Pár nap már eltelt Morrigan megjelenése óta. Azóta kivallattam Chanyeolt, és egész sok mindent elárult. Többek közt azt is, hogy volt Seongsanban, találkozott Joonmyunnal és Yifannal, megnyugtatta őket, hogy jól van, én is jól vagyok, és bár nem mondhatja el, hol vagyok, de megvagyok. Azzal viszont nem számolt, hogy Jongdae esetleg a közelben lehet. Szóval most egy hatalmas monoklival a szeme alatt mászkál. Háromszor is körberöhögtem mikor hazaért, amit nem díjazott túlságosan, úgyhogy átzavart Morriganhez. Ennek igazából örültem, egészen megkedveltem a lányt, kicsit emlékeztetett Jongdaere a hiperaktívsága. Ha ismernék egymást, vagy nagyon jól kijönnének, vagy élet-halál harc folyna.
A szüleik ugyan másik házban laknak, de mégis sikerült velük találkoznom, nagyon kedves emberek. Ha így folytatódik, túlságosan is meg fogom szeretni ezt a helyet, és nem akarok majd visszamenni. Bár már most sem nagyon akarok. Az egyetlen, ami vissza húz oda, azok Yifanék. Most, hogy megbeszéltük Chanyeollal is a dolgokat, jó lenne, ha mindenki egy helyen lenne. De Jongdae nem tudom, mi okon jöhetne Yongsanba, Chanyeol pedig valahogy már nem illik Seongsanba. És akkor még ott van Yifan titokzatos kiszemeltje is. Vajon Jongdae és Joonmyun összejöttek azóta, hogy eljöttem?
Viszont vannak dolgok, amikhez nem tudok hozzászokni, az egyik ilyen pedig Sunbae. Épp a konyhába indultam, mikor meghallottam, miközben Morrigannel beszélgettek. Kicsit bűntudatom volt, hogy kihallgatom őket, ráadásul a saját házukban, de volt egy olyan sejtésem, hogy rólam van szó. Suttogva beszéltek, gondlom féltek, hogy meghallom.
               - Verd ki a fejedből!
               - Megpróbáltam…
               - Nem úgy! Fúj! Sunbae… ne csináld ezt. Chanyeol nagyon szeret téged, tudod, hiszen régóta ismered, de ha ezt megtudja, lefejez! Nem emlékszel milyen hisztit levágott már akkor, mikor elvitted… ŐT a cukrászdába?
               - Nem úgy gondoltam! Te gondolsz mindig rosszra! És igen, emlékszek, de értsd meg, nem megy. Ráadásul most itt van és…
Halkan elhátráltam az ajtótól, aztán valamivel hangosabban, hogy hallják, hogy jövök, az ajtóhoz trappoltam, és vigyorogva berontottam a konyhába. – Miről beszéltek?
               - Oh, mi csak arról, hogy… - kezdett bele Sunbae, de nem tudta mit hazudjon. Az már eddig is feltűnt, hogy nem szeret és nem is nagyon tud hazudni.
               - Arra gondoltam, hogy sütök valamit – vágott közbe Morrigan. Jól láthatóan, neki nem okozott gondot, ha füllentenie kell. – Arra gondoltam, hogy valami csokisat csinálok, de Sunbae le akar beszélni róla.
               - Mi bajod a csokis sütivel? – fordultam felé vigyorogva. Nem tudtam, nem mosolyogni ezen a mentésen.
               - Semmi – mentegetőzött egyből – csak én inkább valami mást ennék. – Morrigan finoman oldalba bökte. – Izé, Huginak van egy sütije, amit csak ritkán csinál meg. De ha te kéred meg, talán…
Szinte már azt kell mondanom, hogy aranyos volt, ahogy szenvedett. Egyrészt emiatt, másrészt mert nem fedhettem fel magam, fordultam Morrigan felé, és a legszebb mosolyommal kértem, hogy készítse el azt a különleges sütit. Csak egy nagyot sóhajtott, aztán kizavart minket a konyhából, de mielőtt kiértünk volna, Sunbae még kapott egy figyelmeztető pillantást tőle. Nem tettem szóvá, csak meglökdöstem, hogy induljon meg a kert felé.

Halkan osonok be a házba, nem tudom Chanyeol alszik-e, mindenesetre késő van. Sokáig maradtam Moriganékkal. Végül elkészült a híres süti, ami valóban iszonyú finom volt, most is van nálam egy kevés, mert Morrigan a lelkemre kötötte, hogy hozzak Yeolnak, mert imádja, talán még ki is tudom engesztelni vele. A kis csomagot lepakolom a konyhaasztalra, és felfedezőútra indulok. Az emeletre megyek, eredetileg a szobájába akarok bekukkantani, de egyből feltűnik, hogy nyitva van az erkélyajtó. Furcsa, sosem láttam még kiülni ide, mióta itt vagyok, az erkély az én helyem lett, szinte minden estét itt töltöttem.
