Tao sietve húzódott be egy kávézó terasza alá. Az eső zuhogott, már legalább két napja, de még mindig nem úgy tűnt, mintha el szeretne állni. Persze az autója is most romlott el, taxizni pedig nem igazán szertett, zavarta, hogy egy idegen vezeti az autót, amiben ül, nem bízott benne, így maradt a séta. Nem lakott messze a munkahelyétől, csak nagyjából tíz percre, de ez alatt a rövid idő alatt is bőrig ázott. Hosszú kabátja alja sárosan lógott a lába mellett, gallérját felhajtotta, hogy ne fújjon annyira az arcába a szél. Nem szerette az esőt, tulajdonképpen a havat se, de most inkább azért könyörgött. Ha már ott állt meg, beszaladt, vett egy jó forró kávét és egy brióst. A kávéból kortyolt egy nagyot, hogy erőt merítsen az út további részéhez, még jobban összehúzta magán a kabátját, és kilépett a tető alól. Hosszú lépteivel gyorsabban haladt, mint a több ember, de még így is sok jutott neki az esőből, mire az az irodáig ért, szinte már csavarni lehetett a kabátjából a vizet.
A cég egy nagy épületben volt, rengeteg üvegablakkal, amit többnyire szeretett, bár nyáron nagyon felmelegedett miattuk a helyiség. Elöl volt pár asztal az ablak mellett, ahová le lehetett ülni, beszélgetni, pihenni, beljebb két hosszú sor asztal helyezkedett el, mindegyiken számítógép, kis matricán névvel ellátva. A falak világosak, a terem szélén pedig lépcső. Az emeleten főleg egy kisebb konyha, és pár tárgyaló volt, ahol megbeszéléseket tartottak. Tao szeretett itt dolgozni, barátságosnak találta a környezetet, valamint minden kollégájával jól kijött, különösen Jessivel, aki az elő héten betanította. Még a főnökével is jól kijött, annak ellenére, hogy kicsit haragudott rá. Mindig dicsérte, és nem csak akkor, ha ketten voltak, hanem mások előtt is, bonyolult, gondolkodást igénylő feladatokat is kapott, valójában még csak a fizetése miatt sem panaszkodhatott, csak az zavarta, hogy mindezek ellenére, semmi változást nem tapasztal. Ugyan ott volt, ahol akkor, mikor belépett.
Az asztalához ment, ledobta mellé a táskáját, aztán az egyik félreeső fogashoz, hogy felakaszthassa a kabátját. Talán megszárad kicsit mire végez. Ma egész kevesen voltak bent, a többség terepen kapott munkát, vagy beteget jelentettek. Jessi az előbbi táborba tartozott, korán kelt, hogy időre a város másik végébe érjen. Tao most már nyugodtan sétált vissza az asztalához, hogy nekiállhasson egy projektnek, amit főnöke nemrég bízott rá. Megnyitott pár oldalt a gépén, egyiken diagramok voltak, a másikon szöveg és képek, a harmadikba pedig jegyzetelt. Közben elővette a kávéját és a brióst, hogy ennyi megpróbáltatás után végre megreggelizhessen.
Az ajtó kinyílt, és egy magas alak lépett be rajta, szőke tincsekkel, hosszú, be nem gombolt bézs kabátban, fekete nadrágban, fekete ingben, és egy hosszú sállal, amit elegánsan hátradobott. Mindenki utána nézett, ahogy áthaladt a helyiségen, de ő nem nézett senkire. Ez nem az az önelégült vonulás volt, nem tűnt nagyképűnek, csak egy halvány mosollyal, a padlót fürkészve, felosont az emeletre. Tao szinte megállt evés közben, úgy bámulta. Aztán a férfi eltűnt az emeleten, és mindenki visszatért a dolgához, kivéve Tao. Nem bírta kiverni a fejéből a nemrég látottakat, de aztán felettese segített neki. A férfi sietve szelte át az bejárat és a lépcső közti távot, láthatóan késésben volt, de arra még volt ideje, hogy Taora nézzen, aki még mindig lefagyva ült a székében, egyik kezében a brióssal, másikban az egérrel. Egyből észbekapott, visszafordult a monitorához, és belekortyolt az időközben langyosra hűlt kávéjából.
