Teljes csöndben sétálunk el a tisztásig. Pontosabban Chanyeol megy elöl, én pedig kullogok mögötte. Nem tudom, mit gondoljak. Elhozott engem ide, haza, a barátaimhoz, pedig nem kértem rá – legalábbis nem szemtől szembe – örömet okozott vele, erre most ugyan azzal a lendülettel elveszi tőlem ezt az örömöt. Mégis mit kéne gondolnom ezek után? Hogy kéne hozzáállnom ehhez az egészhez? Kicsit olyan, mintha egy gyerek megkapná Karácsonyra, a mindennél jobban vágyott játékot, és mikor épp beleéli magát, elvennék tőle. Én is ezt érzem.
Elérjük a tisztást. Én megállok a szélén, Chanyeol pedig kicsit arrébb megy. Átváltozik. Háttal áll nekem. Szinte nem is látszik belőle semmi a sötét éjszakában, a hold sem ad elég fényt, takarják a felhők. Szusszan egyet, aztán kicsit felém fordul. Pont úgy hangzik, mint mikor egy ember lemondóan szusszan egyet. Legalábbis a hatás ugyanaz. De nem szól semmit, csak csendben várja, hogy felmásszak a hátára.
Teljes csöndben repülünk haza. Ő nem szólal meg, én pedig nem tudom, mit mondhatnék. Fázok. Nem látok semmit, az idő pedig olyan lassan telik, mint még soha. Egy örökkévalóság mire visszaérünk Yongsanba. Már vacogok, mire végre újra biztos talajt érzek a lábaim alatt. Meg akarom várni, hogy együtt induljunk a házhoz, de nem változik vissza. Csak néz rám, a hatalmas fekete szemeivel, mintha várna valamire, csak nekem fogalmam sincs, hogy mire. Aztán közelebb lép, és az orrát a mellkasomnak nyomja. A szemeit lehunyja, szinte hozzám bújik. Olyan, mint egy nagyon nagyra nőtt kutya. Vagy ló. Én meg csak állok, és nem tudom hova tenni ezt az egészet. Eddig azt hittem, nagyjából tudom, mit miért tesz, de most már nem. Pár perc után meghátrál, és visszaváltozik. Szó nélkül indul vissza a házhoz, én pedig követem. Ahogy beérünk, egyből a lépcső felé indul.
               - Fel ne szívódj reggelre – szólok utána. Egy pillanatra megáll, de nem néz felém. – Nem szeretem, mikor csak úgy eltűnsz. – Nem válaszol semmit, csak felmegy az emeletre.

Számítottam rá, de mégis csalódottsággal töltött el, hogy mikor felkeltem, Chanyeol nem volt sehol. Ma este mindenképpen beszélnem kell vele. Feltéve, hogy itthon lesz. De legalább nem minden szó nélkül tűnt el. Hagyott egy üzenetet a konyhaasztalon, azt írta, hogy délután, ha akarom, látogassam meg Morrigant, minden kérdésemre válaszolni fog. Még jó, hogy akarom.
Egész délelőtt csak szenvedtem, aztán délbe összedobtam valami egyszerű kaját, most pedig reménykedek, hogy Morriganéknál lesz valami süti. Vagy ha nem, akkor legalább megszán, és miközben elmeséli, mégis mi a fene folyik körülöttem, süt nekem valamit.
               - Baekhyun, már vártalak! – Morrigan egyből ajtót nyit, ahogy a házhoz érek. Beterel a házba, és a konyhában leültet. – Hát akkor – felkönyököl az asztalra – várom a kérdéseket. Mindent tudok, szóval… - büszkén elmosolyodik.
               - Hja, az jó. És esetleg…
               - Igen?
               - Nincs valami sütitek? Úgy ennék valamit…
Megvető pillantást intéz felém, de felkel a helyéről. – Tipikus. Mind csak enni jöttök ide. – Elővesz az egyik szekrényből egy kerek dobozt, leveszi a tetejét, és belekukkant. – Hát ez pech. Sunbae megette. Bocsi Baek.