               - Megjöttél? – kérdezi, de nem néz hátra. Válasz helyett felteszem az asztalra a földön heverő bögrét, és mellé ülök. Az eget nézi, rengeteg csillag van. Legutóbb otthon a háztetőről néztem őket. Olyan réginek tűnik ez az emlék, mintha évekkel ezelőtt lett volna, pedig talán két hete lehetett. – Na, milyen volt velük a nap?
               - Egész jó. Azt hiszem kedvelem őket. Hoztam neked sütit, Morrigan sütötte. – Már várom megszokott reakciót, mikor kaja, főleg süti kerül szóba, de meg se mozdul. Csak néz előre, így nincs más választásom, mint hagyni, és nézni a csillagokat. Mintha itt több lenne, mint Seongsanban. Mintha itt minden jobb lenne.
               - Kérdezhetek párat? – szólalok meg, megtörve a már így is túl hosszúra nyúlt csendet.
               - Persze – bólint rá, de még mindig csak az eget fürkészi. Nem tudom, hogy tényleg szívesen válaszolna-e a kérdéseimre, de most végre van rá idő, és remélem nem fog elfutni se hirtelen sehová.
               - Joonmyun tudja, hogy sárkány vagy?
               - Nem tudom. Szerintem sejti.
               - Akkor ő miért a barátod? Engem az ellenségeddé tettél, hogy nehogy felfedjelek.
               - Túl régóta a barátom, gyanús lenne, ha hirtelen arra kezdenék törekedni, hogy utáljon. Meg hát… mégis csak a barátom. – Kicsit elszomorít a válasz, de bólintok. Érthető.
               - Mesélnél arról, mikor rosszul lettél nálam?
               - Ha nagyon muszáj… - Mivel nem válaszolok semmit, felsóhajt és fojtatja. – Morrigan mondta, hogy már tudsz az átváltozásról. Ez általában pontos, szinte percre pontos, de aznap valahogy kiment a fejemből, és nem néztem az órát. Arra számítottam, hogy legkésőbb tízkor hazaindulunk, de a jelek szerint ez nem sikerült. Ilyenkor nem teljesen fájdalommentes a dolog, mert nem mi idézzük elő, mondhatni, kitör belőlünk a sárkány. Hát ennek voltál szemtanúja. Gondolom azt már sejted, hogy ez után fogtak el. Mivel ilyenkor két napig kénytelenek vagyunk sárkányként élni, és gyanús lett volna, ha két nap múlva a sárkány egyszer csak emberré változik, és kisétál a ketrecből. – Ezzel egyet kell értenem, ez tényleg gyanús lett volna.
               - És a szemed? Sárga volt.
               - Ez egyedi. Átváltozáskor minden sárkánynak színes a szeme, zöld. Azt mondják, annak, aki az ősi sárkány, Asha egyenes ági leszármazottja, annak sárga. Szóval…
               - Akkor te az vagy. És ezért nincs valami kiváltságod itt a faluban? – Megrázza a fejét, hogy nincs. Pedig meg mertem volna esküdni rá. – Akkor már csak két kérdésem van. Miért ölted meg azt a sárkányt a Próbán? Nem volt ő is egy közületek?
               - Ez nem ilyen egyszerű. Nem minden sárkány tud átváltozni, vannak, akik egyszerűen csak… sárkányok. Vannak, akik ellenségesek, le akarják rombolni a falunkat, mert szerintük képmutató, hogy emberként élünk, hiszen sárkányként születünk. És vannak…
               - Várj, mi? – vágok közbe. – Sárkányként születtek? Mármint ÚGY sárkányként?
               - Igen. Az anya átváltozik, mielőtt szülne, és a kissárkány egy órával a születése után változik emberré. Onnantól kezdve nem változik át, nagyjából tizenkét éves koráig. Na de ott tartottam, hogy… hol is… ja igen, szóval akit megöltem az az ellenségünk volt. Egy másik falu vezetője, akik le akarták rombolni a falut, és megölni minket. Nem volt más választásom.
               - Értem. – Nem gondoltam, hogy itt is vannak ilyen konfliktusok, azt hittem, csak az emberek ilyen hülyék, hogy irtják egymást, de ezek szerintem nem csak mi. Bár részben ők is emberek, mégis, egy részről hatalmas a különbség, másészről viszont ugyanolyanok, mint mi. – Akkor még egy kérdés, és befejeztem mára oké? – Bólint, hogy kérdezzek. – Miért hoztál ide? – Most először néz rám, mióta hazajöttem, mióta kiültem ide mellé, és ez nem tetszik. Mi olyan érdekes, vagy különleges ebben a kérdésben, hogy erre ennyire idefigyel, miközben a többire szinte a füle botját se mozdította?
