A napok gyorsan teltek eleinte. Mindig volt otthon valaki, vagy Hongbinnal beszélgettem vagy Ravival öltük egymást valami játékba, közben visszarázódtam a főzésbe, és bár a receptekre egyre se emlékeztem, szakácskönyvből gyorsan megtanultam őket. Mikor először tálaltam fel a végeredményt, kicsit féltem, mit fognak szólni, de hamar rájöttem, hogy nekik teljesen megszokott, hogy én főzök. Persze azért meg lettem dicsérve. Viszont Sanghyuk… nem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá.
               - Menj már oda hozzá! – nógatott Ravi. – Ha egyszer csak elkezded kerülni, úgy, hogy látszólag semmi okod nincs rá, magába fog roskadni. Tudom, hogy ezt te sem akarod. – Ezt olyan hízelegve mondta nekem, mintha legalább valami nagyon perverz dologról beszéltünk volna.
               - Jó, és mégis mit mondjak? Bocsi, hogy kerültelek, csak nem tudom kezelni, hogy rájöttem, jártunk?
               - Hát nem pont erre gondoltam, és szerintem még mindig jártok. Elvégre nem szakítottatok, az már más dolog, hogy nem emlékszel rá. Szerintem el kéne mondanod neki, hogy tudsz róla. Sok sikert. – Vállon veregetett, és felment a szobájába. Mit ne mondjak, sok segítség. Végül csak bemerészkedtem Sanghyuk szobájába, de nem mertem neki elmondani, hogy tudok rólunk. Az egyetemről kérdezgettem, hogy milyen óráim voltak, kikkel voltam jóba és hasonlók. Késő estig maradtam nála, végül valami filmet kezdtünk el nézni a laptopján, ami állítólag azért volt különleges, mert mindig együtt szoktuk nézni Ravival és Hongbinnal, és én is mindig végignevettem. Hát ez most nem volt így, ugyanis a felénél elaludtam.

               Másnap későn keltem, a nyakam rettentően fájt, és olyan álmos voltam, mintha egy percet se aludtam volna. Úgy támolyogtam le a lépcsőn, mint valami zombi, csoda hogy nem négykézláb másztam le. Komolyan, mintha másnapos lettem volna. Na nem mintha emlékeztem volna, hogy milyen vagyok másnaposan, de el tudtam képzelni.
               - Reggelt – motyogtam, mikor megpillantottam Ravit a kanapén. Most kivételesen nem játszott, hanem egy tál müzlivel és egy újsággal a kezében terpeszkedett, de egyből arrébb húzta a lábait mikor a kanapénak ahhoz a végéhez máztam.
               - Jól vagy? – mért végig, és nem hibáztattam, amiért megkérdezte. – Úgy nézel ki, mint aki erősen másnapos… vagy nagyon megverték tegnap. Vagy Hyuk volt? Még ha csak aludtatok is, elég keskeny az az ágy két embernek – húzta fel egyik szemöldökét sokatmondón, de mikor egy megvető pillantást küldtem felé, inkább visszabújt a müzlije mögé.
               - Többiek? – kérdeztem fáradtan.
               - Hongbin melózik, Hyuk meg asszem egy haverjával ment valahová.
               - Oké, akkor segíts nekem…
               - Nem masszírozlak meg!
               - Mi? – emeltem fel a fejem a háttámláról, hogy ránézzek. Honnan szed ilyeneket? A fene akarja megkérni, hogy masszírozzon meg. Bár… - Nem, azt akartam, hogy segíts kitalálni, mit csináljak. Mármint, oké, tegnap úgy tűnt minden rendben van, de nem mehet ez így most már örökké, de nem tudom hogy mondjam el neki, hogy tudok róla, hogy együtt voltunk… vagyunk… szóval hogy a pasim. Hű de fura ezt kimondani… Hogy történt ez egyáltalán?
               - Izé… Leo… - Ravi úgy kukucskált ki a müzlis tál mögül, mintha ellenséget látott volna. – Szerintem már nem kell elmondanod neki – mutatott mögém.
               - Itt áll mögöttem, igaz? – Szorosan behunytam a szemeimet, és vettem egy nagy levegőt. Lassan fordultam meg, főleg a fájós nyakam miatt. Hyuk az ajtóban állt, félig még kabátban, a sál a kezében lógott, és döbbenten figyelt engem. – Hyuk figyelj, én… - De nem figyelt, lerúgta a cipőit, ledobta a kabátját, és minden szó nélkül az emeletre szaladt. – Ezt elcsesztem, mi?