Mire elfogyott a reggelije, sikerült végre a munkájára koncentrálnia, ekkor viszont egy ismerős alak tűnt fel a lépcsőn. A nemrég látott magas alak, most a főnök társaságában jött le az emeltről, valamitől nagyon boldog volt, és pont elkapta Tao pillantását. Tao úgy látta, mintha egy pillanatra meglepődött volna, de az idegen gyorsan félrenézett, így nem volt biztos benne.
A nap hátralevő részében nem látta többet a férfit, de nem tudta eldönteni, hogy ennek örüljön, vagy ne. Jobban kellett volna tudnia koncentrálni így, hogy nem volt itt a személy, aki eddig elvonta a figyelmét, de pont ez zavarta. Hogy nem volt ott, nem látta, nem tudta merre jár. Nem is értette mért érdekli őt ennyire, hiszen nem is isme… ismeri. De honnan? Nem tudott rájönni. Mire véget ért a munkaidő, Taot az őrületbe kergette ez az apró kis gondolat. Nem is értette, honnan jött ez a gondolat, hiszen senki hasonlóra nem emlékezett a múltjából. Ezúttal a munkatársai rángatták ki gondolatai közül, akik bulizni hívták. Persze egyből igent mondott. Nem is lehetett ezt igazán bulinak nevezni, néha munka után beültek a kedvenc klubjukba iszogatni. Nem volt túl népszerű hely, megvoltak a törzsvendégek, esetleg néha betévedt egy-két új arc, de többnyire kiszámítható volt az este alakulásra. Ők általában az egyik fal melletti hosszabb asztalt foglalták el, aki többet ivott, az átment a táncparkettre, és ha nem a munkatársai közül valakivel, akkor egy már kellően jókedvű emberrel táncolt. Tao sokszor elment velük, szinte mindig, ha nem volt késésben épp egy projekttel, amit a főnöke rásózott, így már jól ismert ott mindenkit. A pultossal kifejezetten jóban volt.
Minden szokás szerint haladt, mindenki szerzett magának valami piát, és elfoglalt egy széket. Aztán megjelent két váratlan vendég.
               - Hello, remélem nem baj, hogy elhoztam az új munkatársat is – vigyorgott rájuk a főnök, ahogy belépett – legalább megismeritek. – Odahúzott magának egy széket, majd intett a szőke férfinek, hogy ő is hozzon magának egy széket. Az utolsó szabad hely, természetesen Tao mellett volt. A férfi rámosolygott, aztán a többiek felé fordult.
               - Wu Yifan vagyok, most helyeztek át ide a szomszéd városból, remélem, jól tudunk majd együtt dolgozni.
Csak egy mondatot mondott, és máris mindenkit megvett magának. Volt valami a megjelenésében, a stílusában, a beszédében, amitől a férfiak elismeréssel néztek rá, a nők pedig epekedve. Yifan mégis mikor leült, csak szégyenlősen nézett maga elé, és Taora, mikor azt hitte nem látja. Eleinte elég visszahúzódó volt, de ahogy az ital egyre több lett, a nyelve is megeredt. Kiderült, hogy jó humora van, három nyelven beszél, egyet pedig tanul épp – mind a négyet bemutatta, két pohárral később, már csak angolul szólalt meg – és hogy ott nőtt fel, ahol Tao. Tulajdonképpen csak pár utcára laktak egymástól, de Tao tudta, hogy nem ezért ismerős neki a férfi.
Péntek volt, szóval tovább maradtak mint szoktak, és többet is ittak. Hamar kiderült, hogy Yifannak nem kell túl sok alkohol hozzá, hogy részegre igya magát. Tao még csak épphogy szédült, mikor Yifan már énekelt is. Már éjfél volt, mire Yifan először Taohoz fordult.