               - Tudod, régen nem csak sárkányok léteztek, és ahogy az embereknek vannak legendáik, a sárkányoknak is vannak. Ezt most még nem akarom elmondani, félek, nem értenéd, de még inkább, hogy megijednél, amit nem szeretnék. Elég annyit tudnod, hogy te is ezért vagy itt. Később mindent el fogok mondani, de ehhez még meg kell tudnom egy-két dolgot.
               - Köze van ahhoz, hogy a múltkor elrohantál Sunbaehez?
               - Lehet.
Mégis mi lehet a kettő között az összefüggés? Mi is történt akkor? Beszélgettünk, megmutatta a hegét, meg... a hege. Eltűnt miután hozzáértem, amit rám fogott, hogy miattam történt. Ami persze lehetetlen, de ezt nem fogadta el. Ahhoz lenne köze? – A hegedhez van köze, igaz? A múltkor, mikor meggyógyult a vállad.
               - Igen – fordítja el a fejét – de az nem csak úgy meggyógyult, azt te gyógyítottad meg. Tudom, hogy nem hiszel nekem, de így volt.
Még szép, hogy nem hiszek neki, ilyen ember nem tud csinálni, lehetetlen. Ilyen még egy sárkány sem tud tudtommal, ők csak gyorsabban gyógyulnak, de ahogy Yeol is megmondta, nem ennyire.
               - Ez lehetetlen. Te is megmondtad, még a sárkányok is csak gyorsabban gyógyulnak, de ennyi – jelentem ki. Ezen a véleményemen nem változathat.
Szó nélkül felkel és elsétál a lépcső felé. Először nem megyek utána, de pár pillanat után elfog egy rossz érzés. Nem tudnám megmagyarázni, de egyből felpattanok a helyemről, és utána rohanok. A lépcsőn majdnem elhasalok, de most ez a legkisebb gondom. Mikor a konyhába érek, épp a fiókból vesz elő valamit. Nem látom mi az, de mikor megcsillan rajta a hold fénye, már látnom se kell, hogy rájöjjek, mi van nála. Felkiáltok, és felé ugrok, velem egy időben mozdul ő is. A penge ismét megcsillan, és hirtelen vér szagát érzem meg.
               - Mit művelsz? – kiáltok rá, de ő csak leteszi a kést a pultra, fog egy ruhát, és letörölgeti a kibuggyanó vért a karjáról, majd felém nyújtja. Értetlenül nézek rá. Mégis mit vár tőlem? Lehetetlen dolgokat feltételez, aztán magát bántja, hogy bizonyítsa a lehetetlent. Mert ilyen nincs. Én csak egy egyszerű srác vagyok, nem holmi… sámán. Nem Sunbae.
               - Gyerünk – szól rám halk, nyugodt hangon. – Tudom, hogy igazam van. Nem tévedhetek.
Nincs más választásom, óvatosan a karja után nyúlok. Először csak nézem a hosszú vágást az alkarján, amiből azóta is folyamatosan szivárog a vér, aztán óvatosan végighúzom az egyik ujjam a seb mellett.
               - Ennek semmi értelme – motyogom – te is tudod, hogy nem fog működni. Ilyen nem létezik, pláne nem nálam. – A ruháért nyúlok, és újra letörlöm a vért. Ezért ki fogom nyírni, vagy ha nem én, akkor Sunbae. Vagy Morrigan. Újra végigsimítok a seb mellett, nem akarok hozzáérni, mindent összefogdostam, csak rontanék a helyzeten. Chanyeol valószínűleg nem ért velem egyet, mert elkapja a kezem, és a vágásra szorítja. Halkan felszisszen, de nem adja más jelét, hogy zavarná a dolog. Rá kapom a tekintetem.
               - Koncentrálj – suttogja.
               - Mégis mire?
               - Arra, amire akkor gondoltál, mikor a vállamon lévő hegen simítottál végig – mosolyodik el halványan. De mégis honnan tudjam, mire gondoltam akkor? Annyi minden volt a fejemben… sajnáltam, hogy én okoztam neki azt a sebet, szégyelltem magam miatta, de ezt nem én okoztam. Ezt ő okozta magának, a saját hülyesége volt, értelmetlen! Nagyobbnak kéne lennie a túlélési ösztönének, mit hogy ilyen egyszerűen megvágja magát egy késsel! Bolond! Legközelebb én vágom meg, ha ilyesmi csak eszébe jut, de azt nem ússza meg ennyivel! Nem tehet ilyesmit csak úgy, nem is gondol másokra, nem gondol Sunbaere, Joonmyunra, hogy mit éreznének ha történne vele valami!!