               - Neeee… ja. De legalább most már tudja – villantott rám egy kínos mosolyt Ravi. Megráztam a fejem, és inkább kimentem a konyhába, hogy én is kerítsek magamnak valami reggeli félét. Sanghyuk után akartam menni, elmagyarázni neki, megmondani, hogy az, hogy rájöttem, nem egyenlő azzal, hogy utálom a dolgot, de nem tudtam hogyan. Féltem felmenni utána az emeletre, pedig tudtam, hogy meghallgatna. Mégis inkább a konyhában sínylődtem, és a mogyoróvaj után kutattam. Még az is eszembe jutott, hogy felhívom Himchant, de hát nem zaklathatom örökké a problémáimmal, meg kell tudnom oldanom magam, főleg ezt, úgyhogy leültem szépen a konyhába a mogyoróvajas szendvicsemmel, meg a kávémmal – azt hiszem, a kávé nagy kedvencem volt, erről majd meg kell kérdeznem valakit – és megpróbáltam végiggondolni, mit tehetnék most. Semmi esetre se akartam, hogy ez az állapot fennmaradjon, túlságosan is rosszul érintett, hogy megbántottam Sanghyukot, még ha nem is direkt. Sőt. Meglepően rosszul érintett. Legszívesebben ott hagytam volna mindent az asztalon – még a kávémat is – és felrohantam volna a szobájába, hogy szorosan magamhoz ölelhessem. De persze ehhez nem volt bátorságom, és nem voltam biztos benne, hogy javítana a helyzeten, és nem inkább rontana.
Elmostam a tányérom, és a még meglévő fél bögre kávémmal kiültem Ravihoz.
               - Mi a terv mára?
               - Hát… asszem megkérdem a fodrászt mikorra van időpont – fintorodott el.
               - Már megint más színűre festeted? – Ravi döbbenten meredt rám erre a kérdésre, míg én ugyanolyan unottan néztem rá. – Mi van?
               - Emlékszel?
               - Nem. A telefonomba volt egy csomó kép rólatok, és szinte mindegyiken más színű. Amúgy maradhatnál vörös, az a legjobb. Meg a fekete. – Még mindig megdöbbenve meredt rám, pedig elég nyilvánvalóvá tettem, hogy nem az emlékeim jöttek vissza. – Mi van? Mondtam, hogy nem emlékszek.
               - Jó de… neked képek vannak rólunk a telefonodba? – kérdezte teljesen őszinte megdöbbenéssel, és hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezzel a kérdéssel.
               - Talán bűn?
               - Nem, csak… hát ez durva – mondta még mindig ledöbbenve, de azért már láttam rajta egy enyhe mosolyt. – A kőszívű Leonak képek vannak a telefonjában a barátairól! Ez olyan aranyos! – Szinte agyon nyomott, ahogy vigyorogva rám vetette magát, a szőnyeget is csak épphogy meg tudtam menteni a maradék kávémtól. – Amúgy maradok vörös, csak már nagyon lenőtt.
               - Ennek örülök, akkor most szállj le rólam – hessegettem arrébb, de még mindig nem hagyott nyugton.
               - Jaj de morci valaki. Nem akarsz felmenni Hyukhoz inkább? Jobb lenne, ha megbeszélnétek. – Erőltetetten elmosolyodtam javaslatán, és inkább elvettem az asztalról a tévé távirányítóját. Tényleg ilyen nehéz felmenni azon a pár lépcsőn, és lenyomni egy kilincset? Úgy éreztem, még sosem volt ilyen nehéz semmi. Fogalmam sincs miért, vagy honnan jött, de élénken láttam magam előtt, ahogy Sanghyuk hátat fordít nekem, én nem tudok neki mit mondani, ő pedig nem akar meghallgatni. Olyan volt mint egy emlék, bár fogalmam sem volt, min veszhettünk össze, ráadásul nem úgy tűnt mintha elkezdtek volna visszatérni az emlékeim, szóval nem is foglalkoztam vele.
Féltem felmenni hozzá.
               - Amúgy mi a neved? – Nem tudom, honnan jutott eszembe a kérdés, de ahogy Ravi mellettem ült, hirtelen eszembe jutott, hogy Sanghyuk a kórházban nem mondta el, és én azóta se tudom.
               - Mi? – Nem fordult felém, szerintem a kérdést se hallotta rendesen, teljes átéléssel bámulta az autós műsort, ami ment épp.
               - Mi az igazi neved?