               - Egész nap olyan furcsán néztél. – Közelebb hajolt, és mát csak húsz centiről vizslatta Taot, aki annyira meglepődött, hogy kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott.
               - Oh, észre vetted? – Egyből a szájára csapott, csak nagy szemekkel bámult Yifanra, aztán lassan újra megszólalt. – Mármint… dehogy. Csak új vagy, én meg kíváncsi.
               - Persze – nevette el magát a szőke, és Tao vállára dőlt.
A következő egy órában is így maradtak. Yifan képtelen volt megmozdulni, valószínűleg el is aludt, Tao pedig nem tudta mit csinálhatna vele és… egy kicsit tetszett is neki. Bát egész este, sőt, mióta megjelent, akkor szólt hozzá először, mielőtt rá dőlt, de még így is sikerült elvarázsolnia. Nem annyira mint a többieket, ahhoz túl erős volt a gyanúja, hogy valahonnan ismeri, de eléggé ahhoz, hogy mikor a főnöke megkérte a csapatot, hogy segítsen neki valaki hazamenni, önként jelentkezzen. Mint kiderült, csak két utcával lakott arrébb, mint ő. Milyen ironikus. Nagy nehezen összekaparta Yifant, és elindultak a címre, amit a főnöke mondott. Ha józan lett volna, semmi gondja nem lett volna ezzel, de így kétszer akkora esélye volt, hogy a földön, vagy épp az egyik árokban végezze, mint ha egedül lett volna. Nagy nehezen elvonszolta Yifant a lakásáig – még mindig gyűlölte a taxikat – aki közben újra énekelni kezdett, aztán a második dal után, kisgyerekes lelkesedéssel ölelte meg Taot, amiért itt van vele, és mert nagyon, NAGYON szereti. Legalábbis akkor ezt állította. A kulcsa a belső zsebében bújt el; legalább tíz perc volt, mire Tao előszedte, mert Yifan minden próbálkozásnál felvisított, miszerint csikizi. A lakásba való bejutás se volt sokkal egyszerűbb, Yifan kabátja az égvilágon mindenbe elakadt, és akkor a hosszú végtagjairól, amiket úgy dobált, mint egy újszülött zsiráf, már ne is beszéljünk. A hálóig már el se jutottak, Tao ledobta a kanapéra, ahol a szőke egyből el is aludt. Az újabb bűvészmutatvány akkor következett, mikor Tao megpróbált kiszabadulni a magasabb karjai közül, amikkel magával rántotta. Ezek után még arra is volt ereje, hogy legalább a cipőjétől megszabadítsa, ha már a kabátot nem tudja levarázsolni róla.
Hamarosan újra az utcákat rótta, és hazafelé tartott. Mért pont ő? Mondjuk ő jelentkezett, hogy hazaviszi Yifant, de nem is tudta pontosan, miért teszi. Talán csak körül akart nézni kicsit a lakásán, hátha eszébe jut valami, hogy honnan ismerős neki a férfi, de ez végül elmaradt.

Hétvégén nem csinált semmit, lényegében csak otthon vergődött, és persze szenvedett a másnaposságtól. Egyszer lement a nem messze lévő kisboltba tésztáért, de nem volt az a fajta amit venni szokott, így feladta, hogy spagettit készítsen. Helyette csak egy zacskó chipset vitt a pénztárhoz.  Egy pillanatra mintha Yifant is meglátta volna a sorok között, de mikor újra odafordult, már nem volt ott senki. Talán az agyára ment, hogy nem tudja hová tenni a férfit?
Hétfőn esernyővel felszerelkezve indult útnak a munkahelye felé, és milyen jól tette. Az eső szakadt, de most csak egy kicsit ázott el. Annak ellenére, hogy korán indult, majdnem utolsóként ért be, beleértve Yifant is. Mikor elment mellette, halvány mosollyal köszönt neki, aztán zavartan félrenézett, és folytatta a munkáját.