               - Baekhyun… - Elhaló hangon szólít meg, mire ijedtemben elkapom róla a kezem. A seb ugyan be van gyógyulva, de a helyén egy enyhe égésfolt helyezkedik el. Egy tenyér alakú égésfolt. Az én tenyerem…
               - Chanyeol – hátrálok egy lépést – sajnálom, én… - felé nyúlok, de ijedten hátrébb húzódik – sajnálom, nem akartam… - esek kétségbe. Ezt én csináltam? Lehetetlen. De mégis ott van, mégis én voltam. Bántottam Chanyeolt, csupán azzal, hogy hozzáértem.
               - Baekhyun…
Mi lesz, ha ezentúl másokat is bántok csupán azzal, hogy hozzáérek? Ezentúl nem érhetek hozzá senkihez? Semmihez?
               - Baekhyun!
               - Mi van? – kapom oda a fejem. Szinte el is felejtettem, hogy itt van.
               - Semmi baj, nyugi – lép közelebb, de most én vagyok az, aki hátrál. - Gyorsan gyógyulok, és te is meg tudsz gyógyítani. – Újra közelebb lép, de megint hátrálok. – Nézd – fordítja felém az alkarját – begyógyult a vágás. Semmi baj. – Úgy érzem magam, mint valami rémült állat, aki nem tud menekülni. Itt az ajtó mögöttem valahol, de közötte még a pult és a fotelek. Ha el is futnék, utánam jönne, megkeresne, vagy akár a többiekkel együtt. De minek? Veszélyes vagyok. Talán még magamra is. Nem kellett volna ide hoznia, csak meg kellett volna ölnie a Próbán. Ennek az egésznek semmi értelme!
               - Baekhyun kérlek! Tudok segíteni – felém nyújtja az ép kezét, de nem merem megfogni. Mi van, ha megégetem, vagy valami rosszabbat teszek? Ki tudja, ezek után mi történhet még. Lehet, hogy nem lenne semmi, hogy egyszeri alkalom volt, de az is lehet, hogy még nagyobb kárt okoznék benne, mint eddig. Most fordult a kocka, én lettem a sárkány, és ő, aki kiállja a Próbát. Én vagyok az, akitől félni kell, aki ijesztő, és veszélyes.
Óvatosan, lassan jön felém, pontosan úgy, ahogy én hátrálok. Félek. Félek mi lesz, ha ideér, ha hozzáérek véletlenül. Milyen jó lenne, ha ez is csak egy nyavalyás álom lenne, egy olyan álom, mint amiben Chanyeol felbukkant az erkélyen. De ez nem egy álom, ez a kegyetlen valóság, amiben én veszélyes vagyok.
Elérek az ajtóig, és mielőtt a colos elérne, feltépem, és kirohanok rajta. Hallom ahogy utánam kiált, aztán szitkozódva pont az ellenkező iránya fordul, mint amerre én megyek. Talán a falu felé. Biztos Sunbaet akarja idehozni, de nem fog vele semmit érni. Sunbaet is ugyanúgy meg tudom sebesíteni, nem akarok még több embernek ártani, elég volt Chanyeol is. A ház mögötti erdőbe menekülök. Ijesztő így a sötétben, de most még ez sem tud elriasztani attól, hogy ide meneküljek. Jó messze elbolyongok, mire megállok. Biztos vagyok benne, hogy eljönnek megkeresni, ezért az egyik sűrű lombú fát veszem célba, és felmászok rá. Az emberek mindig mindent szemmagasságban, és a földön keresnek. Sosem néznek fel, így talán engem is később találnak meg. Beletelik egy kis időbe, mire érzem, hogy lassabban ver a szívem, de ez nem jelenti azt, hogy megnyugodtam. Elfogadtam, hogy léteznek sárkányok, ebben nőttem fel. Aztán kiderült, hogy pár ember is létezik, akik át tudnak változni, ráadásul én is ismerek ilyen embert. De az, hogy én valami külön, a sárkányoktól független lény legyek… azt már nem tudom feldolgozni.

Nem tudom, mióta ülhetek a fán elbújva, de pár órája biztosan. Nem kezdett még világosodni, már nagyon régen eljöttem Chanyeoltól. Egy ideig próbáltam tisztázni a dolgot magammal, elhinni, hogy igazából ez nem az, aminek tűnik, de feladtam. Még magamat sem sikerült meggyőznöm, hogy nem vagyok szörny. Néha hallok egy-egy kiáltást, valahonnan messziről, amik többnyire a nevemet tartalmazzák, ritkábban – és halkabban – egy káromkodást, de nem akarok előjönni.  Nem tudnék a szemükbe nézni. Félek, mit mondanának. De talán magamtól félek a legjobban, hogy bántom őket.