               - Nem mondod, hogy azóta se tudod – nevette el magát. – Nem gondoltam, hogy Hyuk betartja, mikor megígértettem vele, hogy nem mondja el. – Haha… hát ez jó! Tényleg nem tudod a nevem? – Megráztam a fejem, hogy nem, ő pedig már majd megpukkadt a nevetéstől. – De ha elmondom, akkor is Ravinak fogsz hívni ugye?
               - Ja – vontam vállat – azt már megszoktam, fura lenne máshogy hívni.
               - Akkor oké. Amúgy Wonshik. – Most én voltam az, aki elkezdett nevetni. Nem tudom pontosan min, de valahogy annyira… nem illett hozzá ez a név, olyan volt, mintha úgy mutatkozott volna be, hogy: Hello, Karalábé vagyok.

Az egész napot végigszenvedtem, nem tudtam mit kezdeni magammal. Leültem olvasni, de nem tudtam koncentrálni, elkezdtem filmet nézni, de nem érdekelt. Sanghyuk tizenegy körül bement az egyetemre leadni valamit, azt hittem, egyből jön is vissza, megpróbáltam felkészülni rá, hogy beszélek vele, de mikor még két óra múlva se ért haza, feladtam a dolgot.
               - Ilyen látványosan szenvedni még sosem láttalak. – Felnéztem Ravira. Nem volt túl előnyös neki ez a szög. Bár valószínűleg senkinek sem az. A kanapén feküdtem, a lábaim a háttámlán, a fejem pedig az ülésről lógott le. Érdekes volt fejjel lefelé nézve a szoba, csak egy idő után szédüli kezdtem. – Ülj már fel, fejedbe száll a vér! – szólt rám Ravi, mire nehezen ugyan, de felszenvedtem magam törökülésbe. – Nemsokára Hyuk hazajön, és megbeszélitek. Komolyan Leo, még az én életkedvem is elmegy, ha rád nézek.

Egy órával később Sanghyuk valóban belépett az ajtón, de olyan halkan, hogy szinte észre se vettem. Épp a kanapén feküdtem, egy könyvvel a fejemen, amit ismét megkíséreltem elolvasni, de jól láthatóan kudarcba fullad a próbálkozásom. Sanghyuk bekiáltott a nappaliba, mintegy jelezve, hogy itthon van, és elindult a szobája felé. Engem valószínűleg észre se vett, annyira beleolvadtam a kanapéba. Vettem egy nagy levegőt, hogy felkészüljek – esküszöm, pont, mint valami elcseszett szerelmes film – és felkeltem a kanapéról. Pont akkor értem az ajtaja elé, mikor az becsapódott az orrom előtt. Halkan bekopogtam, és mikor meglepően vidám hangon kiszólt, hogy „Igen” benyitottam. A szobában rendetlenség volt, bár úgy vettem észre, ez nem nagyon változott soha. Sanghyuk derékig a szekrényben volt, valamit nagyon keresett az alján.
               - Na mi az? – lesett hátra egy pillanatra, aztán már folytatta is a szekrény feltúrását.
               - Öhm… én csak… - Valahogy hirtelen sokkal érdekesebbnek tűnt, hogy mit keres a szekrény alján, mint hogy én mondani akartam valamit. – Tudod…
               - Megvan! – egyenesedett ki, a kezében egy képkerettel.
               - Mi az? – Bármit, csak ne kelljen belekezdenem…
               - Semmi. Mit szeretnél?
A zoknimat fixíroztam, amit még tavaly kaptam karácsonyra Hongbintól. Vajon ezt honnan tudom? – Tudom, hogy… hogy mi… - Előtte sokkal nehezebb volt kimondani. Egyáltalán múlt időben kéne, vagy sem? Hiszen nem szakítottunk.
               - Leo, tudom, hogy tudod, hogy járunk… elég nyilvánvaló abból, amit hallottam. Reggel nagyon megijedtem. Igazából csak azért merek a szemed elé kerülni egyáltalán, mert beszéltem Himchannel. Vagyis ő hívott fel engem, de ez most mindegy. Tudom, hogy neked ez fura és megértem, ha nem szeretnéd...