               - Ne már! Nem akarsz nekem sütni valami finomat? – Megpróbálok angyalian rámosolyogni, hátha elérek vele valamit, de nem mutat sok reakciót. Felsóhajt, és a plafon felé pillant.
- Miért ver a sors? De oké – pillant vissza rám – most az egyszer, csak hogy érezd a szeretetem. De először akkor te. Mesélj, milyen volt otthon? Örültek neked, ugye? – Elkerekednek a szemeim a meglepetéstől. Honnan tudja, hogy voltam otthon? – Ne nézz így – nevet fel – én mindent tudok. Szóval? – Szóval felülök a pultra, a legtávolabbi csücsökre, hogy ne zavarjam, és mindenről részletesen beszámolok, amit ő a kezdeti morcossága ellenére, egy apró mosollyal hallgat végig.
               - Akkor azt hiszem, most én jövök – szólal meg, mikor befejezem a mesélést. – Hegyezd a füled kicsi Baekhyun, esti mese következik. Olyan, amit még sosem hallottál, most mindenről lerántom a leplet. De előtte… kérdés?
               - Ami azt illeti, egy van. Miért titkolózott ennyire Chanyeol, és most hirtelen miért engedte meg, hogy mindent elmondj nekem?
               - Tudod – elővesz egy mérleget, és kimér némi lisztet - Chanyeol nagyon fél. Több dologtól is. De az én se tudom, most miért akarja, hogy mindent elmondjak. Amíg nem jöttél szóba te, addig senkit sem érdekelt, hogy ő Asha leszármazottja lehet, de most… - A mosolya elhalványul, kisség gondterhelt kifejezést vesz fel. – Most még elképzelni sem tudod, milyen fontos vagy nekünk. Mármint a népünknek. Elsősorban Chanyeol attól félt, hogy megijedsz, és akár gyalog is elindulsz haza, csak hogy elmenekülj. Persze utánad tudnánk menni, de nem akartuk, hogy ez az egész, valami foglyul ejtős, székhez kötözős drámába menjen át. A másik ok, hogy nem biztos ő sem a dolgában. Mármint egyre inkább az, de az elején ő sem tudott még semmit biztosra. – Furcsa azt hallani, hogy Chanyeol nem biztos valamiben. Pont ő, aki mindig olyan magabiztos. – És akkor most… - Morrigan rám mosolyog, aztán kihúzza az egyik fiókot, és elővesz valami barna fűszert. – Megpróbálom az elejéről kezdeni. Hol volt, hol nem volt… éltek régen sárkányok. Rengeteg sárkány, barlangokban, víz alatt, hatalmas üregekben a földben, és az égben. Azt már tudod, hogy ők nem tudtak emberré változni, igazi sárkányok voltak. Sokkal több mindenre képesek voltak mint mi, igazi varázslatra is, mi már annak csak a töredékét örököltük. Pedig milyen jó lenne! Képzeld csak el! Mindegy is – megrázza a fejét, mintha tényleg el kéne hessegetnie a gondolatot, mielőtt beleéli magát. – Több száz évig éltek, volt amelyik több ezerig is akár, de ezt nem tudjuk pontosan. Mivel ők nem igazán írtak jegyezték fel a történelmüket… gondolom érted miért, na meg nem is a mi nyelvünkön, csak azokra az infókra hagyatkozhatunk, amiket a dédszüleink, és az ő dédszüleik gyűjtöttek össze. Emlékszel mit mondtam nemrég, mikor a szikláról lezuhanós eset után vallattál?
               - Igen – bólintok – hogy a mesék mind igazak. Ha tudnád mennyit gondolkodtam rajta, hogy mit akartál ezzel mondani…
               - Bocsi – vigyorodik el szélesen – nem gondoltam, hogy ennyire nem fog leesni a dolog. Szóval, milyen alakok vannak a mesékben?
               - Sárkányok, hercegnők, hercegek, boszorkányok, varázslók, lovagok, tündérek…
               - Állj, állj! Nem is gondolkodsz, csak sorolod. Ja és tündérek nincsenek, őket tényleg csak kitalálták, de gondolkozz kicsit. Mind igaziak. A tündéreket leszámítva. Mire következtetsz ebből?
