Egész éjjel csak forgolódok, nem megy ki a fejemből amit Morrigan mondott.  Mégis mit jelent? Különleges vagyok, de miben? Amit csináltam, azt mindennek nevezném, csak különlegesnek nem. A helyükben félnék magamtól, ők mégis, mintha szükségük lenne rám, úgy jönnek utánam, pedig láthatóan jól megvannak nélkülem is.
Épphogy feljön a nap, én is felkelek. Körbejárom az egész házat, de sehol senki, még Chanyeol sincs itthon. Bár erre számítottam abból, ahogy tegnap elrohant. Csak tudnám, mi a fene baja van, mit kell folyton rohangászni. Egyszer ülne le végre a seggére, és mondaná el mi van, de nem, titkolózni kell, mert…csak. Még azt se tudom, miért titkolóznak ennyire!
Halkan nyikorogva nyílik a bejárati ajtó, már a konyhából hallom. Kezdek hozzászokni a helyhez, már felismerem az apróbb zajokat, sőt, még azt is, ahogy Sunbae óvatosan becsukja az ajtót. Biztos azt hiszi, még alszok. Előveszek még egy bögrét, és leveszem a vizet a tűzről.
               - Baekhyun! – Megtorpan mögöttem, ahogy észrevesz. Csak egy pillanatig tart ez az állapot, mert szinte egyből rá is kezd. – Mit keresel itt? Mondtam tegnap, hogy…
               - Mondtad tegnap, hogy tegnap még nem kelhettem fel – vágok közbe – a mai napról egy szó sem esett. – Vigyorogva teszem elé a bögrét, és két fajta teát, hogy válasszon. Egy pillanatig furán méreget, mintha azon gondolkozna, mennyire kattantam be, miközben közelebb húzza magához a bal edénykét. Percekig csak csendben fixírozzuk egymást meg a teáinkat, néha kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, de az utolsó pillanatban mindig meggondolja magát.
               - Történt valami? – Végül ő töri meg a csendet, mikor már kezd kihűlni a teája.
               - Nem igazán. Miért kérded?
               - Csak olyan… olyan fura vagy. Mármint jó értelemben fura. Azt hittem, úgy kell majd felráznom, vagy kiráncigálni az ágyból, vagy valami, de olyan normálisnak tűnsz. – Megrázza a fejét, és kortyol egyet a teából. – Nem értem.
               - Én sem. De azt hiszem, már nem félek annyira ettől az egésztől. Nem tudom miért. – Nem hazudok, tényleg nem tudom mi történt. Van, amikor az emberben valami átkattan, és annyi. Azt hiszem, velem is ez történet. Éjszaka, mivel nem tudtam aludni, szinte az egész házat végigjártam, egy órácskát üldögéltem a teraszon (csak Sunbae meg ne tudja), megnézegettem a fényképeket Chanyeolnál, szinte mindent végig tapogattam, de semmit sem égettem meg. Azt hiszem, ez megnyugtatott annyira, hogy vissza tudjak feküdni.
               - Baekhyun. Baekhyun!
               - Mi? Figyelek, figyelek!
               - Mondom Chanyeol dél körül hazaér.
               - Egyáltalán hol van?
               - Nem tudom, nem mondta – vonja meg a vállát. – Nem köt mindent az orromra. Viszont nekem most mennem kell, az egyik kislány beteg, megígértem, hogy kora délelőtt még beugrok megnézni. – Felkel, a mosogatóba teszi a bögréjét, aztán végigsimít az arcomon, mielőtt az ajtóhoz indulna. – Jó legyél! – vigyorog rám, és már itt sincs. Azt hiszem, sosem fogom megszokni ezeket a hangulatingadozásait vagy mit. Egyszer magabiztos, a következő pillanatban pedig már attól is elpirul, hogy ránézek. Vagy fordítva.
Megiszom az utolsó korty teámat, aztán kiöblítem mindkét bögrét.

