol húsz és huszonöt között tippeltem. Végül a telefont vetem a kezembe. Az a repedés nem kecsegtetett túl sok jóval, de mikor megnyomtam a gombot oldalt, felvillant a háttér. Annyira mégsem rossz a helyzet, bár ráfér egy szerviz. Már csak egy gond volt, hogy le volt jelszavazva. Igaz, számkód volt, de mégsem próbálgathatom végig az összes létező kombinációt. De legalább kiderült, hogy tél van, méghozzá január – úgy tűnik lemaradtam a szilveszterről – pár percel múlt nyolc, és nem voltam valami kreatív háttér választásnál, bár egész szép tájkép.
               Az egész délelőttöt semmittevéssel töltöttem, csak egy újságom volt amit olvasgathattam. Voltak egész érdekes cikkek, csak azt sajnáltam kicsit, hogy női magazin. Visszaaludni meg se próbáltam, ahhoz túlságosan fájt mindenem, pedig a délelőtt folyamán kaptam fájdalomcsillapítót. A fiú mellettem azóta is aludt. Néha lecsúszott róla a pléd, mikor megmozdult kicsit, olyankor újra eligazgattam rajta, és folytattam az olvasást. Néha motyogott valamit halkan, de nem igazán értettem, talán egy név, de nem voltam benne biztos.
Lassanként újra megjelent a nővér, és megkaptam az ebédemet. Kórházhoz képet, nem is volt rossz, tulajdonképpen egész finom volt. Nem sokkal később visszajött, és elvitte a tálcát, viszont mikor kiment, a huzat becsapta mögötte az ajtót, mire a mellettem fekvő fiú akkorát ugrott, hogy azt hittem leesik a székről. Végül csak a takarója végezte a földön, ő ülve maradt, csak a fejét fogta. Talán beütötte. Pár másodpercig így maradt, aztán felegyenesedett, és hátradőlt a széken. Csukva volt a szeme, így nem vehette észre, hogy ébren vagyok, de szólni sem akartam. Vajon mennyire ijedt volna meg? Bár a jó szándék megvolt, így is megdermedt mikor kinyitotta a szemeit, és meglátott. Lassan végigmért, és a végén a szemembe nézett. Esküszöm azt hittem elájul. Nem igazán tudtam mit mondhatnék, valahogy a „Szia, bocsi, tudom, hogy a barátom vagy, de ki is vagy te pontosan?” nem tűnt jó ötletnek. Ha ezzel kezdtem volna, biztosra veszem, hogy elájul. Valószínűleg én sokkal könnyebb helyzetben voltam abban a pillanatban, hiszen nekem ő csak egy idegen volt, aki órák óta feküdt mellettem, és akiből eddig csak egy nagy kupac fekete hajat láttam, ő viszont emlékezett mindenre, minden közös emlékre, ugyan olyan voltam számára mint pár héttel ezelőtt, csak pizsamában. Tapintatosnak kellett volna lennem, vagy valami kedveset mondani…nem, igazából nem tudom mit kellett volna tennem. Az illemtan könyvekben nincs olyan rész, hogy: Hogyan viselkedjük amnézia után, az elfelejtett barátainkkal. Pedig mennyivel könnyebb dolgom lett volna. Végül próbáltam valami semleges témával kezdeni, mert úgy tűnt, ha nem történik valami hamarosan, nem hozzám kell hívni az orvost, hanem hozzá.
               - Öhm….leesett a takaró – intettem a földön heverő pléd felé. Ő is oda pillantott, de nem vette fel, csak visszanézett rám. Lassan, óvatosan kinyújtotta a jobb kezét, és finoman megfogta az enyémet. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de hagytam hadd csinálja, ha ez megnyugtatja.
               - El sem hiszem, hogy felébredtél végre – mosolygott rám, de ez inkább olyan erőltetett mosoly volt, és láttam a könnyeket megcsillanni a szemében. Talán a sírást próbálta visszatartani azzal, hogy mosolyogni próbált.
               - Mennyi ideig aludtam? – kérdeztem rá végre. Már annyiszor meg akartam ma kérdezi, de sose jutottam el odáig.
               - Másfél hétig – válaszolt, és az egyik könnycsepp legördült az arcán. Ennyire közel állnánk egymáshoz?