               - Nem adod könnyen, mi? – Vágok egy fancsali képet, de nem hatom meg vele. – Mindenáron azt akarod, hogy gondolkozzak? – Bólint, hogy igen, szóval kicsit megerőltetem magam. – Tehát akkor léteznek sárkányok, azok vagytok ti, a hercegnők… nos, gondolom valahol ők is, de boszorkányokról meg varázslókról még sosem hallottam. Sárkányt már legalább láttam.
               - Pedig régen ők is éltek. Ugyan úgy, ahogy sárkányok és hercegnők. Bár idővel egyre kevesebben lettek. Hamarabb megfogyatkoztak, mint a sárkányok. Ma már egyről sem tudunk biztosan, az utolsó, akit ismertünk, vagy akiről bármi tudomásunk volt, kétszáz éve halt meg. A varázslók nagyon különleges emberek voltak, azon kívül, hogy hatalmas varázserővel rendelkeztek, értették és hallották a sárkányokat. Erre egy egyszerű ember sosem lett volna képes. Na de akkor most jöjjön a lényeg. Már meséltem a „vallásunkról” igaz? Asha és a többi. A legenda lényege az, hogy mikor Asha élt, volt egy varázsló. Nagyon erős volt, néhányan úgy gondolják, ő volt a leghatalmasabb varázsló. Néha, a sárkányok felkerestek egy-egy varázslót, ha szükségük volt valamire. Valószínűleg itt is ez történt, mindenesetre Asha felkereste ezt a varázslót…
               - Hé, a varázslónak nincs neve? – vágok közbe, mire egy morcos pillantást kapok.
               - Ebben nem vagyunk biztosak… Több név is felmerült, nem vagyunk biztosak benne, melyik az igazi.
               - Mi a legnépszerűbb? Amiről a legtöbben úgy gondolják, hogy úgy hívták?
               - Shazzar – sóhajt fel. Az hiszem, nem szeret olyanról beszélni, amiben nem biztos.
               - Jó név. Szóval, mi volt Shazzarral?
               - Shazzar hatalmas mágus volt, szinte bármit hatalmában állt megtenni, talán pont ezért őt kereste fel Asha. Ritka, hogy egy sárkány hosszabb időt egy ember közelében tölt, zavarja őket a méretkülönbség. Ezt Asha vagy figyelmen kívül hagyta, vagy nyomós oka volt rá, de ő és a varázsló nagyon hosszú ideig voltak egymás mellett. Ennél többet senki sem tud, hogy mi történt, vagy miért, de a lényeg, hogy a varázslóval… Shazzarral… egymásba szerettek. Legalábbis más magyarázat nincs, hiszen véletlenül nem születhettek utódaik.
               - Vááárj… azt akarod bemagyarázni nekem, hogy egy ember, meg egy olyan hatalmas sárkány du… na, érted…
Döbbenten néz rám, aztán felnevet. De nem csak úgy normálisan, hanem olyan Jongdae stílusban. Már a hasát fogja, és szép lassan lecsúszik a pult mentén a földre, onnan néz fel rám könnyes szemekkel. – Bocsi – mondja még mindig nevetve – csak most elképzeltem amit mondtál. Egy ilyentől, talán még Sunbaenek is elmenne a kedve tőled.
               - Naaa, nem tudhatom, hogy mi van. – Karba teszem a kezeimet, és úgy nézek le Morriganra, kissé sértetten. – Inkább folytasd.
               - Bocsi, na, tényleg. Baekhyunnie, ne durcizz. – Feltápászkodik a földről, és előveszi a sütőpapírt, hogy kibélelje a tepsit. – Ez az „utódaik születtek” dolog, nem igazán úgy történt, ahogy te ezt hirtelen elképzelted. Shazzar emberré változtatta Ashat. És nem csak a gyerekeik miatt gondoljuk, hogy szerelmesek voltak. Egy sárkány, soha nem engedte volna meg senkinek, hogy emberré változtassa. Nem ez volt az első eset, de az utolsó. A gyerekeik már olyanok voltak, mint mi. Bár jelentősen több varázserővel. Innen származunk mi.