Végül a délelőttöt Chanyeol szobájában töltöm – a könyveit bújom – aki ugyan nem pont délben, de olyan délután egy óra felé meg is érkezik. Nem igazán mond semmit, csak hogy kövessem, én pedig jó gyerekként, teszem amit mond. Kimegy a házból, és a mögöttünk lévő erdő felé veszi az irányt. Szívesen megkérdezném, hogy mi a fenét akar ott, vagy minek kellek én ehhez, de olyan morcos fejet vág, mikor hátrafordul egy pillanatra, hogy inkább nem szólok egy szót se.
Pár perc séta után, egy egész nagy tisztásra érünk. Chanyeol a közepére sétál, de engem arrébb küld. Pont szemben áll velem, látom ahogy a szeme sárgára változik, és alig egy pillanat múlva, egy hatalmas fekete sárkány áll előttem. Nincs semmi fény, semmi ragyogás, mint ahogy a mesekönyvekben leírják az ilyen dolgokat, egyszerűen csak átalakult. Furcsa érzés tudni, hogy ez a hatalmas sárkány, aki nem messze áll tőlem, akit nemrég még meg kellett volna ölnöm, Chanyeol. Veszélyesnek tűnik, hatalmasnak, aki egy harapással kettétör, és mégsem félek tőle. Megrázza a fejét, lassan közelebb araszol hozzám, és finoman megbökdös és a háta felé taszigál. Csak bámulok rá bambán, fogalmam sincs, mit szeretne.
               - Hülye, nem hiszem el, hogy nem érted.
Hallom a hangját, de nem onnan ahol áll. Mindenhonnan. Mindent betölt a hangja, amitől csak még jobban összezavarodok. Közbe ő a fejével még arrébb lökdös, és lefekszik elém.
               - Mássz már fel, ennél nem tudom egyértelműbbé tenni.
Óvatosan, de felmászok a hátára, bár arra még nem nagyon van ötletem, hogyan fogok kapaszkodni. Bár ezen nem is gondolkozok túl sokáig, mert mikor felkel, előre esek, és kapaszkodok a pikkelyeibe ahogy tudok, nehogy lepottyanjak.
               - Az úgy nem lesz kényelmes. Bár nekem mindegy. Mindek töröm magam egyáltalán? Úgyse hallja.
               - Csak hogy tudd, nagyon is hallom, és igazán lehetnél kedvesebb. – Megrezzen, ahogy meghallja a hangom. – Mi bajod van mostanában? Úgy viselkedsz, mint egy hisztis óvodás. Ha nem tudnád, mikor legutóbb összefutottam a sárkány éneddel, a karmaidon lógtam, mint egy cafat hús, nem a hátadon ültem! – csattanok fel mérgesen. Nem gondoltam, hogy valaha elhagyja a számat ez a mondat. És már nem azért, de ne tegyen már úgy, mintha itt se lennék!
Hosszú csönd következik, aztán halkan, de határozottan utasít, hol kapaszkodjak, és egy nagyobb szárnycsapással felemelkedik. Azt hiszem, eddig nem fogtam fel, hogy mi is történik éppen. Minél feljebb emelkedünk, annál jobban szorítom a pikkelyeit, az ujjaim teljesen elfehérednek. Az első pár percre szinte nem is emlékszek, mert igazi hőshöz méltón, majd becsináltam úgy féltem. De aztán ahogy múlik az idő, hozzászokok a dologhoz, beérünk a falu fölé… nagyon szép. Sosem láttam még felülről – ennyire felülről – semmit. És most az elrablásom nem számít, ott minden másra figyeltem, a tájon kívül. Fentről még jobban látszik, milyen szimmetrikusan vannak megépítve a házak a tér körül. Teljesen szabályos kört alkotnak, és a kör tetejénél, ott a tó. Nagyobb, mint ahogy gondoltam. Gyönyörű kék, szinte lelátok az aljáig. Látom a rengeteg halat, ahogy úszkálnak benne, a partnál pár embert is. Nem sokat változik a táj később sem, mindenhol erdő és víz. Egy idő után már nem is érzem, mennyi idő telt el, csak akkor térek magamhoz, mikor meghallom Chanyeol hangját.
               - Még pár perc, és leszállunk.
               - Hová megyünk egyáltalán? – Meg sem próbálok kiabálni. Nemrég azt mondta, hogy sárkányként jobbak az érzékei, hát akkor használja őket.
               - Majd meglátod.