               - Tao! Milyen volt a péntek estéd? – gurult oda a székével, egy vékony, hosszú fekete hajú, meglepően mély hangú nő, mikor az asztalához ért.
               - Inkább te hol voltál? Hívtalak. Vagy hússzor.
               - Ugyan már, ne vedd a szívedre, tudod, hogy néha eltűnök – legyintett a nő, és Tao asztalára könyökölve, a kis zacskóba kukkantott, amin a kávézó címkéje állt. – Csak nem muffint hoztál nekem? Ráadásul málnás-csokisat? Jaj, nem kellett volna, de köszönöm Drága, szeretlek – vigyorodott el, miközben kivette az említett finomságot a zacskóból.
               - Teszed le, Jessi! – kapott felé Tao mérgesen, de a nő hátrébb gurult a székével, hogy ne érje el. – Jessi! Az az én reggelim… - mordult rá még egyszer, de ez sem használt. Mondjuk nem is gondolta komolyan. Aztán pár pillanat után elnevette magát. Annyira mindennapos volt, nem is tudta miért erőlködik még mindig, úgyis mindig két muffint, vagy épp fánkot vett, és ezt Jessi is nagyon jól tudta. Valahogy kialakult köztük, olyan volt mint egy kimondatlan megállapodás. Tao reggelente hozott valami kaját Jessinek, Jessi pedig később meghívta egy kávéra, vagy valamire.
               - Nyugi Drága, tudod, hogy nekem hoztad. Mindig nekem hozod, csak kíváncsi voltam valamire. És igazam is van – vigyorgott, és elégedetten a muffinba harapott.
               - Tudom – sóhajtott. – Na és mire voltál kíváncsi?
Jessi bizalmasan közelebb intette magához Taot, egy sunyi mosollyal. – Hallottam, hogy pénteken te vitted haza az újfiút. És Yixing mondta, hogy folyton téged bámul. Mármint az új srác. Mi is a neve?
               - Wu Yifan.
               - Még egy kínai? Na, már hárman vagytok. Ó ne már. Meg kéne tanulnom kínaiul… sose értem mit makogtok Yixingel. Gyanúsak vagytok, tuti engem beszéltek ki…
               - Persze, minden alkalommal – vigyorgott rá Tao.
               - Na jó, de a lényeg. Yifan mióta megérkezett, téged bámul. Szerintem bejössz neki, be kéne próbálkoznod nála, pont az eseted. Bár elég visszahúzódónak néz ki – gondolkodott el – de nem gond, hallottam, hogy ha iszik, akkor nem az. Majd többet jársz el vele inni.
               - Kitalálom. Yixing? – A nő bólintott. – Megfojtom. És végül is mire voltál kíváncsi? Mert azt nem mondtad meg.
               - Hát hogy igaza van-e Yixingnek. És igaza van.
               - Ugyan már, nincs igaza. Legtöbbször csak a szája jár, azt se szokta eltalálni, ő bejön-e egy csajnak, majd pont abban lesz igaza, hogy én tetszek-e egy pasinak.
               - Ebben az esetben… Yixingnek inkább pasiznia kéne. Ugyanis Mr. Dögös most is téged stíröl.
Tao meglepődött, aztán Yifan felé kapta a fejét, aki ismét csak szégyenlősen elfordult. Jessinek igaza volt. Sőt! Yixingnek igaza volt. Yifan tényleg őt bámulta, és nem csak egyszer. Amikor csak lehetősége volt rá, ezt tette. Minden percben érezte magán azt az égető tekintettet, ami megint csak fájóan ismerős volt neki valahonnan. Sosem szokták megbámulni, általában kerülte a feltűnést, az egyetlen, ami feltűnő lehetett rajta, hogy mindig sötétbe öltözött. Úgy érezte illik hozzá. Egyszer volt egy időszak, mikor folyton úgy érezte, nézi valaki, de egy idő után nem foglalkozott vele, úgy gondolta, csak beképzeli magának, de most újra itt volt ez az érzés.