               - Na jó, de hogy jövök ehhez én?
               - Mint mondtam, azt hittük, a varázslók kihaltak. De mindig reméltük, hogy talán mégis van még egy utolsó. Gondok támadtak a sárkányok körül, amit csak egy varázsló tudna helyrehozni, ezért elkezdtünk keresgélni. A világ minden pontján élnek sárkányok, szinte minddel kapcsolatban állunk, mid varázslók után kutatunk. Vannak könyveink, többet maga Shazzar írt. Vannak bennük varázsigék, főzetek, növények leírásai. Legalábbis így gondoljuk a rajzokból és úgy ránézésre, mert nem értjük. Csak a varázslók tudják elolvasni. Az egyik könyv végén viszont le van írva pár dolog a mi nyelvünkön is, köztük az, hogy honnan ismerünk fel egy varázslót, még akkor is, ha ő sem tudja magáról, hogy mágus. Szerintem Shazzar számított rá, hogy előbb-utóbb megfogyatkoznak.
               - De ez nem ilyen örökletes dolog? Mármint a varázserő.
               - Nem feltétlenül. Bárkiben meglehet a képesség, persze nagyobb rá az esély, ha legalább az egyik szülőnek van ereje.
               - És mik ezek a dolgok? Amik alapján fel lehet ismerni őket.
               - Főként a varázserő megjelenése. Van, akinek születésétől megvan, van, akinél fokozatosan jön elő. Ez is olyan tipikus dolog, először nem tudod irányítani, hanem akaratlanul, erős érzelmek és hasonlók hatására jön elő. Reflex. Apró dolgok. Gyógyítás, kisebb dolgok lebegtetése, és persze hallják a sárkányokat.
               - Mi? – kérdezem egészen elhaló hangon. Szinte érzem, ahogy lesápadok.
               - Fura dolog ez, mi? – Láthatóan fel sem tűnik neki, hogy menten elájulok. - A sárkányok megértik egymást, hallják egymás gondolatait, ha úgy akarják. Képesek több kilométerről is kapcsolatban lenni, de ha az egyikük épp ember, már nem hallja. Tehát ha mondjuk Chanyeol épp át van változva, én viszont nem, akkor nem hallom őt. Ő mindent ért, amit én mondok, de én még csak nem is hallom.
               - Tudnak… tüzet gyújtani is? – Próbálom normális hangon feltenni a kérdést, de nem tudom leplezni a… félelmem? Döbbentségem? A… valamim…
               - A sárkányok? Ja, köpik. Bár én nem szoktam, kaparja a torkom… átváltozva biztos nem, de hát azt még nem próbáltam. Ja, vagy a varázslókra gondoltál? Persze, ők is. Azt hiszem azt írta a könyv, hogy már az elején. Ez egy egyszerű képesség, szóval ha valaki nem akarja egyből az egész erdőt leégetni, hanem mondjuk csak egy apró lángot akar, akkor kis koncentrálással akár egész hamar sikerülhet. Miért kérded? – Belöki a tepsit a sütőbe, becsukja az ajtaját, és a pultnak támaszkodva, felém fordul. Ahogy meglát, egyből mellettem terem. – Basszus, Baek, jól vagy? Gyere, szállj le innen. – Lesegít a pultról, és a nappali felé vezet. Szédülök, az egész szoba forog velem, a fülem zúg, szinte nem is látom, mi van előttem. Olyan, mintha álmodnék. Egy őrült, zavaros, különös álom. Tompán hallom, ahogy Morrigan felszisszen, aztán a fotelba ültet. Bár nem is kell nagyon semmit tennie, magamtól rogyok le rá, nem bírom megtartani a súlyom. Még magyaráz valami olyasmit, hogy megkeresi Sunbaet, aztán eltűnik. Nem hallom csukódni az ajtót, tulajdonképpen semmit sem hallok, csak zúgást, és ahogy a szívem ver. Gyorsan, és hangosan.