Valóban, nem sokkal később, egy a ház mögöttihez hasonló tisztáson szállunk le, annyi különbséggel, hogy itt egy patak csörgedez végig, és leszállni sokkal egyszerűbb, mint fel. Arrébb megyek, hogy kinyújtóztassam a lábaimat, mire visszafordulok, Chanyeol már emberként áll előttem. Kár. Valamiért tetszett, ahogy átváltozott, szerettem volna újra látni.
               - Na, még mindig nem tudom, hogy hol vagyunk. Szóval?
               - Nyugi, tíz perc, és rájössz. – Arrébb hesseget, és elindul előre. Mást nagyon nem tudok tenni, megyek utána. Egy darabig csönd van, ami egyre jobban zavar, nem bírom ki, hogy ne szólaljak meg.
               - Mennyi ideig jöttünk?
               - Olyan három óra, talán több. Nem jöttünk túl gyorsan. Majd megkérem Morrigant, tanítson meg téged, hogy kell rendesen kapaszkodni, és akkor mehetünk gyorsabban is.
               - Morrigan szokott veled repülni?
               - Néha igen.
               - Fáj az átváltozás?
               - Sok kérdésed van még?
               - El se tudod képzelni. Szóval?
               - Nem. Csak akkor kellemetlen, ha nem én irányítom.
               - A földön összegörnyedős szenvedést, én nem „kellemetlennek” nevezném… Mindegy. Amúgy te nagyon nagy vagy. Mármint, nem láttam még nagyobb sárkányt.
               - Ugyan – legyint Chanyeol, és talán egy picit még el is pirul. Ezt most bóknak vette?
               - Milyen nehéz vagy?
               - Mi? – Felém sandít, mintha nem értené a kérdést.
               - Hány kiló? Sárkányként.
               - Nem tudom. Olyan tíz tonna. Miért?
               - Basszus.  – Döbbenten állok meg, és úgy nézek rá. – Nem kéne neked fogyózni?
               - Baszd meg Baekhyun! Most már döntsd el, hogy dicsérni akarsz vagy sértegetni! – Dühösen fúj egyet, és tovább indul. Szinte látom az apró lángokat, mint ahogy kiskoromban képzeltem el a dühös, fújtató sárkányokat a mesékben. Vigyorogva indulok utána, de többet már nem kérdezek. Egyelőre.
Egyre ismerősebb a hely, ahogy haladunk, nem kell sok idő, hogy Chanyeolt lehagyva fussak előre. Ahogy az erdő széléhez érek, egyből megtorpanok. Egy ház áll pár méterre, nagy kerttel, a kapunál pedig Yifan támaszkodik. Milyen régen voltam már itt. El se hiszem, hogy Chanyeol hazahozott. Nem gondolkozok sokat, eszembe se jut, hogy mi van akkor, ha bárki a faluból meglátna, előbújok a fák takarásából, és Yifan felé futok. Csak a válla felett pillant át, hogy megnézze, honnan jön a zaj, mikor elé érek. Vagyis inkább nekicsapódok. Szorosan átölelem, és csak szorítom magamhoz. Lehet, hogy még rá se jött, ki vagyok, csak annyit lát belőlem, hogy egy barna hajcsomó öleli. Bár ez nem biztos, mert egy fél pillanat múlva már ő is magához szorít.
               - Baekhyun? – Furcsán vékony hangon kérdezi, mintha nem hinné el, hogy én vagyok. Percekig csak ölelget, utána is csak annyira tol el magától, hogy rám nézhessen. – Baekhyun, te sírsz?
               - Én? Nem.
               - Akkor csak én? Francba… - Nem bírom ki, hogy ne nevessek rajta. Olyan jó végre itthon lenni, látni Yifant. Azt hiszem, eddig nem tűnt fel, mennyire hiányzott.
               - Na jó, talán egy kicsit – nevetem el magam újra. – Hol van Jongdae?
               - Gondolom a Mesterénél, de azt mondta este átjön. – Beterel a házba, és én, mintha el se mentem volna, szokás szerint, ülök a helyemre. – Most pedig – megkerüli az asztalt, és leül velem szembe – elmesélsz nekem mindent. Mondjuk, kezd azzal, hogy kerülsz most ide.