Csak akkor múlt el, mikor a nap végén hazaindult, és akkor is csak azért, mert Yifannak bent kellett még maradnia. Ha nem, valószínűleg együtt mentek volna haza, ami minden bizonnyal, elég kínos lett volna. Mióta Tao hazavitte Yifant, nem beszéltek. Persze, reggel köszöntek egymásnak, és Yifan egész áldott nap bámulta, de nem beszéltek egy szót se. És a következő nap sem. És az után sem. Lassan már Taonak is kezdett kínos lenni, kicsit olyan volt, mintha direkt kerülték volna egymást.
               - Menj már oda hozzá, ő úgyse fog idejönni – lökdöste meg kicsit Jessi tao oldalát egyik nap. Már őt zavarta, hogy Yifan ilyen nyíltan bámulta legjobb barátját.
               - Miért menjek oda? Semmi közünk egymáshoz, egyszer segítettem neki hazamenni, amire biztos, hogy nem emlékszik, és ennyi. Hagyjál, dolgoznom kell – hessegette odébb Tao a nőt.
               - Menjél már oda! – szólt rá a kelleténél hangosabban Yixing is, mire többen is odanéztek. – Nem tudok vele rendesen dolgozni, mert ha olyankor beszélek hozzá, mikor a közelben vagy, egyszerűen meg se hallja amit mondok! A fenébe Tao, ha nem mész oda, ideráncigálom!
               - Nyugi, nem kell kiabálni! – szólt rá Tao, aztán indulatosan kitolta a székét. – Odamegyek. Nyugi. – Felkelt és átsétált a termen. Yifan pont az emeletre indult, Tao pedig utána. Már két napja nyaggatták a többiek, főleg Yixing, úgyhogy a végére akart végre járni a dolognak. A konyhában érte utol, ahol a szőke épp kávét főzött.
               - Én is kaphatok? – mutatott Tao a kávéra, és Yifan mellett nekitámaszkodott a pultnak. Yifan nem válaszolt, csak a szokásos halvány mosolyával bólintott egy aprót, és elővett még egy bögrét. – Hogy érzed magad itt? – próbálkozott újra.
               - Jobban, mint az előző munkahelyemen.
               - És… jól kijössz a többiekkel?
Yifan egy furcsa pillantást vetett rá. – Azt hiszem, igen.
               - Bocsi, ez kicsit úgy hangzott mintha az iskolába lennénk – nevette el magát Tao. Tényleg nem tudta mit kérdezhetne, vagy hogyan kezdhetne el beszélgetni Yifannal. Fogalma se volt, mi érdekli a szőkét, vagy hogyan kérdezhetne erre rá. Talán valami olyannal kéne, ami az elmúlt napokhoz kapcsolódik, de hát szinte nem is találkoztak… - Hogy érezted magad pénteken?
Erre a kérdésre Yifan teljesen zavarba jött. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de egy hang se jött ki rajta. El ugyan nem vörösödött, de azt se tudta merre nézzen. – Én – szólalt meg végül halkan – sajnálom…
               - Sajnálod? Ugyan mit? – lepődött meg Tao. Semmi rosszat nem tett, amit sajnálnia kellene, hiszen nem is beszéltek még három szónál többet. A péntek estéről pedig esélytelen, hogy bármilyen emléke legyen. A felétől már magánál sem volt, csak aludt – vagy valami olyasmi – Tao vállának dőlve, talán ezért is döbbent le annyira, mikor Yifan végül a pénteket hozta fel okként.
Hosszas győzködés után ugyan, de Taonak sikerült meggyőznie Yifant, hogy nem haragszik, és szívesen segítetett, és legközelebb is ott lesz, ha kell. A szőke megesküdött, hogy nem lesz több ilyen, de Tao valahogy nem tudott hinni neki.