               - Oh. Az sok. És mond csak, te-
               - Szép napot – lépett be a terembe a doki, ezzel félbevágva a mondandóm. – Készen áll a vizsgálatokra? Oh, látom te is felébredtél – mosolygott a mellettem ülőre. – Na, ne sírj. Semmi baj, nemsokára visszahozzuk Taekwoont, csak kell pár vizsgálat. És utána beszélnünk is kéne – váltott komolyabbra. A fiú bólintott, és elengedett. A doki mögött jött egy ápoló, egy tolókocsival, amibe kisebb küzdés árán átszenvedtek engem, és a srácot otthagyva, kitoltak a szobából.
               - Mondja Doki, ki is az a srác aki bent van nálam?
               - Hívj csak Myungsoonak, alig vagyok idősebb nálad, és nyugodtan tegezz, a barátod is tegez. Bár amennyit itt volt az elmúlt héten, szerintem már a mindenest is ismeri. Amúgy nem tudom pontosan, de valami olyasmire tippelek, hogy a legjobb barátod. Nagyon ragaszkodik hozzád mióta csak behoztak. Egyszer-kétszer volt itt két másik srác is, megpróbálták hazavinni, hogy aludjon egy kicsit vagy valami, de esélyük se volt.
Többet nem mondott, mert egy ajtóhoz értünk, meg nem hiszem, hogy ennél sokkal többet tudott volna.
Egy óra múlva gurultunk vissza a kórtermembe, ami meglepő módon, üresen fogadott. Hová lett a srác? Azok alapján, amit Myungsoo mondott, biztos nem ment haza. Talán csak a mosdóba ment.
Kisebb fájdalmak árán, de visszatornáztak engem az ágyamba, és végre sikerült felülnöm rendesen. A doki még megnézte a kötéseimet, aztán magamra hagyott. Jobb elfoglaltság híján, ismét elővettem a telefonomat, hátha rájövök a kódra. Hosszú percek után rájöttem, hogy van emlékeztető, de nem mentem vele sokra. Csupán annyi volt bele írva, hogy „Az a nap.” Ez meg mégis mit jelent? Majd megkérdezem a srácot ha visszajön, ha a legjobb barátom, akkor biztos tudja, nem? Vártam még pár percet, de mikor még mindig semmi nyoma nem volt a barátomnak, úgy döntöttem tovább olvasom a divatos női magazinomat.
Talán fél órát olvasgathattam, mikor nyílt az ajtó. Egyből letettem az újságot, és a fekete buksira szegeztem tekintetem, ami nagyon-nagyon lassan bukkant elő az ajtó mögül. Mikor végre beért, becsukta maga mögött az ajtót, és nekidőlt. Nagyon sápadt volt, és szomorúnak tűnt. Nagyon szomorúnak. Megvártam amíg megmozdul, és leül mellém, aztán megkérdeztem.
               - Elmondta? – Biztos voltam benne, hogy tudja mire gondolok. Rám nézett, és bólintott.
               - Igazat mondott, ugye? – tette fel a kérdést halkan, csak úgy magának. – Esetleg – kezdett bele rövid hallgatás után – ha valamire kíváncsi vagy…
               - Köszönöm – érintettem meg a kezét, ami az ágyon feküdt mellettem. Kicsit megrezzent, de nem húzta el. – Először is mesélhetnél magadról – mosolyodtam el kicsit – aztán ha segítenél feloldani a telefonom, annak nagyon örülnék.
               - A telefon! – kapta fel hirtelen a fejét. Kérdőn néztem rá, mire zavartan magyarázkodni kezdett. – Öhm…én csak…szóval én nem tudom a kódot, de elvihetem megcsináltatni ha szeretnéd.
               - Köszönöm. Rajta lehet ám hagyni, csak a kód kéne. Viszont akkor most mesélj magadról egy kicsit.
Először csak zavartan nézett rám, de aztán elkezdett meséli. Biztos nem könnyű, hogy újra el kell mesélnie mindent, amit eddig tudtam.
               - Hol is kezdjem…
               - Talán a neveddel – szóltam közbe mosolyogva már az elején.
               - Hát persze – nevetett fel. -  A nevem Han Sanghyuk, de hívj nyugodttan Hyuknak, mindenki így hív.