               - Basszus, Chanyeol! – ugrok fel. Teljesen el is felejtkeztem róla mikor megláttam Yifant. – Chanyeol hozott ide, de nem tudom hová lett. Azt hittem jön mögöttem…
               - Ne aggódj, nagyfiú, tud vigyázni magára. Tudod, egyszer volt itt, azt mondta, élsz, jól vagy, és ne aggódjunk, de egyikünk se tudott teljesen hinni neki. Azt hittük, nem látunk többet.
               - Én is azt hittem. De mint látod, semmi bajom, vagy legalábbis majdnem semmi bajom, szóval nincs gond. – Rámosolygok, és megpróbálom én is elhinni amit mondok. Mert hát a lyukon a vállamban, és azon kívül, hogy csupasz kézzel tudok vizet forralni, tényleg semmi baj.

Sokáig beszélgetünk Yifannal, Jongdaet várjuk, és én egy kicsit, titokban Chanyeolt is. De nem jelenik meg. Elmesélem Yifannak, hogy mi történt az elrablásom után, persze az ilyen kétes dolgokat, mint a hallom Chanyeolt a fejemben, és a meggyógyítottam aztán megégettem Chanyeolt dolgokat kihagyom. Miért van minden ilyen dolognak köze a Coloshoz?
Épp Morriganról kezdek mesélni Yifannak, mikor kivágódik a bejárati ajtó, és Jongdae vonszolja be magát.
               - Csá Yifan. – Rám pillant. – Csá Baekhyun. – Levetődik az egyik székre. Majd elalszik egyhelyben, csoda, hogy a székig eljutott. Hirtelen felugrik, mint akit bolha csípett meg, és rám mered. – Baekhyun?! Baekhyun! Hát te élsz! – Szinte időm sincs felfogni, felráncigál, és magához ölel. De olyan jó csontropogtató öleléssel. Halkan feljajdulok, ahogy a vállamnál is megszorongat, de nem mondok inkább semmit. Érzem ahogy folyni kezdenek a könnyeim. Kivételesen, eszembe se jut, hogy egy gyenge pöcs vagyok, aki itt bőg, mert újra láthatja a legjobb barátját – na jó, talán egy kicsit eszembe jutott – de mikor Jongdae már hangosan zokog a vállamon, nem tud zavarni.
               - Majdnem két hete eltűntél! Mégis hol voltál? – Mérgesen kiált rám, ahogy eltol magától. – Tudod, hogy aggódtunk?
               - Mit vagy úgy oda? – szól közbe Yifan. – Téged megvigasztalt Joonmyun, engem meg itt hagytatok egyedül!
               - Várj, mi? Összejöttél Joonmyunnal?  Ugye tudod, hogy akkor többet nem stírölheted Yifant? – vigyorodok el. Mikről maradtam le? Chanyeolnak is akkor kell elrabolni, mikor végre valami izgalmas történik itt…
               - Ja, hát… ja.  – Egy egész picit elpirul, miközben még az utolsó könnycseppjeit törli le. – És ja. Basszus, azt azért kicsit sajnálom. Amúgy Yifan még mindig nem beszélt a szomszéd sráccal.
               - Hé! Én is itt vagyok! És már tudja, hogy létezek!
               - Ja, egyszer odaköszöntem neki, és azt hitte, hogy te voltál, azóta köszön. Micsoda haladás! Emberek, tapsoljuk meg Yifant a Csábítót! – És természetesen Jongdae, engem elengedve, gyorsan meg is tapsolja Yifant (vagy saját magát, ki tudja) amihez én is röhögve csatlakozok. Persze ez nem tart sokáig, lassan Jongdae is felfogja, hogy tényleg itt vagyok, és ő még mindig nem tudja, mi is történt velem. Neki is elmesélem, hogy Chanyeol sárkány, hogy van egy falu ahol sárkányok élnek, hogy ki Sunbae, hogy tetszek neki – ennél a résznél Jongdae teljesen olyan, mint… mint… Jongdae. Ezt nem lehet máshoz hasonlítani. Teljesen felpörög ahogy megemlítem neki Sunbaet – Morriganról is mesélek, és hogy Chanyeol mégsem akkora görény mint hittük, bár most valamiért mégis kezd visszatérni a szutyok énje, amit nem tudok hová tenni. A furcsa dolgaimról neki sem beszélek. Előbb nekem kéne rájönni, hogy mi is ez. Bár még nem tudom, hogy fogom csinálni, de azt hiszem Morrigan segíthet. Talán előbb-utóbb Chanyeolból is ki tudok húzni valami választ.