Következő pénteken, szokás szerint, a csapat elindult a szokásos helyükre, ezúttal Jessi is velük volt, Tao legnagyobb örömére, így közé és Yixing közé szorulva tette meg az utat, miközben végig Yifan hátát bámulta. Egész héten szintem nem is beszéltek, leszámítva azt az egy alkalmat, mikor a férfi bocsánatot kért…meg még azt a párat, mikor drága barátai odarugdosták, hogy beszéljen vele. Minden nap egyforma volt, ezt leszámítva. Tao reggelente hosszú kabátjába burkolózva szelte az utcákat, vett reggelit, dupla adagot, mikor beért, levetődött a gépe elé, Yifan bámulta, anyagot gyűjtött, dolgozott, Yifan bámulta, ebédnél Jessi meghívta valamire, Yifan még mindig bámulta, aztán Yixing és Jessi odarugdosták a szöszihez, és végül mehetett haza. De pénteken nem úszta meg ennyivel, bármennyire is nem volt kedve menni, nem mondhatta le, ráadásul a barátai se hagyták. Miután kikapcsolta a számítógépét, közrefogták mielőtt még elmenekülhetett volna.
Yifan megint mellé került, de csak miután Yixing háromszor is megemlítette, mintegy véletlenül, hogy ő most máshová szándékozik ülni.
Az este ugyan úgy végződött, mint egy héttel ezelőtt, azzal a különbséggel, hogy mikor Tao segített felállni a magasabbnak, és elkezdte az ajtó irányába támogatni, miközben Yixing és Jessi félreérthetetlen pillantásokat küldtek felé. Nem volt egyszerű az út Yifan lakásáig, de legalább már tudta az utat, és a kulcsot is elvette tőle, mikor még a bárba voltak. Sőt, még a kabátját is sikerült leszenvednie a magasabbról, bár nagyon tiltakozott. Yifan furcsa volt. Tao ezt minden egyes alkalommal megállapította, amikor csak ránézett. A magas, helyes – mert Yifan tagadhatatlanul az volt – sikeres emberek általában nagy önbizalommal rendelkeztek, talán túl sokkal is, de ez a szőkéről nem volt elmondható. Inkább egy kisgyerekre hasonlított, aki hirtelen belecsöppent a felnőttek furcsa, idegen világába. Még ő is meglepődött rajta, de Tao késztetést érzett rá, hogy ottmaradjon a kanapén végigdőlt Yifannal, és vigyázzon rá. Legutóbb szinte csak ledobta a kanapéra, és már rohant is, de ezúttal megakadt rajta a szeme. Vagy tíz percig téblábolt a lakásban, mire elhatározta magát, és hazament.

A következő hetekben, szinte minden pénteken ismétlődött az esti program. Csak az ital mennyisége, és a hazajutásra szánt idő változott. Yifan józanabb volt, Tao pedig tovább maradt ott esténként. Rá kellett jönnie, hogy a magasabb nagyon is jó társaság, ha elengedi magát kicsit, csak hát ez nem sokszor történt meg. Hét közben visszaváltozott azzá a félénk emberré, akinek megismerték. Ilyenkor még Tao is alig tudott vele rendesen beszélni. Több hét is eltelt, mire Tao ugyan olyan közvetlenül tudott beszélgetni Yifannal akárhol voltak, mint péntek esténként. Tulajdonképpen nem is tudta, miért akarta jobban megismerni a szőkét, mégis azzal töltötte a napjait, hogy a közelbe és a bizalmába férkőzzön. Már nem volt rá mérges, amiért csak úgy megjelent, és máris magasabb pozíciót töltött be a cégnél, mint ő eddig bármikor, az egyetlen ami zavarta, az a furcsa érzés volt, amit azóta érzett, hogy meglátta. Valahonnan ismerte, de még mindig nem jött rá, honnan, és Yifantól sem akarta megkérdezni.