               - Szeretném! – vágtam közbe. – Mármint, idáig ez járt a fejemben, és nagyon fura a gondolat, hogy te… hogy veled… Mégis csak srác vagy. – Ahogy ezt kimondtam, megvonaglott az arca, mintha egy fintort próbált volna elfojtani. – Nem azért! Pont ez az, hogy ez egyre kevésbé érdekel! Tényleg fura ez az egész, hiszen semmire se emlékszek, mégis mindenről te jutsz eszembe, szeretek veled lenni, és megőrít, hogy nem emlékszek semmire! Én csak szeretnék…
               - Srácok! Hongbin hozott… – Az ajtó nagy csattanással vágódott a mögötte lévő falnak, Ravi pedig megfagyott a mondat közepén, ahogy meglátott minket. - …sütit. Bocsi! – És egy újabb ajtócsapódás kíséretében eltűnt. Mi Hyukkal csak néztünk az ajtóra, azt hiszem kicsit megilletődve, de pár pillanat múlva már nevetésben törtünk ki.
               - Szerintem, ha beszélgetni akarunk, inkább menjünk el itthonról – vigyorgott rám. Még mindig furcsa volt, de csak az jutott eszembe, hogy mennyire aranyos. Mellesleg egyetértettem vele, mert Ravi egy kész katasztrófa ilyen szempontból, erre már rájöttem, mindig a legrosszabbkor van a legrosszabb helyen. Bár ki tudja, lehet, ő ezt külön élvezi.
               - Szóval mi az? – intettem a képkeret felé.
               - Egy közös kép. Elrejtettem mikor kiderült, hogy nem emlékszel. Nem tudom, hogy magyaráztam volna ki ha meglátod. Mint a telefonod is. Tudtam a kódját, csak voltak benne képek, és muszáj volt…
               - Persze, megértem. – Felkeltem az ágyról, kézen fogtam Hyukot, és lementünk a nappaliba. Hongbin nevetve ült a kanapén, mellette Ravi kissé kétségbeesetten magyarázott valamit, de ő is alig bírta megállni, hogy ne nevessen, a süti pedig az asztalon, kissé már megdézsmálva. Amint Hongbin észrevett minket, megbökdöste Ravit, hogy figyeljen, aki amint megpillantott minket, boldogan ugrott fel, hogy aztán jól megszorongasson minket. Gondolom ő ezt ölelésnek nevezte. Először le se esett, minek örül ennyire, csak mikor Sanghyuk megszorította kicsit a kezem. Alig bírtam levakarni magunkról, olyan volt mint valami pióca, csak arra hallgatott, hogy ha nem enged el, nem tudunk enni a sütiből, és ő se. Csak a piócák nem szeretik a sütit. Vagy ki tudja, sose kérdeztem tőlük.

Már csak pár morzsa volt a tányéron, amiért Sanghyuk és Ravi élet-halál harcot vívtak, mi Hongbinnal ültünk, és figyeltük őket.
               - Ilyet ettünk a szülinapodon is, nem? – kérdeztem Hongbintól csak úgy mellékesen, miközben a lassan végéhez érő harcot figyeltem.
               - Igen, nagyon finom vol… várj mi?
               - Mondom…
               - Igen, hallottam, de emlékszel rá?
               - Ja… hát… asszem – nevettem fel kínosan. Nem tudtam pontosan, honnan tudom, csak tudtam. Talán elkezdtek visszatérni az emlékeim? Nem ez volt az első eset, hogy valamit tudtam, csak épp azt nem hogy honnan. Erre persze Sanghyukék is felfigyeltek, és némi gondolkodás után a nyakamba vetették magukat, amit hősiesen tűrtem. Egy ideig. Aztán Ravit arrébb rugdostam.
               - Asszem kezd visszatérni a régi Leo – motyogta a földön ülve, morcosan, de kinevettük.               - Azért ennyire ne örülj.
               - De most tényleg – szólt közbe Hyuk – mi van, ha ilyen maradsz?
               - Nem tudom – vontam vállat – így is szeretni fogsz?
               - Természetesen! – Szinte megsértődött a kérdésen.
               - Akkor semmi gond – mosolyogtam rá. Olyan ismerős volt ez a pillanat. Ahogy rám nézett, ahogy a kanapén ültünk összebújva. Kicsit déjà vu-m lett tőle. Az egyetlen, ami belerondított a pillanatba…
               - Kapd már le! – ...természetesen Ravi volt. De nem volt mit tenni, muszáj voltam eleget tenni a parancsnak, és nem csak azért, mert utána egy hétig hallgathattam volna a nyavalygását. Ahogy Sanghyuk rám nézett… annyira ismerős volt, melegséggel töltött el, abban a pillanatban csak ő létezett számomra. Még ha nem is térnek vissza az emlékeim, vagy nem leszek többé olyan, mint régen, ő itt lesz nekem. Ők mind itt lesznek.

~ vége ~