Lassan lemegy a nap is, miközben beszélgetünk, Yifan nekiáll kaját csinálni, minden olyan, mint régen. Valószínűleg Jongdae le lesz szidva otthon, hogy hol volt vacsoraidőben, pont mint régen. De most valahogy ez egyikünket sem zavar. Valahogy minden olyan nyugodt, olyan egyszerű. Aztán ezt persze szokás szerint, valami félbeszakítja. Most épp egy halk, bátortalan kopogás. Mivel Yifan épp… fogalmam sincs, mit kotyvaszt, Jongdae megy ajtót nyitni.
               - Hello. – Egy fekete hajú, fiatal srác jelenik meg az ajtóban. – Remélem nem zavarok. Elment az áram nálam, és azt reméltem, talán tudtok nekem adni egy-két gyertyát.
               - Oh hello – vigyorodik el Jongdae. – Persze, keresek neked valamit, addig ülj csak le nyugodtan. Azt ott Baekhyun – mutat rám – ő pedig ott a tűzhelynél Yifan.
               - Én Tao vagyok. – A srác leül az asztal végébe, és körülnéz, Jongdae pedig elindul a spájz felé. Útközben azért még odasúgja nekem, hogy a szomszéd srác. Így már értem a nagy kedvességet.
               - Khm… Yifan… a vacsora… - szólok rá mesteremre, mikor egy ici-picit rajta felejti a szemét Taon.
               - Figyi Tao. – Végül én vagyok az a bátor, aki megtöri a csendet. – Yifan segíthetne megnézni mi a gond nálad, otthon van az ilyen barkácsolós dolgokba. – Yifan kissé megszeppenve néz rám, Tao pedig elgondolkozik az ajánlatomon.
               - Hát, nem mondom, hogy kicsit se értek hozzá, de lehet, hogy jól jönne a segítség – mosolyog rám, aztán Yifan felé fordul.
               - Persze – nyögi ki nagy nehezen. – Szívesen segítek. – Ekkor toppan be Jongdae három nagyobbacska gyertyával, és ha már itt van, meg is hívja Taot vacsorára. Igazából, ennél váratlanabbul nem alakulhatott volna ez az este. De legalább már tudjuk a nevét a szomszéd srácnak. És most már ezer százalék, hogy tud Yifan létezéséről. Bár az kicsit vicces, hogy Yifant huszonnyolc éves férfi létére, nekünk kell összehozni a sráccal aki bejön neki. De hát ő Yifan, nem is vártam ennél többet. Ha nem így történt volna, az lett volna fura.
               - Baekhyun! – Épp a kajám felénél tartok, mikor nyílik az ajtó, és Chanyeol jelenik meg, betöltve az egész ajtónyílást. Megborzongok, ahogy a hűvös levegő beáramlik a házba. – Gyere, indulunk.
               - Mi? Most? Miért? – Egyáltalán nem értem a viselkedését. – És egyébként is, hol voltál eddig?
               - Nem mindegy? Indulunk. Gyere. – Azzal már indul is, és becsukja maga mögött az ajtót. Tehetetlenül nézek a többiekre, akik akár csak én, semmit sem értenek az egészből.
               - Hát akkor… - Yifanhoz lépek, és szorosan megölelem.
               - Jó volt látni, hogy egyben vagy Baekhyun – mosolyog rám, aztán elenged, hogy Jongdae még a szuszt is kiszoríthassa belőlem.   
               - Mikor jössz legközelebb?
               - Nem tudom. Azt hiszem, ez most Chanyeoltól függ.
Chanyeoltól, aki kiszámíthatatlan, morcos, és valószínűleg meg van sértődve, csak fogalmam sincs, hogy miért. Hát ez nagyszerű.