Nem tudom, hogy én vagyok az, aki egész hamar összeszedi magát, vagy Morrigan nem találja Sunbaet, de lassan felkelek a fotelből. Még mindig remegnek a lábaim és a kezeim, zúg a fülem, de azért a konyháig ügyesen eljutok, és töltök magamnak egy pohár vizet. Két kézzel kell fognom, nehogy kicsússzon a kezeim közül. Óvatosan teszem le a pultra az üres poharat, és mostanra már egész biztos lábakon állva, visszamegyek a nappaliba. Ekkor toppan be Sunbae, mögötte Morrigannal. Egyből hozzám siet, leültet a kanapéra, megvizsgál, kérdezget, hogy mi történt, hogy érzem magam. Csak megvonom a vállam, hogy jól vagyok.
               - Nyugi Sunbae. Kicsit zúg a fülem, de ennyi, hamarosan az is elmúlik.
               - Nem kéne ilyen nyugodtnak lenned, miközben…  Nagyon aggódtam.
               - Sajnálom – mosolygok rá. Azt hiszem, egyre könnyebben veszem a dolgokat, hamarabb túljutok rajtuk. Talán csak kezdem elfogadni a helyzetet, valahogy egyre természetesebbé válik, hogy olyan dolgokat tudok meg, amikre soha még csak nem is gondoltam, hogy valóság lehet.
               - Morrigan, gyere – int Sunbae, és arrébb sétálnak. Nyilvánvaló, hogy négyszemközt akar vele beszélni, és én tényleg nem akarok hallgatózni, elég volt, amit ma megtudtam, ennek ellenére, minden szavukat tisztán hallom.
               - Mit mondtál neki? – kérdezi fojtott, kissé ideges hangon Sunbae.
               - Semmi olyat! Elmondtam neki a legendát, a történetünket. Nem vagyok bolond, nem azzal kezdtem, hogy „Figyi Baek, amúgy lehet, hogy te vagy az utolsó varázsló, akire már vagy száz éve várunk”.
               - Persze, gondoltam, de valamivel mégiscsak kiakasztottad!
               - Nem tudjuk mit él át, neki ezek a dolgok nem természetesek.
               - Igen, tudom. Nem véletlenül elleneztem Chanyeol ötletét, hogy mindent elmondjon neki.
               - Hát, végül is nem ő mondta el…
               - Mindegy. Ágyazz meg neki, ma nem megy haza. – Egy ideig csönd van, aztán Sunbae egyedül jön vissza. – Ma itt alszol, jó? Nem szeretnélek egyedül hagyni.
               - Szerintem nézd meg a sütőt.
               - Mi? – néz rám értetlenül.
               - Csak csináld. – Furán néz rám, de elindul a konyhába. Némi zörgés után mosolyogva jön vissza hozzám, egy tányérral a kezében, amin sütik vannak. – Szeretnék hazamenni. – Lefagy a mosoly az arcáról.
               - Miért? Chanyeol valószínűleg nem lesz otthon, egyedül leszel.
               - Pont azért. Ne haragudj, de szeretnék kicsit egyedül lenni. – Már épp közbevágna, de gyorsan folytatom. – Ne aggódj, nem csinálok semmi hülyeséget. Csak… szeretnék kicsit egyedül lenni. – Elgondolkozik rajta, és sokáig nem is mond semmit. A sütijét rágcsálja, és csak néz maga elé, végül egy fáradt sóhajjal kísérve, rám néz.
               - Rendben. De elkísérlek.
Belegyezek. Szólunk Morrigannek, hogy hazamegyek, ő pedig elcsomagol nekem egy is sütit. Na jó, nem olyan kicsit, és a lelkemre köti, hogy adjak belőle Chanyeolnak. Ha makacskodik, akkor lenyomom a torkán. Nem mondom, hogy ez minden vágyam… Morrigan megölelget. Megpróbálja úgy tartani a kezét, hogy ne lássam, a kezén az enyhe égésnyomot. Az én kezem alakja. Megígéri, hogy meglátogat, aztán Sunbaevel kilépünk az ajtón. Már lement a nap, de még nincs teljesen sötét. Egymás mellett sétálunk csendben, én a lépteimet számolom, gondolni sem akarok semmire, Sunbae pedig nem szólal meg. Talán nem tudja, mit mondjon. Mikor a házhoz érünk, én már mennék is be, de ő megáll az ajtóban. Olyan szerencsétlenül ácsorog ott, hogy szinte megsajnálom. Olyan, mint egy elveszett, ázott kiskutya, aki nem tudja, hogy tényleg bemehet-e a házba, vagy innen is kiteszik. Megfordulok, és megállok vele szemben az ajtó előtt. Kicsit fel kell néznem rá. Nem olyan magas, mint Chanyeol, de nálam magasabb.