               - A Sanghyuk szebb – jegyeztem meg halkan, mire nagy szemeket meresztett rám. – De a Hyuk is az, így hívlak ha szeretnéd – mentegetőztem egyből, de leintett.
               - Eddig is Sanghyuknak hívtál. Hol is tartottam… húsz éves vagyok, ugyanarra az egyetemre járunk, csak én elsős vagyok, te pedig harmadikas. Bár azt hiszem, halasztanod kéne egy évet, nem emlékszel túl sokra az egyetemből, igaz? – Megráztam a fejem, hogy nem. Semmire sem emlékeztem az egyetemből, arra sem, hogy mit tanultam. – Három éve ismerlek, és együtt lakunk. – Kérdőn felvontam az egyik szemöldököm, mire gyorsan magyarázkodni kezdett. – Mármint négyen lakunk együtt, mert egyikünk sem akart kollégiumba menni, és így olcsóbb a lakás. Az egyik srác az évfolyamtársad, a másik másodikas.
               - Mit tanulok az egyetemen?
               - Építészetet. – Na erre nem számítottam. Valószínűleg ez az arcomon is látszódhatott, mert Sanghyuk elnevette magát. – Ennyire meglepő?
               - Nem, nem csak…de. Komolyan építésznek tanulok? Nem néztem ki magamból…
Mesélt még a lakótársainkról, akik már nagyon várnak otthon, csak a vizsgáikra kell készülniük. Előszedett a táskájából egy zenelejátszót, ami állítólag az enyém, hogy ne unatkozzak majd. Rengeteg közös témánk volt, bármiről tudtunk beszélgetni, a végére már begubózott az ágyam végébe a takarójával, a lábait felhúzta, és a térdeire támasztotta az állát. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha már évek óta ismerném, ami lényegében igaz is volt, de számomra ő mégis csak egy idegen volt. Este jött a nővér, kaptam vacsorát, és Sanghyukot is lezavartam a büfébe, hogy vegyen magának valamit enni, mert reggel óta itt van, de még nem láttam nála ételt. Végül két szendviccsel tért vissza, és – a nővér engedélyével – két sütivel. Miután megettük, Myungsoo még utoljára benézett, és kihívta beszélni Sanghyukot. Behajtották ugyan az ajtót, de ha nem is hallottam mindent, a lényeget igen.
               - Myungsoo…valami nincs rendben.
               - Mire gondolsz Hyuk?
               - Leo megváltozott. Nem úgy viselkedik mint eddig.
               - Persze, hogy nem. Elvégre semmire nem emlékszik az eddigi életéből, én is biztos máshogy viselkednék. Gondolj csak bele, itt ül vele egy srác, akit sosem látott még, ő ellenben mindent tud róla. Képzeld el te, hogy éreznéd magad ilyen helyzetben.
               - Jó, igen, persze, de most nem erről van szó. Eddig csendes volt, visszahúzódó, ha véletlenül nevetett, egyből elfordult, eltakarta a száját, vagy el is bújt zavarában akár, most meg… Most beszél, nevet, közvetlen, pedig nem is ismer!
               - Oh… - hallatszott a hangján, hogy megilletődött – ez viszont már gond. Ezt meg kell beszélnem egy kollégával. De, addig nézd a jó oldalát, könnyebben összebarátkoztok újra.
               - Myungsoo! – szólt rá a fiatalabb. – Tudom fura, de nekem hiányzik a régi Leo… - szomorodott el. Valóban ilyen lettem volna? Rossz volt hallani, de mit vártam. Vannak beszélgetések, amiket jobb nem hallani. Kicsit elkedvetlenedtem én is, de próbáltam nem mutatni mikor visszajött, ami valahogy túl jól ment.
Este megpróbálták hazaküldeni, mivel már felébredtem, láthatta, hogy jól vagyok, de nem volt hajlandó elmenni, így aztán nem tudtak vele mint csinálni, meg aztán, egy este már mit számít. Sokáig beszélgettünk még, és zenét hallgattunk, végül ott az ágy végében aludt el. Nem akartam már felkelteni, szóval hagytam, hadd aludjon ott. Még egy ideig válogattam a zenék között, aztán lassan én is elaludtam.