               - Hé fiúk, gyertek egy kicsit! – kiáltott le a főnök az emeletről Taonak és Yifannak, majd intett, hogy menjenek fel. Egyikük se tudta mit akarhat a főnök, még sose hívta mindkettejüket egyszerre. A többiek is érdeklődve néztek utánuk, nem tudták miért, de mindenki rosszat sejtett. Csak mikor lejöttek végre, fél óra múlva, derült ki, hogy mindenki tévedett.
               - Közös projektet kaptunk – mosolygott boldogan Yifan, mikor Jessi elkezdte vallatni. – A főnök úgy gondolta, jól tudnánk együtt dolgozni.
               - Ó ebben biztos vagyok – vigyorodott el sokatmondón Jessi, és Taora villantotta éles tekintetét. – Úgyis mindjárt vége a munkaidőnek, szerintem üljetek be valahová, és beszéljétek át a dolgot. – Egy pillanat alatt váltott át ártatlan mosolyra, mindebből persze Yifan semmit sem vett észre.
Fél órával később már egy kisebb étteremben ültek, másfél órával később pedig Tao lakása előtt a lépcsőn. Sok mindent mesélt Yifan ez alatt a másfél óra alatt, nagyjából mindenről szó esett, csak a munkáról nem.
               - Nem ismertél meg, igaz? – szóalt meg Yifan hosszú hallgatás után, kissé szomorkásan.
               - Mi? – lepődött meg Tao.
               - Annyi év után… fura, hogy így találkoztunk – mosolyogott el halványan a magasabb. – Bár sejtettem, hogy nem emlékszel rám. Sokat változtam… külsőre.
Tao csak értetlenül nézte Yifant, próbált rájönni, mire utal a férfi. Az a furcsa érzés, ami végig ott volt, és Yifan most kérés nélkül válaszolta meg Tao kérdéseit, bár azt sosem gondolta, hogy ez majd egy hideg estén, a lakása előtti lépcsőn fog megtörténni. Fázósan húzta össze magán a kabátját. Mért is nem mentek be a lakásba?
Valóban… a középiskolában volt egy alacsony srác, mindig könyvek voltak nála, és mindig Tao közelében volt. Igaz, akkor még fekete volt a haja, de az arca szinte semmit sem változott, hogy is felejtette el? Bár sosem beszéltek… a fiú egyszer sem ment oda Taohoz, ő pedig túl beképzelt volt, hogy odamenjen a fiúhoz beszélgetni, hiszen ő népszerű volt, nem ment oda csak úgy valakihez.
               - Sajnálom – sóhajtott Tao, és Yifan felé fordult. Nem ültek túl messze egymástól, pont annyira, hogy csak pár centi válassza el őket, ha egymás felé fordultak. Az egész este, jobban hasonlított egy randira, mint üzleti megbeszélésre vagy baráti találkára, és ezt mind a ketten tudták. Tao tudta, hogy Jessi nem véletlenül küldte el őket kettesben, amiért először haragudott, de rá kellett jönnie, most sem neki volt igaza.
               - Semmi baj. – Tao nem tudta eldönteni, a férfi tényleg kimondta, vagy csak gondolta azt a két szót. Közelebb hajolt hozzá, és mikor Yifan felé fordította a fejét, megcsókolta. Nem is tudatosult benne, de azóta várt erre, mióta meglátta az ajtóban, abban a fekete ingben és a hosszú, világos kabátjában. Észre se vette, hogy most is abban ült ott vele az ajtaja előtt. Talán jobb is, hogy középiskolában egyszer sem beszéltek, talán akkor most nem is ültek volna ott egymásba feledkezve.
Észre se vették az utca túloldalán bujkáló két alakot.
               - Látod – szólalt meg egy nő suttogva az árnyékban – mondtam, hogy ez lesz.
               - Én is mondtam, ha nem emlékeznél…
               - Jaj fogd már be Yixing! Holnap tuti halálra cikizem őket.
               - Én is… - vigyorodott el Yixing, mielőtt elrángatta volna Jessit a szomszéd utcába, hogy a két férfi legalább ezt az estét nyugalomban tölthesse.

*~vége~*