               - Biztos, hogy… - tétován néz rajtam végig, tudom, hogy nem akar itt hagyni.
               - Sunbae… megleszek, ne aggódj. – Tudom, hogy nem fogom tudni megnyugtatni, nem fogja elhinni, hogy (többnyire) jó vagyok. – Menj haza – rámosolygok, és csak remélem, hogy nem makacsolja meg magát.
               - Rendben – sóhajt fel. – Na, gyere ide. – A karjait a derekam köré fonja, és magához húz. Egy pillanatra felmerül bennem a gondolat, hogy meg akar csókolni, de csak megölel. Én is átölelem. Talán kicsit tovább maradunk így, mint ami még nem kínos úgy általában, mégsem érzem magam feszélyezve. Mikor elenged, villant felém egy erőtlen mosolyt, és hazaindul.
Pár másodpercre eszembe jut, hogy egyre kevésbé zavar, hogy Sunbae máshogy viszonyul hozzám, mint a legtöbb férfi, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Kedves, és én bírom. Nincs ebben semmi furcsa.
Belépek, a még mindig nyitva álló ajtón, és Chanyeollal találom szemben magam. Ott áll az ablakban, ahol én is álltam, mikor először jött ide, miután elhozott otthonról. Vajon végig ott állt?
Kifürkészhetetlen tekintettel mered rám, fogalmam sincs, mire gondolhat. Talán mérges. - Gyere ide. – Ez nem kérés, ez parancs. Becsukom az ajtót, ő pedig közben a kanapéhoz sétál, és leül az egyik oldalára. Én a másik oldalra ülök. Nem szoktam félni tőle, mostanában, hogy kedves volt, különösen nem, de most úgy néz rám, mintha a pillantásával keresztül döfhetne. – Közelebb – hangzik az újabb parancs, én pedig teljesítem. – Még. – Ismét közelebb csúszok hozzá. Nem sokat, csak pár centit. Még így is elég messze ülök tőle. – Az istenit Baekhyun! Félsz tőlem, vagy mi van? – Apró nemet intek. – Akkor meg gyere már közelebb! Ennyi erővel a konyhában is ülhetnél. – Ismét arrébb csúszok, most már közvetlenül mellé, a combunk összeér, ő pedig átkarol, és magához húz. Valahogy, ez sokkal zavarba ejtőbb, mint hogy Sunbae megölelt. Vagy mikor flörtöl. Chanyeol lejjebb csúszik, és a fejét az enyémnek dönti. – Ne adj hiú reményeket Sunbaenek – suttogj a fülembe.
               - De, én…
               - Ne öleld meg, ne adj neki puszit, ne nézz olyan mélyen a szemébe, mikor flörtöl veled. Te sosem leszel az övé.
Meg akarom kérdezni, hogy mit jelent ez, hogy honnan szedte hirtelen ezeket a gondolatokat, de ahogy felé fordítom a fejem, hátrahőkölök, mire a feje oldalra billen, és a vállamnak dől. Érzem a ritmusos, forró lélegzetét a nyakamnak csapódni. Elaludt. Sokkal nyugodtabb az arca, mint mikor ébren van. Olyan gyermeteg. Óvatosan arrébb húzódok, vigyázva, hogy ne keltsem fel, elfektetem a kanapén. A feje alá gyömöszölök egy párnát, és ráterítek egy plédet, amit többnyire az egyik fotel háttámláján tárol. Kisimítok egy tincset a szeméből, és a hüvelykujjammal végigsimítok az arcán. Pont úgy, ahogy nekem szokta Sunbae, ugyan azzal a mozdulattal. Felkelek, mielőtt bármi eszembe juthatna, és az emeletre sietek.